A SZAVAK VÁROSÁBAN
EGYSZERű VERS
INDULÁS
VAKÍTÓ VÁSZNAK
ESőHOZÓ
ALÁZAT
A VÉTEK IS
ÉNEK
GYERMEKRAJZOK
HIT
FELOLDOZÁS
VASFű
REKVIEM
BÚCSÚ
MODELL
JÁTÉKCSőSZ
MÉRTÉKEGYSÉG
SZÜLőFÖLD
JELEN IDő
KÖRFORGÁS
SZERELEM
ALKONY
KORONG
SZEPTEMBER
OKTÓBER
őSZI FELVÉTEL
KÉSZÜLőDÉS
őSZ
HIDEGEK
DÉLKÖRÖK
A MINDENSÉG VÁROSÁBAN
ÉBREDÉS
KOMPOZÍCIÓ
SZÜLETÉSNAP
EGYES SZÁM, ELSő SZEMÉLY, RÉGMÚLT
Zene
Ketten
Emlékeink
Évszak
Ex libris
Tavaszi este
Öregasszony
Tavasz
Idegenben
Erdőtű z
Kitömött madarak
Málnászók
Cirkusz
Varázslataink
Várakozás
Változás
Tudás
Nagyváros
A csoda
Felirat
A kő
A harang
Közérzet
Napraforgók
Anyám
Születés
Akvárium
Látlelet
Szorongás
Tavaszi földben
Esőben
Szerelem után
Este
Vasárnap
Ünnep
Tűnődés

A SZAVAK VÁROSÁBAN



Ott ülnek évszakok kapujában
a gyermekjátékká töpörödött öregemberek
madárlátta arcukat széthordja
a fényesen suhanó huszadik század
dobhártyánkat verdesi szavaik
színes pillangója s nem tudjuk
nem tudhatjuk gerincük hajló ágán
mit ráz a szél miféle ország
miféle szavak rázkódnak bennük
lovon vonaton

mert réges-rég kijöttünk már
az évszakok kapuján mögöttünk
hulló barack a szó bársonyos
füvein a csendnek kijöttünk már
a papírzizegésű időbe
nagy hallgatások zápora
veri az arcunk

ott ülnek évszakok kapujában
a gyermekjátékká töpörödött öregemberek
s mi behúzódtunk a szavak városába
kifeszített idegeinken ökörnyálként
leng az ősz
bezártatok ide mint kisgyereket
hogy csak a piacra mentek
ó miféle zsibvásárokon
tévedtetek el?
valahol most hulló barack a szó
bársonyos füvein a csendnek
fölöttünk
házak poros csordája baktat
az örökkévalóság felé
megfáradt katedrálisok
nyakában ring a kolomp

kifeszített idegeink közt
mozogjatok hát szabadon!
Az eget csak úgy terítették e városra
mint kabátot a fogasra
egyszer valaki továbbmegy véle
s megfagyunk mind a fényességben.



EGYSZERŰ VERS



Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk,
s próbálgatjuk az ünnepi igéket,
játékainkkal valaki
titokban olajra lépett.

Vagányok lennénk, ha igaz
— ilyenné dörzsöltek a dolgok,
néhanapján (ezt nem kell emlegetni)
a fogunk is csikorgott.

Tisztaságunk, mint feldobott üveg,
egyensúlyoz a levegőben
(idő kérdése az egész),
belénk vághat még leesőben.

Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk,
a játékokkal meglógott valaki.
Nem fáj nektek, hogy nem maradt más,
mint magunk felnőttnek vallani?

INDULÁS



Rohanunk ringó füveken
bámulni égszínkék csodákat,
s már készül bennünk szép gyanútlanul
a feltétlen csodálat.

Kövek, bogáncsok, csillagok
arcunkat érdesebbre marják,
s már nem krajcáros tisztaságot
jelent nekünk a fiatalság.

Játékainkból lóg a kóc,
s a dolgok titkosabbik arcát
suhogó szelek, vadvizek
forgatják, féltik, kitakarják.



VAKÍTÓ VÁSZNAK



Vakító vásznat lobogtat a szél,
fehéren ég a csattogó időben,
szemem szárítókötelén kifeszített
emlékeimet rég kinőttem.
Vizek csobognak arcomon,
szépülnek aprócska szerelmek,
a bőrig ázott pásztorok
tisztuló nyájakat terelnek.
Szigorú álmaim lobognak
csontig fehérítő lánggal,
pengő zsinóron kifeszítve
világom békül a világgal.



ESŐHOZÓ



Világgá indultak a fák,
valaki ellopta a holdat.
Sötétben félnek a kaktuszok,
az ablakon mégis kihajoltak.

Tegnap még nőttek a gyökerek,
füvemen harmat látszott,
nem jöttél, s látod, elfeledtem
— esőhozó, esőhozó —
hangtalan hajnali táncod.

Tenyeremre a hallgatás
ringó vizeket álmodott,
szikkadt utakat keresnek bennem
meg nem született záporok.



ALÁZAT



Ez a szó a csöndig égett,
ez a kéz már megalázhat.
Te deumot énekelnek,
s égig nőnek már a házak.

Valami gyertya füstöl,
valakit eltemettem.
Három holló fehéredik
gyászkeretben.

Három napig még elvisel
engem is ez a gondolat,
aztán magamra vállalom
minden elvetélt gondomat.



