Sárgaréz évszak. Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1977.
AZ UTOLSÓ KARDNYELŐ
VISSZATÉRÉS A VÁROSBA
NYÁR KÖRHINTÁVAL
KERT
FORRÓSÁG
TŰZ
MERÉNYLET
SÁRGARÉZ ÉVSZAK
ÁTVÁLTOZÁS
RÉZERDŐ
AZ ESŐ Ő
ÉRKEZÉSE
A HÓ ÉRKEZÉSE
KERÁMIA
KÖTÉLTÁNC
A 7. NAPON
SZOBROK
FÉNYKÉP
A TÉREN, AHOL MEGÁLLTAM, ÉPPEN ÜNNEPRE KÉSZÜLŐDTEK
VÁSÁR
FEGYVERBEN
TIGRIS
AZ UTOLSÓ KARDNYELŐ
HIÁNY
ÚT
QU’EST-CE QUE C’EST?
A TEREMTÉS ELÉGIÁJA
A BEFALAZOTT FÁK
SZERELMES VERS
IDÉZŐ
SZEPTEMBERI SZERELMEINK
VÁRAKOZÁS
FELVÉTELEK EGY VÍZESÉSRŐL
HÓHULLÁS
MONOLÓG ELMÚLT IDŐBEN
HIÁNY
A HIÁNYZÓ TÜKÖR
GONDOLATJEL
SZIMMETRIA
ZÖLD HÓ, PIROS HÓ
ZENE
MASZK
DON QUIJOTE BOSSZÚJA
A FIÚVÁ VÁLTOZOTT SZARVAS
OLDÓDÁS
EGY TAVASZ
PIROS MADARAK
ÓPERENCIA
FÉLBESZAKADT IDŐ
JELENLÉT
BEFEJEZETLEN KÖR
A JELKÉP NEM JÓNÁSI, A JELKÉP MAGELLÁNI
TALÁLKOZÁSOK
IDŐ
EZT A HAJÓT IS
MADARAK
VISSZATÉRÉS
BEHAVAZOTT NYÁR
PIROSAK, KÉKEK
A FIÚVÁ VÁLTOZOTT SZARVAS
SZÍNHELY
A VERS MEGHATÁROZÁSA
AZ OTTHON MEGHATÁROZÁSA
A FELBONCOLT MADÁR
AZ UTOLSÓ KARDNYELŐ
VISSZATÉRÉS A VÁROSBA
Az ágyúk forró csövén lovagolva
városunkba visszatérnek
a háború markotányos angyalai
megérkeznek a katonák
egy elkésett ágyúgolyón
szerencsésen földet ér Münchhausen báró
és végül
csúfosan felrúgva a dolgok rendjét
lihegve megérkezik a marathóni harcos
elkiáltja a bűvös szót
amit már úgyis mindenki ismer:
győztünk!
és aztán
ismét felrúgva a dolgok rendjét
jókedvűen megölelgeti
a kipirult-kipirosított arcú lányokat
és nem szégyell életben maradni.
NYÁR KÖRHINTÁVAL
Törékeny repülő szerkezetek
szúnyogok zuhannak bőrömre
piros robbanással
tapsos kedvű fűszálak fölött
a levegő láthatatlan emelvényén
szürke útiruhában énekel a pacsirta
zsibongó városomba
megérkezik a cirkusz
számolóművésszé sanyarított kiskutyáival
perzselt szőrű tigriseivel
és megérkezik a körhinta is
asszonyos testű hatalmas szerkezetével
s esténként szerelmes kamaszok
hosszan bámulnak pörgő szoknyája alá.
KERT
A repülőgép-szagú éjszakában
harmatot gondolnak a vasvirágok
megvasalt kertemet rozsda marja
az álldogálástól visszeres már
minden virágom szára
valami kert zöld abroszán
piros morzsák a lehullt cseresznyeszemek
s a jóllakott madarak
csőrüket felhőkbe törlik
a városokban vízszintes létraként
fehérlenek az átkelőhelyek
a zöld szemű lányokat
immár örökre szeretem
mert szabad sétákat juttatnak eszembe
mint zöld jelzés a szemaforokon
s a piros szemű kisnyulaktól
immár örökre összerezzenek.
FORRÓSÁG
A füvek zöld vércsomói
megalvadnak az utcaköveken
s a leölt kecskék vére
piros gyöngysorként szétgurul
a szikrázó köszörűkövön
énekel a kés
a levegőben megáll a madár
vérezni kezd
fejünk felett
elpusztíthatatlanul ragyog a levegő
s a szomszéd erdőből idehallszik
a csattogás
favágók zaja:
két ember lefog egy fát
s a harmadik vágja.
TŰZ
A vörös rózsacsokorból
a terítőre hullott
egy izzó szirom
és csúnyán kiégette
a vázában gúnyosan
lángoltak tovább
a rózsák
rémült arcunk felengedett
s már velük nevettünk
mi is.
MERÉNYLET
Medréből kilöttyintem a forrást
s kíváncsian figyelem
a riadtan futkorászó vízibogarakat
s a meglepetten tátogó halacskákat
majd a vérvörös színfalak mögött
a fázékony hegedűről
egyetlen mozdulattal letépem a zenét
s kacagom hogy némán rugdalózik
a hidegben
csak az dühít
hogy a közönség továbbra is
áhítattal figyel magába
s megtapsolja
a zsebben lapuló meztelen
koncertjegyet.
SÁRGARÉZ ÉVSZAK
A sárgaréz trombiták és kürtök
évszakában
hatalmas emelvényt készítettünk
harsány trombitaszóból
s azon sütkéreztek a madarak
nyár volt
emlékszem hogy ez ki volt írva
a plakátokra is
az emberek kézen fogva sétáltak
és egyszerű volt minden
s amikor elhallgattak a trombiták
a levegőből lepotyogtak
a gyanútlanul alvó madarak.
ÁTVÁLTOZÁS
Szomorú kötéltáncosok
üldögéltek a villanydrótokon
a bohóc egyik arcát
pirosra
a másikat zöldre mázolta
a piros könnyek
és a zöld könnyek
párhuzamos csíkokat hasogattak
az arcán
egy madár lezuhant a földre
a mutatványosok elsiratták
üldögéltek még egy kicsit
a villanydrótokon
majd fecskévé változtak
s elrepültek.
RÉZERDŐ
A rézerdőben csend volt.