A VÉTEK IS



Ablakkeretben tántorog
minden tegnapi áhítat.
Virágot jajdul már a fény.
Magzatvizével átitat.

Káromkodásig mormolok
imádságízű szavakat.
Csendet könyörgő utakon
sohasem leszel szabadabb.

Mert a vétek is gyönyörű,
ami belőlünk kiszakadt,
s csak a vizeknek fájhat így,
ha elmossák a hidakat.



ÉNEK



Az eső lassan ránk csorog,
megyünk, és nem gondolunk másra.
Forog bennünk a szerelem
az értelemig vásva.

A kövek szélén nő a fű.
Az éjszaka megállít.
Szavaink között eltalál
a gondolat hazáig.

Forog bennünk a szerelem,
gyönyörű rétek áznak.
Feldobnám magam, mint a hal,
virágnak, világnak.

Cérnaszálon egy csillagot
a szél az ablak előtt lenget.
Pendül, szakad a cérnaszál:
csillag csapódik a csendnek.



GYERMEKRAJZOK



Ó, rajzolt őzek,
rajzolt farkasok,
piros ceruzák nyoma a havon.

A behavazott papíron már esteledett,
amikor odaértem.
Ceruzával rajzolt erdőmben
feljött a hold.
Learatták a nappalt,
s az ég már csupa tarló,
csupa csillag.

Emlékek vándora vagyok,
piros ceruzák nyoma körös-körül.
Gondolatok hosszabbodó árnya
hull a hóra,
learatták már a nappalt,
s vacogok, mert elfeledtem,
hogy hová rajzoltam az őzet,
s hová a farkast.



HIT



A fehér inget lerángatták rólunk
csontunkig markoló szelek,
s szikár fenyők lombját marta
tűhegyesre
a világ, míg hozzánk érkezett.

Testünkön, lehet, megtapad a por:
nem ruha, még csak nem is kéreg.
Erdők homlokán zöld tincset
lobogtat a szél,
késpenge-csupaszok a fények.

Meztelenül az ünnepekre
— csak egy szó, egy szó takarónk
se légyen.
Ha tévedtünk, hát büntetésként
vesszük,
hogy nem öl meg, csak betakar a szégyen.

Megszegetlen kenyér
a tisztaság, s csak jelkép, mint a vétek.
Ha meztelenül kibírjuk az ünnepeket
végig,
tűlevelek lehetnek még bordánkon a kések.



FELOLDOZÁS



(Öcsémnek)

Egy jéghideg és tisztavizű kútba
észrevétlenül beleesett a hold.
Most ott úszkál és forog körbe-körbe,
s csak én, a kisfiú, akinek semmi
bűnöm a dologban, kínlódom
elkeseredve, izzadva, félve, görcsös
karóval bökdösöm egyre,
de kiemelni már nem tudom.

A kút mellé egy lapos kőre
kiraktam kincseimet: a halasbicskát,
a ceruzacsonkot, a parittyát,
régi pénzeket, csillagokat,
melyeket hajnal felé ráz le a szél
a fákról,
apró kavicsokat, szegeket, színes
golyókat.

Csak pörög, pörög a hold,
a karót a kútba ejtem,
s a csobbanástól megriadva felszököm,
belemarkolok kirakott kincseimbe,
és menekülök, sövények, kökénybokrok
sebzik a lábam a tüskés rohanásban.

Valahol hajnalt rikolt egy jótorkú
kakas — futok, futok emlékeim
simára taposott gyalogútján.
Add, Uram, ne vegye észre a gyermek,
hogy izzadt markában csak egy
sebtében felkapott kavicsot szorongat,
lám, milyen görcsösen fogja az öklét,

hagyd, Uram, hadd menekítse a kincsét!



VASFŰ



Éjfélkor titokban kimentünk a rétre,
és vigyázva, hogy zajt ne csapjunk,
nekiláttunk megkeresni a vasfüvet.

Kuruzslók, javasasszonyok kifürkészett
titkait vittük magunkkal,
s kevés idő múlva meg is találtuk
a csodaszert.

Miután megbizonyosodtunk, hogy
valóban ezt kerestük,
megosztoztunk a kincsen.

Reggel aztán a nekem jutott
fűszálat elcseréltem az egyik
barátommal
egy jól záró lakatért.



REKVIEM



Ma este késnek a játékvonatok.
Levetheted kenderkóc-szakállad.
Fáradtan asztallá vedlik az asztal,
a székek összehúzott vállak.

Ragasztott álarcunk: a szó
leválik, szemünkig jön az ablak.
Szarvasok, őzek vacognak pupillánkon,
néznek minket, majd elvágtatnak.

Miféle források felé?
Miféle erdő könyökölt a hegyre?
Fekszünk, csak fekszünk tehetetlenül,
hajlékunk csend, az árulások csendje.

Körbe-körbe a síneken.
Lobogó arcunk a szelek kifújják.
Sötét lesz.
Szeretlek, és ez már több, mint
szomorúság.

Ma este késnek a játékvonatok,
hidd el nekem, te gyermek!
Levetheted kenderkóc-szakállad.
Vetkőzz,
és fordítsd meztelen melled felé
villogó hegyét egy virágnak.



BÚCSÚ



Vonatok visznek konokul,
repülők véled könnyen szállnak,
méhecske zümmög, zizegnek szárnyak,
s valami nagy-nagy könnyűség
lassan arcomra komorul.