A tölgyfa szobra rézből.
A nyírfa szobra rézből.
A juharfa szobra rézből.
Ahogy kezét ölébe ejtve
ült a tölgy.
Ahogy kezét ölébe ejtve
ült a nyír.
Ahogy kezét ölébe ejtve
ült a juhar.
Ahogy kezét ölébe ejtve
ült a szél.
AZ ESŐ ÉRKEZÉSE
A vizek fölé hajol az eső
valahol hanyatt fekszik
a tenger
s elgondolkozva nézi
visszahulló arcát
a háztetőn lépked a víz
s odabent
jobb kezükkel a bal kezüket
szorongatják az öregasszonyok
hogy ne érezzék magukat egyedül
mi azt hisszük
hogy a miatyánkot mondják ilyenkor
s nem halljuk
ahogy a kinti nyugalomban
a kiszáradt kutakat
mint a csecsemőket
megszoptatja az eső.
A HÓ ÉRKEZÉSE
Sűrű tétova hullással
földet érnek
az égből kitaszított hóemberek
s lyukas fazekat sárgarépát
törött seprűt szereznek
hogy elfödjék tisztaságukat
hűvös szívükből mosolyt varázsolnak
bohócmódra bohóckodnak
zizeg a seprű fújja a szél
s a lyukas fazék oldalán
darabka málló földdarab
sározza fehér arcukat
sűrű tétova hullással
mint kitaszított angyalok
földet érnek a hóemberek
lyukas fazekat sárgarépát
törött seprűt szereznek
s elvegyülnek a gyermekek között.
KERÁMIA
A megfagyott tej tömbjei
súlyosan fénylenek
tördeljük a hófehér jeget
képzeletbeli reggeli
az asztalon szilánkos kenyér
s a gyümölcs kristályai
hallgat a bor vörös kerámia
hideg a száj ihatatlan
a megfagyott tej tömbjeit
tördeljük csákánnyal vassal
kezedben hófehér cserép
igyál!
KÖTÉLTÁNC
A padlóra húzott vonalon
táncolnak a kötéltáncosok
talpuk alatt porzik a kréta
s a padló a tömör levegő
meg-megbillen a szélben
közönség nélkül komoran
egyensúlyoznak a kötéltáncosok
fogukat összeszorítják
s egy kicsit mindig jobbra hajolnak
mert balfelől lehúzza őket
a szívdobogás
a padlóra húzott vonalon
krétapor-havazásban
egyensúlyoznak a bátrak
s zuhanásuk óraszerkezetét
nem ékesíti számlap.
A 7. NAPON
A fény hatalmas oszlopai közt
világtalan öregemberek
kézen fogva vezetik
a gyermekarcú fehér
sétabotokat.
SZOBROK
Pupilla nélkül mereven
befalazott tekintettel állnak a szobrok
a szivárványhártyáról lefejtett szivárvány
tarka rongyként szárad az égen
s a kőből faragott ujjbegyeken
nem sarjad semmiféle simogatás
mint óriási fehér fal előtt
állnak a fényben a szobrok
befalazott szemgolyóval
bekötött szemmel
s a téren
fényképezőgépek sortüze csattan.
FÉNYKÉP
Ahogy a vásáros ricsajban
fekete dobozba zárják
gyanakvó mosolyodat:
a gyermekkori iszonyat
a hit hogy sírásodtól
pára futja el a gép szemét
a „tessék mosolyogni”
az „itt repül a madárka”
a fenyegetés az ígéretek
a fénykép fényes papírján
sercegve kiütköző borosta
a fekete-fehér nyugalom fölött
elburjánzó szakáll és bajusz
s ahogy a fekete dobozban
nő növekszik felrobban az arcod
s aztán a túlsó istenek
előhívják arcképedet.
A TÉREN
AHOL MEGÁLLTAM
ÉPPEN ÜNNEPRE KÉSZÜLŐDTEK
Öltöztetik a szobrot
ahogy a gyermeket öltöztetik
ahogy az ünnepeltet
ahogy a tehetetlent
ahogy a cipőjét is befűzik
a rászorulónak
hófehér menyasszonyi fátylat
suhogó papi karinget
terítenek a didergő bronzra
öltöztetik a szobrot
tetőtől talpig hófehér lepelbe
takarják
s e furcsa de mégis embernek való ruhától
már ébredezik benne a remény
s azután
azután már csak ragyogás.
VÁSÁR
Mézeskalács-szív Dózsa György
hűlő emléke bolyong a vásáros
ricsajban hangos kofálkodásban
mézeskalács-szív ürömmel mézzel
elkevert jelképes ének
rózsaszín cukor: megalvadt
megszelídült vére
sárgán szétomló húsa
szétfoszló szíve-dobogása
kinek? kinek? kinek?
testünk vásáros bódéjában
keringő mézeskalács-szív
utolsóként árválkodó áru
a szabványmosoly a felkínálkozás
ürömmel mézzel elkevert
kikiáltó-kiáltozás
a gyermekkorok és tejfogak között
szétomló szívdobogás
elárult kiárusított ragyogás
testünk vásáros bódéjában
csend csend csend
hallgatás
a csont-szobor az öntöttvas-szobor
a lengő Dózsa György-szobor
tenyerünkbe temeti arcát.
FEGYVERBEN
Talpig levélben csörömpölnek a fák
cincogva surran egy egér
s már feldübörögnek medvék tankjai
farkasok gépfegyvertüze csattan
sasok bombázórepülése
hasogatja az eget
fegyverkezik támad a szél
vízesések dörögnek
s mi felnőtt fejjel még felkúszunk a fára
s a rémült madarak alól
kiszedjük a tojásgránátokat.
TIGRIS
Szobrot emeltünk a tigrisnek
az elnyűtt cirkuszi hősnek
bronzba öntöttük remek izmait
karcsú veszedelmes testét
amelyen a szőr
fel-fellobogott mint
égő dzsungelben a tűz
megmintáztuk a tigrist
a tigrist amely naponta átugorta
a tüzes karikát
bronzba öntöttük remek izmait
s üdvrivalgások közepette
márványtalapzatra emeltük
immár örökre halhatatlan
immár örökre mozdulatlan
nyakában babérkoszorú lángol
átugorhatatlan.