Lopva osonsz ki vasárnapomból,
hétköznapomban sohase jártál,
szemem sarka sötétül
szarkalábbal, nádi hegedűvel,
mocsári csenddel.

Vonatok visznek konokul,
repülők véled könnyen szállnak,
szemem utánad fordítom,
könnyű harangom nem kondítom,
csak csendítem,
konokul dohogó vonatod
nem lódítom, csak lendítem.

Fáradt arcom takargatom
játékos mosollyal,
méhecske száll rám az égből,
szúrós bosszút forral.
Te lágy felhőkbe burkolózva szállsz már,
nem vagyok ott, ahol te voltál,
s nem állok ott, ahol te állsz már.

Nem is nézlek,
s ha nézlek is, úgyse látlak,
vonatok visznek konokul,
repülők véled könnyen szállnak.

MODELL


Modellt ülök
festő barátomnak, az időnek.
A vásznat még elég kevesen
látták.
Mondják, hogy meglepőek
a színek.

Kissé kényelmetlen így
mozdulatlanul várakozni.

Ha majd teljesen elkészül
a kép,
lehet, hogy kicsit elmosódottnak
találjátok.
Tudnotok kell: ez azért van,
mert néhányszor elmosolyodtam,
egyszer meg indulni akartam
valamerre.



JÁTÉKCSŐSZ



Jaj mert minden játékunk
rokon a trójai falóval
fűrészpor kavarog tüdőhólyagocskák
falán szívósan megtelepszik
szájunk telik rosszízű kóccal
üvegdarabok meglopott fénye reccsen
zizegve hull a feltépett hasú
kócbaba-csendre
fakardok kicsorbult éle koccan
paprikajancsik festett vigyora ázik
én vagyok mindnek őrizője
szerelmek didergő arcok mögött
kékes fény foszforeszkál
szikrázik serceg a játék
pompeji katona állok
csodahavazásban
hull a fűrészpor vállamon szempillámon
gyűl csúcsosodik fehéren
robog a táltos pompeji katona állok
kócbaba-csendben
mert minden játékunk rokon
a trójai falóval
s én vagyok mindnek őrizője
vacogó játékcsősz fűrészpor-havazásban.



MÉRTÉKEGYSÉG



Szemünk sarkában sütkéreznek
a jégmezők dermedt lakói a fókák
évszakok csillagképében forgó
pupillánkra a szelek összehordják
a kásás havat cédulázva
ömlik ránk az ég ablakkeret-ég
napszemüveg-ég lombsátor-ég
nyomódik az agyba tavirózsa-csend
pitypang-csend kaktusz-csend
virágzik napsütötte idegeinken
pupillánk gömbölyű idő s csak
fénnyel mérhető rakjátok le
karóráitokat összevissza görbült
délkörök mentén kígyózik a tekintet
egyetlen mértékegységünk a fény
egyetlen biztos forgás a szem
szakadatlan útja álom és
ébrenlét között éjszakák és nappalok
greenwichi időszámítás napszemüveg-
és ablakkeret-időszámítás szerint
míg lassan
fekete-fehérré élesedik a földgömb
s a szivárványhártyát fölsebző
jégtáblákon riadtan dél felé úsznak
fekete-fehérben a fókák.



SZÜLŐFÖLD



Csengő kaszák élén a zivatar
végigver füvek életével,
villámok tövén egy cserefa
megroppanva térdel.

Riogat, terelget, világunkkal pöröl
fekete fejkendős néne.
Ráncaiban meggyűlt az idő:
béke.

Csontos, szúrós arcát ez a föld
úgy dörzsöli hozzánk, mint kedves gyermekéhez.
Apja ölébe kérezik a gyermek,
s nem érzi, hogy apró arca véres.



JELEN IDŐ



Levelek húsos tenyerén reszket
mindennapi kenyerünk: az ég.
Égszínkék búzavirág koccan
— darabka mennyei cserép.
Ezüstpapírból vízcseppeket mintáz
egy csibész,
furcsán csengnek a záporok,
két ház között a mindenségben
gazdátlan nyírfa ácsorog.

Két pont között madarak íve
pendül, meghajlik a súlytól,
a szemerkélő fény a nyírfatörzsbe
világló sebhelyeket sulykol.

Ó, az éjszaka ilyen eső esett
(ezüstpapírból — pocsolyák),
a sötét, míg vizeiben mosdott,
véresre dörzsölte magát.



KÖRFORGÁS



I

Mint tejescsészébe szuszogva a gyermek,
úgy hajlik a reggelbe a táj.
Asztalhoz ültet, terít nékünk asztalt
a fény, felszáll a köd,
s korán kelő öregasszonyok
aprócska testén úgy libben a szoknya,
mint hamar jött fényesség a
töpörödött fákon, míg elcsitul
a didergés,
párálló, megszegetlen kenyér még
a nappal, asztalhoz ültet,
terít nékünk asztalt a fény,
felszáll a köd,
s indulnak már az apró bogarak
fűszálon fel az égbe.

II

A gyöngyöző verejték hűvösen elpörög,
elfogyott kenyerünk,
nyugalmunk tiszta lepedő,
maradék tekintetünkbe óvatosan
becsomagoljuk a későn fekvő
öregasszonyokat,
s elalvás előtt még halljuk
a suhogást:
jönnek az apró bogarak
fűszálon le az égből.



SZERELEM



Kígyó vedlik.
Bőre a napon szárad.
Ülsz egy kövön.
Nem is vagy fáradt.

Csengő, didergő hétköznapjaid
lábujjhegyen körbejárnak,
tulipános ládán felpattog
a festék — aprócska bánat.

Kőrisfa ringat, babusgat,
szelek a földre vernék;
esetten téblábol benned
apátlan-anyátlan emlék.

Kígyó vedlik.
Bőre a napon szárad.
Ülsz a kövön.
(Nem is vagy fáradt.)



ALKONY



Tört bordájú, sovány bokrait
hajszolja a szél.
Gomolygó por az ég tüdején.
Málnaszemek érett illata
vérzi be emlékeimet.
Karórámon most alkonyodik.

Lovak nyakában a csengő.
Világom fölött ring a nap,
s a távolodó csilingelésre a fákon
kialszanak a madarak.

Egy meg nem történt csendből
felém fordul a tested.
Málnaszemek érett illata
szederjesedik.



KORONG



Kínnal formázott arcomat
pörgetik, egyre pörgetik
tűnődő lányok, éjszakák,
néha egy csikó fölnyerít
— táltosnak képzeli magát.

Viháncolnak égi vizekben
szélnek eresztett állatok.
Ülnek a hivők hitetlen
— próbálgatják a századot.
Körhinta fordul, ég a nyár,
keserű füvek, illatok,
csendesen zsörtöl a magány
— egy évszak újból itthagyott.

Kínnal formázott arcomat
pörgetik, egyre pörgetik
tűnődő lányok, éjszakák,
néha egy csikó fölnyerít,
táltosnak képzeli magát.



SZEPTEMBER



Fejünk felül a kék eget
megitták
garabonciás fellegek.

Didergünk, mint kávéscsésze
alján a salak.

Vigyázz, mert bármikor jöhetnek,
hogy belőlünk jósoljanak!



OKTÓBER



Hűvösödnek az éjszakák.

Légypapír-ízű nyugalom
ragacsos hallgatássá mállik.
Reggelek csípős útjain
elballagunk a szelek kapujáig.

Csend van itt.
Hunyorgunk a fényben.
Hallgatunk. Nincs mit mondani.
Halkan prüszkölnek odabent
a tél fehér sörényű lovai.



ŐSZI FELVÉTEL



Szél van.
Imbolygó lámpaoszlopok
ütődnek az éjszakai éghez.
Reggelre a zúzódásokba
belekékül a világ,
s úgy mondják ezt, hogy:
szép idő lesz.

Jó megoldás a szerelem:
pokróc, mit ránk terít az évszak,
s ez is, mint minden takaró,
a megfázástól véd csak.

Csoportképet készít az ősz,
s mert rossz a fény, hát sokáig
állunk egymás vállát fogva.
Arcunk ragacsos rögzítőben ázik.

Szél van.
Imbolygó lámpaoszlopok
ütődnek az éjszakai éghez.
Reggelre a zúzódásokba
belekékül a világ,
s úgy mondják ezt, hogy:
szép idő lesz.



KÉSZÜLŐDÉS



A fák óriás sarokvasán
csikorogva fordul el az ősz.
Lepereg a rozsda.
(Hullnak a fáradt levelek,
mint szó a papirosra.)

Pohárnyi meleg, tejízű világ.
Opálos fényben úszik az arc.
Boruljon rám a mosolyod
— egyszer majd úgyis kitakarsz.

Fel-felsötétlik hallgatásunk.
Kitapogatjuk egymás szavait.
Idegeinken zúzmara a fény
— egy új évszakba beleszabadít.

Szúrós bogáncsok dideregnek:
szelek gyolcsába göngyölt ereklyék.
A fák óriás sarokvasán
csikorogva fordul el az ősz,
s a rozsda is pereg még.



ŐSZ



Üvölt a farkas.
Az őzek vére hull.
Eldobják levelük a fák:
tanulnak farkasul.



HIDEGEK



Didergő lovunkat kikötöttük
az ősz nyikorgó kapujához.
Remegő szemét hóharmat üti.
Nyerítése fölött vacogó pokróc
az ég,
bordáin szálkás hús ragyog:
rózsaszín zúzmara.

Erdeinkben falkába verődtek a fák.
Varázslataink ideje ilyen évszak.

Izzó parázzsal abrakoljuk
didergő táltosunkat,
ég a nyelve, bőre gőzölög,
gyomra sincs, torka sincs,
sörényébe láng kap,
mohón habzsolja parazsunk,
ég a nyelve, bőre gőzölög,
csontja szén, szeme gyémánt,
s már száll, szinte száll,
nyerít, két lábra áll,
s hamvába roskad.

Varázslataink ideje ez az évszak.

Egy tiszta reggelen majd jön a szél,
s az ősz nyikorgó kapujától
elköti
a felszivárgó füstöt.
Egyetlen igaz táltosunkat.