AZ UTOLSÓ KARDNYELŐ
Az utolsó kardnyelő
olajozott torkában
gyakorlott mozdulattal
tüntette el a csikorgó fegyvert
a kardnyelő aki vénülő izmaival
meszesedő reflexeivel
réges-rég leszokott már a bűvészkedésről
a bő kabátujjba rejtett
szemfényvesztő döbbenetről
s már réges-rég megtanulta
az elvirágzó hús
s a vacogó penge találkozását
a súlyosan keringő vasatomok
s a lélegző sejtek egymásba-iszonyodását
a vér és a vas szerelmes ölelkezését
az utolsó kardnyelő
immár utolszor nyeli le a kardot
groteszk és fenséges mozdulattal
mint aki titkos papírkát
galacsinná gyűrt levélkét nyel le
ijedtében vagy bátorságában talán
hogy ellenség kezébe ne jusson
önnön húsába takarja
titkos levélkéjét
csörömpölő kardját.
HIÁNY
ÚT
Itt az út kettéhasad.
Mint ahogy halványzöld sugárban
kétfelé tárul a fa.
Mint ahogy két tehetetlen kéz
a semmibe markol.
Mint ahogy jajongva kettészakad
a szerelmesek teste.
Itt az út kettéhasad.
Középen szakadék tátong.
A kő a semmibe repül
tehetetlenül.
A kard a semmibe csapódik
tudatlanul.
Itt az út kettéhasad.
Ha ketten jöttetek
talán igazatok lesz.
QU’EST-CE QUE C’EST?
Egy sárga pokróc a szemednek ütődik
csörömpölve agyadba süllyed a csillár
az asztal a szék csúszkál a padlón
csikorogva arcod mögé tolakszik
qu’est-ce que c’est tanár úr?
magad is az vagy: Keszköszé tanár úr
a szekrény oldalán lecsorog a fény
mi ez? mi ez? mi ez?
a mozdulat ahogy rámutatsz
hogy felriaszd darabos nevét
s hátad mögött üvöltnek
egymást rugdossák a dolgok
s amikor hátrafordulsz
hirtelen elcsendesednek s már ők ők
de most túlfelől kezdenek kiabálni eszeveszetten
s röhögnek rajtad Keszköszé tanár úr
s már forogsz-pörögsz pörgettyűmódra
s hiába minden a vörös heverő
alattomosan kúszik feléd ágaskodik
agyadba zuhan hogy majdnem összeroskadsz
tű pattan szemedbe szegek zuhognak rád
s már nincs más mód el kell kezdeni
a mutatványt a megismételhetetlent
kihajolsz az ablakon a meglepett tücsök
álla alól kiveszed a hegedűt
s a döbbent csendben felmutatod: mi ez?
A TEREMTÉS ELÉGIÁJA
A teremtés egyik napján
lakatlan mondataimat
benépesítették az emberek
valaki kilép abból a szóból
hogy: gyermek
csodálkozva megáll a küszöbön
valaki jön a verssorok között
szakadt bőröndben hozza holmiját
ráncait rigolyáit is hozza
s fáradtan beköltözik abba a szóba
hogy: öregember
valaki jön jön az úton
sokáig elbeszélgetünk
majd belép legkedvesebb házamba
amelyet úgy hívok: anyám
valaki jön jön az úton
megtetszik nekem
hát házat építek hamarjában
hogy lakhatóvá váljék az a szó
hogy: kedvesem
s majd a teremtés sokadik napján
amikor megneveztem
a megnevezhető dolgokat
felépítem a levegő hatalmas
lakatlan házát
s madarak szállnak messze messze fent
azon a napon amikor
a gyermekkor és a szerelem nevű házon is
kicserélik a táblát
s a korhadt gerendákra felírják:
ez itt a csend.
A BEFALAZOTT FÁK
Befalaztuk átlátszó levegőbe
az asszonyt a gyermeket
áttetsző kékségbe zártuk
a töpörödött öregembereket
az ég tömör falában
hasztalan csapkodnak a madarak
az oxigén pici téglái között
a vergődés hiábavaló
meztelen testedet
befalaztam az éjszakába
a törékeny virágokat
illatba zártam színbe karcsúságba
zubogó véremet
bevakoltam a húsba
áttetsző levegőbe zártam
az asszonyt a gyermeket
félvéka ezüstért félvéka aranyért
félvéka életért félvéka halálért
a befalazott fák
az erős tavaszba omladozó nyárba
gondosan beépített ágak
a téglákat duzzadón szétfeszítik
s a levelek hegye sárgán kibúvik
nem az időbe csak az őszbe.
SZERELMES VERS
Talpunk alatt a hó gerince roppan
gőzölög fújtat zúzmarás tüdőnk
ahogy imbolygunk esetlenül
e nagykabátos ölelésben
e súlyos medvetáncban
egymásra hajló
de egymást el nem érő
nehézkes topogásban
mázsásnak tetsző szerelemben
ahogy öleljük egymást
a sok ruhán keresztül
ahogy a medve mordul
ahogy társához fordul
ahogy birkóznak ketten
nehézkes szédületben
ahogy szeretjük egymást
immár örökös lázban
örökös medvetáncban
örökre nagykabátban.
IDÉZŐ
A nap huszonötödik órájában
szerelmed csillagképébe értem.
Az éjszakák és nappalok közötti
távolság
már nem távolság nekem.
Ha néha nagy sárga virágot
sodor szemem fölé a szél,
eljátszadozom a fényességgel.
A huszonötödik óra vándora
vagyok,
indulok toronyiránt
világló tested látására.
Világló testeden
országló tekintetem,
ím, le-lenyugszik.
De minden huszonötödik óra
reggelén
szerelmed csillagképében ébredek.
Előttem van észak,
hátam mögött dél.
Jobbra tested nyugszik,
balra tested kél.
Mint vándor,
ki délkörein néha megpihen,
tűnődve nézlek,
míg tekintetem ösvényén tovalépdelsz,
s utánad fordulnak a napraforgók.
SZEPTEMBERI SZERELMEINK
Zörgő szalmabábuk szeretkezése a szélben
szállongó szalmatörek szerelmes zizegés
száraz lihegés megtiport forgolódás
beesett farú roskadt mellű
szalmabábuk szeretkezése a szélben
karóba húzott madárijesztők
ádáz viaskodása összekoccanása
ringó tömött derék
mi nem folytatódik lábban
üres kabátujjak lengő ölelkezése
kavargó őszi szélben
poros szeretkezések és tompa puffanások
szállongó szalma és lengő kabátujj
ringó tömött derék
mi nem folytatódik lábban
záporütötte piros háztető
mi nem folytatódik házban.