DÉLKÖRÖK



Kifeszített dobhártyánkon
borsószemek pörögnek
mint óriás hallóidegek
remegnek a fák
kifakul lassan a sárgája
meghajló délköröknek
mint kisfiún ki fagyos
kilincset nyalt meg
pirosan nevet rajtunk a tél
a kifakuló délkörök
hűvösen kúsznak be ingünk
alá elcsobognak a fáradt
levelek kintfelejtett vödrökben
zizeg a víz
széttört tojásként
elfolyik pupillánkon az égbolt
a szerelem is úgy érkezik
hozzánk mint lecsorduló
levelek a fáról
kintfelejtett arcodon néha
zizeg a könny

óriás hallóidegek a fák
s a lombok rozsdavörösébe
lassan belesüketül az ősz.



A MINDENSÉG VÁROSÁBAN



Hold udvarán anyátlanul csipognak
eltévedt rádiójelek. Dideregnek.
A mindenség városában ősz van.
Hűvös szél fúj. A holdfény
zizegve hull a földre,
s az egérrágta kontinenseket
sárguló avar fedi.
Sziporkáznak a csillagok.

Visszatérnek az űrhajók
gyűrött, megviselt emberekkel,
akik az újságokból
elolvassák a méltatásokat,
s fáradtan belealszanak.

Elhallgatnak az adóállomások.
Hűvös szél fúj, egyedül kószál,
végigsöpör a tejúton,
s a mindenség városában
nem érdekel már senkit,
hogy szikrázó csillagaival
mit reklámoz az isten.



ÉBREDÉS



Lepattogott a zöld festék
a fákról
madaraimat délre küldtem
frissen vasalt ég várja
ünnepeimet
arcom fölött
óraketyegés villog
rekedten ugat a hold
a tegnap esti cigarettafüstben
kivörösödve köhögnek a rózsák
az asztalon egy szemüveg
szememre gondol
mocorog
hajnalodik
a hó emlékezetében
nagy pelyhekben hullnak
a csillagok
s csendünk hatalmas egére
felkúszik
az ébresztőóra csörgése.



KOMPOZÍCIÓ



Szélben himbálózik egy fenyő:
sosemvolt harangok nyelve.
Körbeálltuk a telet
harangkondítást mímelve.

Valahol a levegőben fennakadt
egy madárcsicsergés.
Vékony zsinóron leng, egyre leng.

Évekkel ezelőtt eldobott kő
vérzi meg a lábad.
Szisszennél, de minek, hisz fájni
csak évekkel ezután fog.

Valahol a levegőben fennakadt
egy madárcsicsergés.
Vékony zsinóron leng, egyre leng.



SZÜLETÉSNAP



Anyám,
huszonegy évi járóföldre tőled
hófehérkék és gonosz boszorkák
havat söpörnek rám az égből.
Élek.
Meg kell szoknom e fényességet.
Jól tudom, egyszer én leszek
a kertitörpék álma,
s ki kell majd állnom értetek
a virágok közé fázva.
Koponyámon kaparásznak,
dobhártyámon dörömbölnek,
vékonyodó csontjaimon
diót törnek
paprikajancsik, ázott bohócok,
vacogó nevetések.
Állok a gyöngyháznyelű fényben,
s összekoccannak szememen a kések.



EGYES SZÁM, ELSŐ SZEMÉLY, RÉGMÚLT



Ó behavazott párnájú dombok
idefektették e tüdőgyulladásos erdőt
s a kemenceforróságú télben
csúnyán köhög a szél

poros könyvek lapoznak benned
az összehúzott vállú székek
körbeülik asztalnyi hazádat
egy erdőkaréj egy korty folyóvíz
várják vacsorás kívánságodat

olyan csend van
hogy felkapom a fejem
nézem ki hallgat
hát csapzott üstökét felemeli
havas párnák öleléséből
felkönyököl
Csokonai Vitéz Mihály
(vagy bárki más)
tenyerét szája elé teszi
köhög nevet
elnézem én is:
az isten nikotinsárga ujjbegye
idelátszik az égről
s vörösre sírt szirmú rózsák ácsorognak
a következő tavaszban.



ZENE



A télben mint óriás partitúrában
ideges ujjal lapoz a szél
egy-egy apró gally
hangjegyek letört szára
sodródik szavaink közé
távoli nagydob a nap
a szívverések közti szünetekben
tompán hallszik a fény
hegedűk szétszakadt húrjaként
rángatóznak a fák
üveghangú fuvoláival
körülvesz a fagy
el-elcsuklik a szerelem
a jégvirágok feltörő énekét csitítom
meleg számmal az ablakon
s hallszik a fény míg alkonyatkor
utolsót dobban a távoli nagydob
a nap.



KETTEN



Selyempapír-zörgésű réteken
hersegtetik mindennapi életünket
a szerelem fáradt lovai.
(Kár lenne térdre omlani.)

Kettészakadt fehérséget
illesztgetünk össze.
Egy hóember lehányta magát:
lucskos a csend körötte.

Hátratett kézzel nézelődik
házunk előtt az értelem.
Zizeg a szalmasárga béke
elárvult selyemréteken.



EMLÉKEINK



Nem az ismeretlen, hanem az elfelejtett
katonák sorsa nyugtalanít,
akik zúzmarás bajusszal,
piros virággal a puskacsőben
felszálltak egy túlzsúfolt vonatra,
síró asszonyaik arcát levéltárcájukba
tették,
integettek,
aztán megérkeztek egy idegen
állomásra.

Azóta is kapadohányt szívnak,
káromkodnak és dideregnek
fűtetlen várótermeiben
az emlékezetnek.



ÉVSZAK



Gyönyörű táltos ez a tél
fehér sörénye lobog ahogy vágtat
mögötte bágyadt fűtőtestek
poroszkálnak
elrobog büszkén elviharzik
a fény sarjadó legelőire
felsebzi virágok körme
remegő párás hasából
kifordul a nap
szeméből könnyként elcsorognak
a fáradt hóemberek.



EX LIBRIS



Legkisebb
és egyben legnagyobb
árulásom:

álmatlanul forgolódtam
az éjszaka
hát az ablakhoz álltam
és a fűtőtest kellemes melegénél
majdnem teljesen elolvastam
a legutóbbi havazást.



TAVASZI ESTE



Meg-megomlik a fények piramisa.
Mazsola-arcú öregasszonyok
kenderfonál-énekére halkan
rácsukódnak a zsoltároskönyvek.
Mint hímzett asztalterítőt,
reszkető kézzel
megigazítják a csendet,
tiszta, suhogó lepedőt
húznak az ágyra,
s lefekvés után
sokáig mocorognak
jószagú kalács-éjszakában
mazsola-arcú öregasszonyok.



ÖREGASSZONY



Idegeidre edénycsörömpölést
aggatott a világ
mosogatólé zubogása
keveredik benned a távoli
vízesések zajával
beszakadt körmöd félholdja
esténként fényesen süt
az égen
s hajnalban amikor felkelsz
ébred az isten is:
ujjbegyével
szétnyomja a csillagokat
mint bogarakat a falon.



TAVASZ



Megbújtam remegő bordái közt a
hallgatásnak virágként rejtegetnek
húsában a percek cérnaszál-eső
suhog bomlik az idő elszakadt
szálai arcomba csapnak ujjaim
tördelem apró gallyat a tűzre
virágcserépben vízivirágok
mocorognak zuhan zuhan
az áhítat feneketlen kútba
felfele szivárog a csend
nincsen most ideje csodáknak
zörög a csont a vérerek alatt
nyílik az öklöm:
testszínű rózsa.



IDEGENBEN

I

Virágok őrlik testemet
csupa kék folt az ibolyáktól
szememen sziromlevelek
dideregnek míg tavaszt játszom

rebbenő könnyű pipacsok
gyűlnek bennem mint vérrögök
minden pillangó rám zuhan
és minden gyöngyöm szétpörög

körbefognak a kaktuszok
— szétmorzsolják az arcomat
hűs kardvirágok lengetik
felém a fényes kardokat.

II

Én állok
figyelem a madarak röptét
egyre fennebb
míg bemázolják magukat
álcázó színnel égszínkékkel.

III

Itt állok
immár évezredek óta
Démoszthenész
nyelvem alatt a magam
egyetlen kavicsával
ringatnálak fürdetnélek
titeket
ki-kidobnálak a csend
szikkadt partjára
s még mindig dadogós vagyok
ringat és fürdet a tenger
titeket
ki-kidob szikkadt partjára
nyelve alatt a maga
sokezer kavicsával.

IV

Ó anyám
virágok őrlik testemet
csupa kék folt az ibolyáktól
hajnalok kamrahűvöséből
terítsd meg nekem a reggelt
terítsd meg nekem a tájat
hol még a körmök alá kérezkedik
a föld ha nyár van
terítsd meg nekem eső utáni
szárítkozását a füveknek
harmatnyi mosolyát valaki
lánynak
terítsd meg nekem a fákat
mielőtt szürke városok felett
azok is magasba szállnak:
zöld füstgombái
egy ismeretlen robbanásnak.



ERDŐTŰZ



Ha megálmodod néha az erdőt,
s a tisztáson gyönyörű tüzek lobognak,
feküdj nyugodtan, s jól vigyázz, hogy
fel ne ébredj, míg a lángot el nem tapostad.

Mert az erdőtűz majd mindörökre éget,
recsegve dőlnek odabent a szálfák,
a menekülő mókusok, az őzek
szemedben sem találnak majd szállást.

Sercegve kúszik a tűlevelek lángja,
fel-fellobban, arcodon átvilágít,
a sötét már többé nem takar be,
átvirrasztod legszebb éjszakáid.

Ha megálmodod egyszer az erdőt,
vigyázz nagyon a felparázsló tűzre:
többé nem lesz nyugalmad, csak futsz majd
égő fenyők fényétől űzve.



KITÖMÖTT MADARAK



Óvjátok minden suhogástól
kitömött madarainkat!
Porosan izzó üvegszemükben
sosemvolt repülések ringnak.
A függönyön áthulló sugár
hasonlít lombszűrte fényre.
Vigyázzatok, vigyázzatok nagyon
a formalinban ázó békességre!
Zárjátok el a vízcsapot:
emlékeztet a forráscsobogásra.
Molyette szőrű állatok
idegeit ajtócsapkodás rázza.

Ó, kizsigerelt madarak
cédulázott szomorúsága.
Elég egy papírzizegés,
s szállnának föl a magasságba.

Nyissátok ki az ablakot!
S most halkan számoljatok százig!
A porosodó üvegszem mögött
felfénylik majd a másik.