VÁRAKOZÁS
A fehér hómezőn felragyog
menekülésünk piros kalárisa
s hóból épült primitív szobraink
szíve helyén felsugárzik
egy sápadt hógolyó
vérünk piros terítőkbe fullad
sírásunkat kiissza a fagy
s a levegő hatalmas áttetsző asztalán
nagy szárnycsapkodással sétálnak a madarak
szemelgetik a felszivárgó dallamot
az évszak múlását várva
mit tehetnénk?
sugárzó hógolyót gyúrunk
s nevetve megdobjuk a kedvesünket
egy meg nem született hóember
szívével.
FELVÉTELEK EGY VÍZESÉSRŐL
1
Fehér mankóját önmagát
tapogatózva előre nyújtja a víz
mielőtt leveti magát a mélybe.
2
A megfagyott vízesés
gyertyája
fehéren bevilágítja
a csupasz fatörzseket
felgyúl az erdő
elharapózik az ágakon
a zúzmara.
3
A megfagyott vízesés
hófehér fatörzs
fennakadva
a sziklák között
elfűrészeljük
hazavisszük
befűtünk vele
4
Ó mikor növünk meg
mikor leszünk nagyok?
naponta kiszaladunk
a nyugodtan várakozó
vízeséshez
szorosan melléje állunk
s gondosan megjelöljük rajta
hogy mennyit nőttünk az éjszaka
nem gondolunk az olvadásra
amikor tovacsobognak
a megszámlált jelek.
5
Csak térdelsz
a hatalmas
jégcsap előtt
mintha inni akarnál
állókép
tavaszig.
HÓHULLÁS
(Változat egy Apollinaire-versre)
Malacvisítás hasít a télbe —
Uram irgalmazz a késeinknek
ments meg Uram a bűztől a vértől
vattázd fülünket jó meleg havakkal
zsongítsd agyunkat szapora szavakkal
add Uram hogy a vacogó kés
melegedjék ha húsba téved
zsíros párnás ködöket adj nekünk
csengess harangozz altass ébressz
imára tapsra igazítsd kezünk
ó add Uram add hogy ne vacogjunk
ha hűvös késsel húsba tévedünk
perzselj malacot lobbants lángot
vattázd fülünket jó meleg szavakkal
s ha hull a hó a hó mint égi tollu
add hogy ne tudjuk miféle ludat
kopasztottál meg biztos kézzel
add hogy ne tudjuk hogy vacog
kopasztott ludad angyalod.
MONOLÓG ELMÚLT IDŐBEN
(Ó add, Uram, hogy a béke fehér lobogóját
száradó fehérneműkkel is utánozhassuk,
vagy komor puskacsőre akasztott tiszta
ronggyal. Ó add, Uram, hogy nyirkos
lövészárkainkból kimerészkedjünk a fényre,
hogy megfürödjünk a napsütésben, s száraz,
csontos karunkkal simogassuk a tiszta,
gyermeki levegőt. Add, Uram, hogy hófehér
ingünkkel is utánozhassuk a béke
fehér lobogóját. Add, Uram, hogy ne gondoljunk
a száradó fehérneműk illatára, mely elmaradt
valahol a hátországban, a távoli gyermekkorban.
Hidd el nekünk, Uram, hogy hófehér
ingünkkel is integetnénk,
mert már nagyon szeretnénk megfürödni
a langyos napsütésben. És közben
azon is gondolkozz, Uram, hogy mit tegyünk,
ha lövészárkok nyirkától fekete
vagy vértől lucskos az ingünk!)
HIÁNY
1
Az erdő torz halotti maszkjaként
hever a sárga avarszőnyeg a földön.
Falra akasztjuk álarcainkat,
rozsdás szegre, rozsdálló bikaszarvra
aggatjuk vérző arcunk,
s hiányunkat körberagyogják,
megtelnek vigyorgó tükreink.
Őrült komédiásként magunkra szednénk
minden elmúlást, minden maszkot,
csontfehér hidegben bundára bundát,
hogy meg ne fázzék, meg ne fagyjon
egyetlen — nem létező — arcunk.
2
Csontsovány fák tánca a fényben,
a lassan színtelenedő, hűlő
halotti maszk fölött.
Sárga levél-hullámzás. Tükör.
Arc nélküli fa és hártyavékony maszk.
Az öltözés. A vetkőzés. A tánc.
S a lassan kirajzolódó hiány.
Harangzúgás. Harangszó. Dadogás.
Imára kulcsolt szavak. Mondatok.
Madarak. Szegek a falon.
S amint a hómezők hatalmas tükreiben
nézi magát a tömör havazás.
A HIÁNYZÓ TÜKÖR
Fejünk fölött a tej kupolái ragyognak
a szél áttetsző roncsai ott hevernek
a tört küszöb előtt és ég a hold
a hátsó ablakon bevilágít a fény
árnyékod a nyitott ajtón át a
hóra zuhan egyetlen mozdulattal kitépjük
az óra mutatóját-nyelvét sikolytalan
a döbbenet az idő színtelen vére
végigcsordul a kezemen alszik az asszony
a gyermek a tej kupolái felragyognak
talpunk alatt reccsen a hó ahogy a csont
állkapocs koponya reccsen ne képzelegj
a pincében meghal a bor az éjszakában
magányos autóbusz üvölt átlátszó üvegbe
ablaküvegbe hiába nézel áttetsző minden
nincs tükör egyik oldalon állok én
másik oldalon állsz te kedvesem
s csak nézzük egymást hajunkat igazítjuk
felsír a gyermek olyan kicsi hogy
árnyéka sincs még és sötét is
van már s csak ragyognak a tej
hatalmas kupolái csak ragyognak.
GONDOLATJEL
E bágyadt hófehér csömörből
felépített havazásban szálkásan
sunyít a jég s a vér se buzog föl
az összeszoruló bordák közül ragyog a szél
hótűzben ég az arcom feketén
szikrázik az égen a korom varjúkönny
szárnycsattogás a becsapott száj
elkékült gondolatjel a nyárból
kimetszett arcon s most csalásnak tűnik
a gyöngédség s a beszéd is az árnyék
makacs feketesége a havon s ahogy
a meglóduló tájban öltözködik a szél
öt szétterülő ujj a kulcscsontokon a meztelen
gerincoszlopon s a szerelmes sugárzás
ahogy a zárt határozott körbefutásból
nem tudsz nyílegyenesen kiszakadni
s ahogy a lebegő neked ütődő hópehely
szédült üveges szemedet betöri egyszer
s forró lüktető életedből egyensúlyodat
vesztve kivágódsz kizuhansz a hóra
s még hallod a befagyott tenger szívdobogását:
piros bálnák játszanak a távolodó vízben.