MÁLNÁSZÓK



Tisztásainkon ólálkodik a félelem.
Ácsorgó bokornak azt hisszük: medve;
de már gurul apró kavicsként
napos lejtőkről a kacagás,
nincsen időnk a döbbenetre.
Ó, társaim, ebben a nagy-nagy
málnászásban, kacagjunk,
táncoljuk körbe a szorongás fenyőit!
Rázza a szél a fényt a fákról:
ujjaink között kergetőzik.
Felejtsük el a riadt hallgatást,
piros csendben málnaszemek égnek,
furcsa pitypangok bóbitájaként
buggyannak föl a nevetések.

Hát bocsássátok meg nekünk
azt az egypercnyi ijedelmet!
(Lám, milyen szépen mosolyogtok.)
Most pedig ne nézzetek hátra:
morogva jönnek felénk a bokrok.



CIRKUSZ



Fűrészporos tisztások fölött
cintányér világít sárgán.
Trombitaszólók, csörgő csillagok,
székerdő éjszakáján
ugrik a tigris.

Tüdejében csíkos szél
rángatózik.
Szemében
ideges villanyfény vibrál.

Ugrik a tigris.
Tüzes karikák
világítják meg a köröndöt.
Ó, ti, lélegzetvisszafojtva figyelők,
ruhátok ujja megperzselődött.



VARÁZSLATAINK

I

Mifelénk
már évek óta
nem fúj a szél.
Kertünkben
iszonyú nekirugaszkodással,
lobogó sörénnyel
vágtat egy bokor.

II

A vékony felöltő alatt
szél fűrészeli gerinced.
Varázsolj hát magadnak
paripát fatuskóból,
csalánból fényes inget.
Szállongó hóból harmatot,
kaktuszból gyenge rózsát,
tavaszt az őszből.
Varázsolj magadnak békét,
virágot éles tőrből.
Varázsolj, csak varázsolj
csalánból fényes inget:
ragyognak majd az égen
a csillag-kiütések.

III

Ha akarom,
láthatatlanná teszem magam.
Ha akarom,
úgy járok évszakról évszakra,
mint házról házra.
Ha akarom, nem hiszem el a telet,
fügét és banánt majszolok.
A tél nem az én évszakom
— miért maradnék veletek?
Ha akarom,
úgy járok évszakról évszakra,
mint házról házra,
átlopom magam a nyárba,
s a napsütötte fák alatt
fügét és banánt majszolok
— káromkodva és fázva.

IV

Én nem tudom,
milyen évszak ez:
házunk előtt már napok óta
vonulnak délre a virágok,
s az égről hullnak, egyre hullnak
a madárvijjogások.



VÁRAKOZÁS



Valaki járkál a koponyám
alatt magasra emelt gyertyával
botorkál homorú csontégbolt
éjszakában kérődző állatait
rendezi így a gazda fehéren
fénylik kanyargó varrat-jászol
felriadt kolompok beleharangoznak
a mindenségbe idekint szemem se
rebben agytekervény-utakon
tapodnak már a barmok nem szabad
szólni csikorog mállik értelmem
a szabad halihó tizennégy-
karátos álmok odabent nő a
szorosság szemek lappancsán
be-betaszítnak valaki bűnöst
Krisztus káromkodik halántékomat
rúgja pillám se rebben riadnak
csodamadarak énekek
lantok befele szabad kifele
nincsen ösvény valaki
járkál a koponyám alatt
magasra emelt gyertyával
botorkál homorú csontégbolt
éjszakában éneket barmot
madarat lázít
szemem se rebben.



VÁLTOZÁS



Az asztalunkra valaki
egy fenyőágat álmodott.

Később a virágcserépbe
egy pitypang került észrevétlen.

Este már senkinek sem tűnt fel,
hogy egy lány
a frissen gyalult konyhaasztal
szélén
nyirkos hegyhátat törülget
darabka kéklő éggel.



TUDÁS



Egyszer majd elmegyünk
a Föld szélére,
ahol feneketlen szakadék
tátong,
leülünk, és lelógatjuk a lábunkat
a semmibe.

Az, aki a leggyávább közülünk,
majd rájön,
hogy gömb alakú a Föld.



NAGYVÁROS



Mi vagyunk azok,
kik elloptunk egy erdőt,
s azóta menekülünk
a sokablakos házak útvesztőiben.

Néha szétterítjük a zsákmányt
egy kihalt játszótéren,
s elüldögélünk a jól ismert
tisztáson.

A múltkor ránk sípolt a rendőr
— hosszú sorokban vonultak
az őzek
inni a szökőkút vizéhez.
Éppen tilost jelzett a lámpa.

A CSODA



Valaki egy gyönyörűen
csilingelő apró harangot
akasztott a kertben
az egyik almafára.

Azóta szépen csengő
hangokat hallani,
amikor az ágakat
megrezzenti a szél.

Panaszkodott a kert gazdája
tegnap, hogy mostanában
mozdulatlanul állnak
szélben a fák.



FELIRAT



Egy éjszaka üvegajtóitokon
megfordítjuk
a szépen kinikkelezett táblákat,
s reggel,
mielőtt az utcára lépnétek,
a szemetekbe ötlik:
„Kérjük a lábat gondosan
letörülni!”



A KŐ



Kissé kiemelkedett a földből.
Valaki felállott rá, és szónokolni
kezdett.
Aztán egyre többen használták
ugyanerre a célra.

Később az esőzések miatt
besüppedt a föld,
és előbukkant egy híres
görög szónok
embernagyságú szobra.