SZIMMETRIA
Két kezünk szerelmes szimmetriája.
Az egyikben kés, a másikban kenyér.
A görcsösen egymásba roppanó
két üres tenyér. Az áldozat s a gyilkos.
A széttárt kereszt, a középen kinyitott könyv,
az arccal a hideg asztalra borított,
vergődő lapok. Ahogy a szó
átbukik rajtam, s felborzolja a hajamat.
Négy égtáj világít rám. Négy
hideg lámpa. Négy árnyék sikoltva
hasad ki belőlem. Négy földhöz tapadó
küllő. Felröpülnék, de földbe vert
tengely vagyok. Fehér testével bevilágít
egy lány, s túlfelől kihasad belőlem,
földre zuhan a magány. De mindhiába.
A széttárt kereszt. A beteljesülés előtti
beteljesülés. A középen kinyitott könyv.
Két kezünk szerelmes szimmetriája.
Az egyikben kés. A másikban kenyér.
ZÖLD HÓ, PIROS HÓ
1
(Kék égbe
áttetsző földbe
fekete magokat
madarakat szórtunk
megfogantak
elrepültek.)
2
Hó sziporkázik koponyám
hűvös boltíve alatt
fehér darázsfészek hópelyhek
fürtjei zsongnak rajzásra készen
s nagyhasadban is csak a hó
csak a hó — hol van a gyermek?
már megszülettünk gyöngyvirág fürtjei
simogatják az arcunk gyöngyvirág
fürtjei lobognak az öregek fején
megkóstoltam a rózsát — keserű volt
megkóstoltam a tulipánt — keserű volt
megkóstoltam a gyöngyvirágot is — keserű volt
koponyám alatt hűvös hógolyó
szikrázik elolvad hallgatok.
3
Hol van a gyermek ki nagyapámra hasonlít?
hol van a gyermek ki nagyanyámra hasonlít?
hol van ki anyámra hasonlít?
hol van ki apámra hasonlít?
s hol vagyok én ki nem vagyok?
szemetekből az én szemem ragyog.
4
Fel akartuk olvasni a verset
s a vers ellenszegült
hegedülni akartunk
s a hangok megmakacsolták magukat
szobrot akartunk faragni
s a kő tiltakozott
majd megjöttek a rokonok
látni akarták az újszülöttet
elhozták tekintetüket
szájuk vonalát
szemöldökük ívét
elhozták szögletes mozdulataikat
sírásukat kacagásukat is hozták
ajándékaikkal elhalmozták az újszülöttet
s az újszülött tiltakozott.
5
S az újszülött — fehér hógolyó
gurult gurult egy lejtőn lefelé
kövek fűszálak lepkék tapadtak rá
csupa hó szürke hó zöld hó
piros hó szikrázott rajta
s lassan hasonlítani kezdett...
6
(Kék égbe
áttetsző földbe
fekete magokat szórtunk
megfogantak
elrepültek.)
ZENE
Már hetek óta
hónapok óta
már hosszú évszázadok óta
építjük ezt a hegedűszót
a sírás a mosolygás
nehéz köveit görgettük idáig
s mint hatalmas hegyeket
leromboltuk éveinket
tengernyi munkánk
van ebben a hegedűszóban
s már évek óta
évszázadok óta
építünk-magasítunk téged
a mestert
húsodat csontjaidat vakoljuk
töprengő arcodat emeljük
dobhártyádat feszítjük
mert a sírás a mosolygás
hatalmas köveit görgetve
építettünk téged
az egyszeri ámulatot
az egyszeri zenét
s most
hogy elkészült épületünk
állad alól
gyöngéden kivesszük
a szélben lengedező építőállványt
törékeny hegedűt
hogy a lélegzet-visszafojtott áhítatban
felcsendüljön
tökéletes művünk:
a csend.
MASZK
Szótlanságunk hatalmas háza előtt
már megtörténik minden évszak:
mi már réges-rég félreálltunk
s elgondolkozva tovakanyarognak
lábnyomaink
az ünnepi tűzijáték
most valahol véresre marja
az üres levegőt
álarcunkat a falra akasztjuk
s szemüregéből tovább hull a könny
kardunkat elhajítjuk
s magáról megfeledkezve
tovább csattog a levegő
már régen jókedvűek vagyunk
s az álarcból még egyre hull a hó
szótlanságunk hatalmas háza előtt
már megtörténik minden évszak
— pedig csak játszani akartunk:
egymásra kacsintottunk
beosontunk a bokrok mögé
s kuncogva figyeltük
hogy elgondolkozva tovakanyarognak
lábnyomaink.
DON QUIJOTE BOSSZÚJA
Kivárom míg eláll a szél
és a szélmalmot megölöm.
A FIÚVÁ VÁLTOZOTT SZARVAS
OLDÓDÁS
A bal szemgödör fölött
valószínűtlenül kék ég.
A jobb szemgödör fölött
napraforgó.
Az összeszorított száj
keskeny szakadék.
S itt van mi nem illik a tájba:
az elgurult szemüveglencse
dermedt forrás.
EGY TAVASZ
Egyszer majd a fehér nyírfákat
mellmagasságban felhasítjuk
s kivesszük piros szívüket
forró tenyerünkön
ott dobog majd
a tavasz a nyár az ősz
s ha fülünket
az évgyűrűkkel sűrűn körberajzolt
szívre helyezzük
távoli lombsuhogást hallunk
felhők futását
fejszék próbálkozását
meghallgatjuk a távoli napsütést
a fehérlő nyírfák
dobogó szívét kivesszük
verset írunk
nem érzünk bűnbánatot
s elhisszük
piros szívünket.
PIROS MADARAK
Piros madarak
röpködnek bennünk
piros szárnyak suhognak
koponyánk alatt
piros ragyogás
forrósítja a testünk
s ha megsebzed magad
bőröd alól kibukkan
egy madár
piros csőre
s megalvad.
ÓPERENCIA
Hétfejű tizenkétfejű rózsabokor
bálna-ház tenger-ország s a szél hátán
alvó óperenciás birodalom gyökér-lábujjú fák
a nedves homokban s a nyitott ablakon
becsordogáló éjszaka papírhulladék csigák
kagylók az oszlopok tövében ragyogás
gyöngyház-körmök kocogása a bútorokon
az utcaköveken patarobaj éktelen csattogás
s a túlsó parton az odaátban
hétfejű tizenkétfejű vörös rózsabokor
hiába kaszabolom hiába ölöm
bimbózik sarjad s vére a cipőmre csorog
kicsorbul kard-éle-fényes két karom
összekeveredik az éjszaka s a nappal
foghíjas perceim fel-felragyognak mint
makacs tengerparti fény óperenciás
birodalom s már egyedül végleg egyedül
a csupa kő csupa kagyló szikrázó szigeten
hétfejű huszonnégyfejű virágzó rózsabokor
hiába kaszabolom hiába ölöm
s a sárkány levágott nyelvét mégis mégis
zsebembe rejtem: vérvörös rózsaszirom.
FÉLBESZAKADT IDŐ
1
A tenger zöld üvege fölött
ragyog a jelen idő
láncolt szívű sirályait
felröpteti Orpheusz.
2
Déligyümölcsök íze a számban
fel-felsikolt elhallgat
a pirkadat szürkéje felhasadozik
s holtan fordul ki belőle
zöld füvek arca.
3
Sirálysikoltás ami hallszik?
széthull a zene
szétgurulnak a hangok
fekete vércseppek a kottalapon
hallgatásomat hallgatom.
4
Ezüstösen akár a kés
kilépsz az ágyból
meztelen testeden
lehanyatlik tekintetem
ágyunkon gyűrött takaró
szerelmünk halotti maszkja.
5
Magányom elképzelt magány
a zölden sugárzó füveken
sikoltoznak lépteim
kézen fogom énekemet.
6
De szétgurulnak mind a hangok
ököllel kellene összezúzni
a társul szegődött zene arcát
ököllel belevágni
a húrok párhuzamos testébe
dörrenve kicsapódik minden ajtó.
7
Füstölgő emlékezetem
parázsló emlék-alvilág
s hogy lassan arrafele fordulok
magasra felcsapnak a lángok
bevilágítják arcomat.
8
Egyedül társ nélkül leszállni
a száz hangon síró jajveszékelő
emlékezésbe álarcos csendbe
énekelni is azért kellett
kiabálni is azért kellett
hogy utána olyan lehessen a csend
amilyennek én akarom.
9
Megsimogatom Eurüdiké testét
megsimogatom az arcát
s kezem átcsúszik rajta
mint a hótiszta levegőn
he elbocsátnak az alvilág szellemei
zeném is ennyi lesz csupán:
Eurüdiké-alakú emlék.
10
S itt eloldozom magam a mítosztól
jövök a sirályfehér nap felé
mely bevilágítja arcomat
ragyog mindhárom igeidő
miért fordulnék hátra?
hátam mögött hangtalanul
jön az árnyék
árnyékom-e? árnyékod-e? ki tudja?
11
Láncolt szívű sirályait
eloldozza Orpheusz
s már nincs értelme a repülésnek.
JELENLÉT
A cseresznyefák kidülledt piros szeme
a gesztenyefák tüskés pupillája
a mandulavágású búzaszemek
lüktető szélben elforognak
didergő arcom körül
s a növényi leselkedésből
mocsaras csendből
felbukkannak a krokodilusok
zöld erdő fái elvitorláznak
hullámzó füveken
virágok hajókötelét markolom
arcomra béka telepszik virágszirom
hűlő tengerek akváriumok
üveges alkonyatában élek
s búcsúzáskor a kés
mint iránytű hideg mutatója
csörrenve elfordul az asztalfiókban.
BEFEJEZETLEN KÖR
1
Mint óriás
tengerbe dobott üvegpalack
bolyong a cethal a hűvös vizeken
s mint egyetlen megfejthető üzenet
kuporog a gyomrában Jónás
Számlálja egyetlen éjszakáját
2
Tengeri szél fúj
Vállunkról lecsúszik az ég
Arccal a szárazföld felé fordulva
elkomorodik csodálatunk
A föld közömbös gyomrában
szájukban csikorgó homokkal
s szögletes kőbuborékokkal csontjaikon
egyenletes mozdulatokkal
tovaúsznak halottaink
Hátunkat megvilágítja a nap
Árnyékunk a szárazföldre vetül
3
Otthon az öregek
falra szegzik fényképedet
Feltámadsz-e
harmadnap?
4
De most a tengeri szél
— elképzelt tenger elképzelt lélegzete —
bevilágítja hátunkat
Megfordulunk
Árnyékunk hanyatt fekve
virraszt a szárazföld felett
5
Cethalát tengerébe dobva
ki üzen nekünk?
Jónással ki üzen nekünk?
S miért üzenget mással?
6
De csend van Rímtelen
Az óceán (most már óceán)
üveghasából felbukkan a nap
Arccal a vizek felé fordulva
hallgatjuk az üzenetet
7
A JELKÉP NEM JÓNÁSI
A JELKÉP MAGELLÁNI
Bolyong a nap az óceán fölött
Bolyong a nap a koponyánk alatt
Jobbra a nap nyugszik
Balra a nap kél
Egyik szemünkben nyugszik
Másik szemünkben kél
8
Síró-nevető arcunkat megosztva
reflektorfény hasítja ketté koponyánkat
Síró arcod jobbra hull
Nevető arcod balra hull
s te állsz egyenesen
9
A hátad mögött öt lépésnyire ott van az a ház. Az elképzelt otthon. Az eper-fa
zöld égboltja. Hulló eper-csillagok. A kút hullámzó, két karral átölelhető,
hatalmas tengere. A hátad mögött ott van az a ház. Az elképzelt otthon. Az elképzelt
haza. Csak néhányat kellene lépned. Megfordulni, s belépni az aj-tón. Ott már
körbeülik az asztalt a várakozók. Néhány lépés csupán. S te el-indulsz ellenkező
irányba. Elindulsz haza.
10
Az eperfa zöld égboltja alól
töprengve kihajózunk
Megcsörren megláncolt szívünk
A falra szegzett fénykép sarkain
a szegek mellől
nem csordul ki a vér
11
Jónás, a cethalba dobott üzenet, az üzenet-ember csak sorsunk egzotikuma. Bőrünk
pergamenjére ne írjanak semmiféle üzenetet. A sós víz, a sós tengeri szél úgyis
letörli azt. Prófétálásunk csak eljövendő prófétálás. Amikor majd önmagunk
üzeneteként érkezünk. És az sem a végső öröm, a végső betelje-sülés
pillanata. Mert csak üzenet, csak üzenet, mindig csak üzenet. Vesztett nyugalmunk
üzenete. Nem szomorúság, csak sírás. Nem vidámság, csak ka-cagás.
12
Az óceán üveghasából
felbukkan a nap
(hát mégis üzenet?)
szakállas Magellán-arc
fényborosták a csend fölött
13
Csatlósaitól-társaitól körülvéve a zsibongó tömegből most tömör szigetként
kiválik a hajós. A hazainduló. Aki az ellenkező irányba indult, mert tudta,
hogy ez az egyetlen lehetséges indulás. S majdan az egyetlen lehetséges érke-zés.
Ó, hajós, ha most, amint elsietsz, hátravetülő árnyékodra lépnék, orra
buknál-e? Ó, hajós! Nevetséges vagy. S csodálatra méltó. Lehet, hogy kine-vetnek
téged. S szorongásuk nevetésként idehallszik.
14
S ha vízesésként lecsobognak
az óceánok a semmibe
akkor mi lesz hajós?
15
Szakállas Magellán-arc a vizek fölött
Úton vagyok — hát magam vagyok
Így távolodom most közeledve
S így közeledem távolodva
Alattam víz Fölöttem égbolt
Még hátravan a hazaérkezés
S még azelőtt a Fülöp-szigetek.
TALÁLKOZÁSOK
(Fejsze)
A fák csontjába
becsapódik a fejsze.
Világít a vér
s a fejszeél.
Milyen alakja van
a résnek,
e fordított,
levegő-szomorúságú
fejszeélnek?
Az árnyék és a test
összecsukódik,
mint a bicska.
Hol van az arc,
mely arcunkat bizonyítja?
(Hátrálás)
Ölőd arcmását
viseled.
Ragyogsz.
Egyetlen pont körül
szédülten kavarogsz.
Hátrálsz.
Hátadnak hideg fal csapódik.
Lehasadsz róla.
Mint plakát
a hóba.
Arcod emléke
homorú hó.
Te vagy a támadó.
(Egyensúly)
Emléke voltál
valami domborúnak.
A szél hasábjai
felborulnak.
A sebbe belecsendül
a kés.
Mit rejteget a tested,
hogy egész?
(Simogatás)
Tenyeredet
simogatásra homorítod.
A forró test idegenségét
akaratlanul
bebizonyítod.
(Távozás)
Mert arcomra
nincsen bizonyíték,
csak homorú tudás.
Távozásomra
nincsen távozás.
(Vers)
Összeszorítva őrzöm
szájamat.
Versem
kihűlő
negatívját.
IDŐ
Egy napon
majd fáradtan megérkezünk
a folyó üres lesz
s a távoli forrás
száraz medrében
szótlanul hevernek a kövek
mint felbontott órában
a hibátlan fogaskerekek.
EZT A HAJÓT IS
Ezt a hajót is
kékre festették
kék álcát borítottak reá
hogy beleolvadjon a hullámverésbe
ó merre vitorlázik
hol keressük
a tengerkék hajót?
asztalok székek rázkódnak
csészék szánkáznak asztalomon
arcomon hintázik a fény
nyugtalanul járkálok
az imbolygó falak közt
s járásom
mint a tengerészeké
ó merre vitorlázik
hol keressem
a tengerkék hajót?
a hajót
amely kékre van festve
akár ez a ház
s hiába keresik
nem tudnak leszállni rá
az elfáradt sirályok
és mégis boldogok a sirályok
halálos fáradtan is boldogok
a sirályok
mert hiszik
hogy van hajó
csak kékre van festve.
MADARAK
Ornitológus barátomnak
1
Miféle szárnyak verdesnek magnetofonod egén? Elloptuk a madarak hangját, s ki
madárdalból épített magának várost, fecske-sírásból, fecske-mosolygás-ból házat,
most dideregve délre vándorol. De hát valóban mi loptuk el a ma-darak hangját?
Nem igaz, hogy az elhagyott madárfészekben fehér madárfiú-ként piheg a hó. Nem
igaz, hogy a levegőben sírnak a fecskék, s arcunkra hull a könny. Nem igaz,
hogy elszakad tőlünk, s tovarepül árnyékunk. Minden felől süt ránk
a fény. Minden felől van árnyékunk.
2
Ó, barátom, ki magnetofonod ketrecébe zártad az éneket! Pacsirták csőréről
leszaggattad, hogy nyomában véres maradt a levegő. Darvakról tépted le
a meleg krúgatást, amely most fájdalmasan repdes a szoba négy fala között. E
barna magnetofon-éjben megnyugszunk-e valaha is? Ebből az énekből
fel-építed-e majd a hatalmas mezőt? Vérzik, még egyre vérzik a levegő.
Sirályok érthetetlen sikongását, Ikarosz ógörög jajgatását hallgatom. Ott verdesnek,
sírnak, ragyognak magnetofonod egén a madarak. Hát igaz lehet, mi megis-mételhető?
Még emlékszel-e arra a madárra, mely ivott a tiszta esőszálból, s tovarepült?
Itt ülünk őszinte pilátusokként, s hisszük az ellopott, megkínzott hangokat.
S valahol ugyanaz a pacsirta sír most, ugyanaz a pacsirta énekel.
S talán nevetne rajtunk, de éppen énekel.
VISSZATÉRÉS
Minden madárfészekben
a mi szívünk alszik
tele van szívdobogással az erdő
nyugtalanul köröznek a madarak
nem tudnak lepihenni
a tábortűz megmaradt parazsát
hátizsákunkba seperjük
a hulló fenyőtobozt nevetve
visszadobáljuk a fákra
s elindulunk hazafelé
száraz levélbe göngyölve
alszik a csillag a fán
hajunkban lángol a holdfény
előttünk bandukol árnyékunk
s minden kanyarban visszanéz ránk:
merre forduljon?
BEHAVAZOTT NYÁR
A felparázsló piros cserepeken
sirályszárnyként csapdos a hó
halott madarainkon sokdioptriás
jég-szemüveg ragyog
a fák lyukacsos zöldjén
beszivárog a tél beszivárog a fagy
júniusi-júliusi hóhullás
lassú jégverés ülepszik dolgainkra
anyánk szeméből hull a hó
hazamegyünk hazamegyünk
az álldogálástól visszeres már
a virágok szára
a rózsák szára a gyöngyvirágok szára
s most ez a hó ez a hófehér szirom
fehér fejkendő az asszonyokon
jegesmedve-álca az öregeken
a behavazott nyár a behavazott évszak
s a szó a szó hogy hazamegyünk hazamegyünk
a fényképen hirtelen megöregszik az öcsénk
lánytestvérünk is megöregszik
nagyanyánk talpig feketében
kilép a nem létező keretből
fehér zúzmara cseresznyevirág
habzik a kertek tetején
s a hóemberek szíve piros cseresznyeszem
csörren a megvasalt virág
deresedik a vas rozsdázik a csont
ó nagyanyáink százszorszép nagyanyáink
akik most kivonultok a képből
s öregen-ifjan tovaszaladtok
anyánk öcséink lánytestvéreink
akik most szerteszaladtok a képből
s magunkra hagytok magatokra maradtok
lassú jégverés hóhullás üti
a nyarat az otthoni nyarat
s végigsöpör a nem létező házon
hazamegyünk hazamegyünk
s már hiába megyünk:
a nem létező ház előtt
a hóhullás fehér székein
üldögélnek a hóemberek
néha felnéznek ránk
aztán kötnek tovább
pulóvert kötnek.
PIROSAK, KÉKEK
Ahogy a fehér vakolat alól
a freskót
a befalazott pirosakat
a fulladozó kékeket
ahogy a megkeményedett mész alól
a lágy pupillát
a kék szemgolyót
a felforrósodó arcot
kibontják
s ahogy lábadhoz omlanak
a mész hófehér göröngyei
s az áhítat
s a titkolt félelem
hogy ismét egy képet
egy pirosat
egy fulladozó kéket...
de hátha
hátha
Kőmíves Kelemennét?
A FIÚVÁ VÁLTOZOTT SZARVAS
(Kifordított ének)
Irhánkat lábtörlőként
a választott küszöb elé terítjük
agancsunkat választott házunk
homlokára szegezzük
s megkezdjük kiáltozásunk
lábtörlő-irhánk ott hever
a választott küszöb előtt
öklelő agancsunk megrepedezik
a választott ház homlokán
sírásunk jeges kéreggé fagyva
lefordul arcunkról mint a maszk
nyomaink fölött összezárult a homok
hát patáinkat dobáltuk hátra jelnek
irhánkat fájdalmunkkal együtt
legomboltuk magunkról
s a földön szétterült a vérünk
itt ülünk fiúi arccal
ölelésre készített karokkal
simogatásra választott szavakkal
itt ülünk kiáltozásra gyáván
míg alattunk fel-feldübörög a ház
rázkódik elfordul csikorogva
s agancsos homlokával
beleöklel a szélbe.
SZÍNHELY
Vörös és sárga színfalakat tologatva
lebontjuk az októberi erdőt
szemedből a tárgyakat kioldja
az ólmos darabos eső
levelek robognak le arcodon
földbe süllyed a fű
a megtisztult színpadon
áttetsző kockák gömbök
hasábok hevernek: levegő
s már semmivel sem keveredik
tisztásodon oszlopban áll a fény
október színésze vagy te is
arcod „passé composé”-ban
segédige nélkül már ragozhatatlan
s a vers mögött súlyos
egyenletes gördülés hallszik:
ahogy a hatalmas teherkocsik
elszállítják a lebontott erdőt.
A VERS MEGHATÁROZÁSA
A költők
álmatlan
éjszakákon
készült
tervrajzaikat
újból és újból
benyújtják
egy nem létező
hivatalnak
megtervezik
a virágokat
a tavaszt
és a fákat
leírják
a nyár
pontos
szerkezetét
s javasolják
mindannyiunknak
a napsütést
és a szerelmet
s egy nem létező
hivatalban
az emberiség
soha el nem
készülő
városok
tervrajzait
verseket
olvas.
AZ OTTHON MEGHATÁROZÁSA
Valahol ott van az otthon ahol
hóemberek őrzik a házat éjjelente
valahol ott van az otthon ahol
virágzó bokrok őrzik a házat éjjelente
húsból és vérből való az otthon
húsból és vérből és elharapott szavakból
elharapott mondatokból kékre festett
égből és kékre festett házfalakból
kékre festett madarakból való az otthon
meg-megújuló alkonyatból fűből és csontból
gyermekkorból és kamaszkorból való az otthon
napokból hónapokból s évekből
való az otthon és levelekből
tintától feketéllő papirosokból
madárlátta kérdésekből és feleletekből
való az otthon s a mozdulatból
ahogyan hajunkat igazítjuk s a forrásból
amelyet kézről kézre adnak
hogy szomjukat csillapítsák az arramenők
húsból és vérből való az otthon
és gyöngyvirágból rózsából tulipánból
sírásból kacagásból tizenkét hónapos
nyárból háromszázhatvanöt napos
havazásból de leginkább üzenetekből
való az otthon a hely ahonnan
kéthetente levelet csomagot kapunk
igen így hívjuk így nevezzük: a hely
ahonnan levelet csomagot kapunk a hely
ahonnan néha látogatók is jönnek a hely
ahova nem mindig térnek vissza a költők
csak néha verset írnak róla.
A FELBONCOLT MADÁR
Madár a boncasztalon:
kiszedjük belőle a repülést
amely annyi bajt okozott
az asztal sarkára tesszük
és mint libegő kéziratlapot
lenyomtatjuk egy papírnehezékkel
majd a még meleg testről
gondosan letakarítjuk
a vonatfütty nyomait
hiszen mint felnyújtott
láthatatlan ujjbegyen
ez a madár is
gyakran megpihent
a meleg vonatfüttyön...
az égszínkéket is lemossuk róla
amely a lágy tollak peremét
itt-ott befogta
majd dermedt szeméből
kiemeljük a fészket
a síró fiókákkal
s a parányi koponyából
hosszú papírszalagon kifordul
a lekottázott ének.