A HARANG



A harangot lehozták
a toronyból.
Mint nagy sárga virágcserép
hevert a fűben.

Aztán földet hordott bele
a szél,
s virágok nőttek ki belőle:
kökörcsin, pitypang, árvalányhaj.

Harangvirág egy sem volt
közöttük.



KÖZÉRZET



Törtlábú székre állt az isten,
amikor meg akarta igazítani
az égbeli ablakon a függönyt,
s estében magával rántotta
az egészet.

Huzat van.
Fényesen égnek pupillánkon
a csillagok.

Fájós lábszárát tapogatva
káromkodik az Úr.



NAPRAFORGÓK

I

Fejüket kapkodják a napraforgók.
A sárga égen hol itt,
hol ott bukkan fel a nap.
Járókelők fáradt mosolyába
temetkezik az arcom.

Gyönyörű tavasz készül:
csupasz fák közt
járkál a zöld szél.
Fel-felnyíló virág a húsom,
fehér gyolcsok emléke vagyok.

Nyugalmat színlelek,
míg fejüket kapkodják a napraforgók,
s bandukolok a percek homokján.
A homokóra
most a Szaharára gondol.

II

Mögöttem ideges napraforgók.
Rodin gondolkodója immár időtlen
időkre gondolkodik,
koponyája iszonyú abroncsába
zárva
vergődnek a szavak.
Fel-felnyíló virág a mi húsunk,
fel-felnyíló virág a mi szemünk,
s az emberi haj kitűnően felhasználható
az időzített bombák gyújtószerkezetében.
A sárga égen hol itt,
hol ott bukkan fel a nap.
Emlékeimbe temetkezik a szemem.

Gondolkodunk.
Egyenként szállingóznak lefelé
pehelykönnyű hajszálaink:
tik-tak, tik-tak...



ANYÁM



Ó Ariadné fonala köldökzsinór a
vérben idegek villanydrótjain
áramütötten vergődő csecsemőkéz
törékeny porcelán-ének ó nyúlóssá
sűrűsödött anyatej cserepes szájú
időben magzatvízként elcsobogó
fáradt mosoly a száj szögletében
anyám az első fény mi két eleven
sebet vágott arcomra köhögés
sötét szempillájú virág összecsukódó
szélben szúrós bogáncsok vándorolnak
halkan lüktető tisztásain a szívnek
ó ringatás a meszesedő csontban
magzatvízként elcsobogó fáradt
mosoly a száj szögletében anyám
szelet kenyér a hold
éhes vagyok
kitalálom a reggelt.



SZÜLETÉS



Az anyák méhe óriás
és tiszta mint az égbolt
csillagok apró nyilallások
bolyongnak benne olthatatlan
s mint málnabokron a málnaszem
zúzott arcon a kékség
fel-feldereng a véges
szemekben valami végtelenség

felhők mögött a tiszta nap
foltos arcon a nyugalmasság
az anyák méhe óriás
akár az őszi égbolt
s mint málnabokron a málnaszem
zúzott arcon a kékség
keringek én is a májfoltos ég
hűvös magzatvizében
dideregnek a születendők

az anyák méhe óriás
akár az őszi égbolt
— amikor ezt a verset írtam
tél volt.



AKVÁRIUM



Kidülledt szemű halak
hínáros zöld fény süt át a testen
pénzünk villog
gyönyörű pikkely ott fenn a hold is
hang nélkül ütődnek egymáshoz
uszonyaink
kopoltyúk ütemes mozgásában
felrémlik néha az ózon
fenyők halála a tüdőben
görcsösen tapadunk le a homokba
egyszer még kihány
kiokád minket a tenger
ó nagy vizek
imbolygó hányingere a gyomorban
rémület
néha hallani amint
a neonfényes alkonyatban
ránk csukják odafent a tengert.



LÁTLELET



Madarak körme koccan
porcelán égen,
sárgaréz gyertyatartó billeg
zsibvásár-mindenségben.

Gyújtatlan gyúlnak a gyertyák,
viasz csöpög a napra.
Hej, ez a bűz, ez a bűz
az orrunkat facsarja.

Fáradtan állnak a szobrok,
széket alájuk, széket!
Bárányfelhők a csendességben:
valaki angyalokat éget.

Felhorkannak a bokrok,
készül a sosemvolt vágta.
Odabenn, koponyaalatti fényben
madár száll
remegő artéria-ágra.



SZORONGÁS



Szúrnak a bronzba öntött kaktuszok
a kitaposott gondolatok szélén
szerelemtől szerelemig
döcögnek így az éjszakák
tüskés ragyogásban
sziromtalan illatában a fémnek
a beszakadt köröm az elharapott
nyelv befejezetlenség-érzete ez
mert az egészt a röhögni való
egészt keressük mi a fájdalomban
és értelmetlenül jaj értelmetlenül
szúrnak a bronzba öntött kaktuszok
a kitaposott gondolatok szélén
mert nem véd csak terel
minket is ez a fájdalom

valaki a sötétben belezuhant
egy évekkel ezelőtt betemetett kútba
és halálra zúzta magát.



TAVASZI FÖLDBEN



Kaktuszok fogaskereke forog
olajos alkonyatban
mögöttem fényes lábnyomok
csillagok rövidzárlatok

virággal virágzott
vérrel vérzett
szerelem földjébe
vetettem magam
elbujdostam tavaszi nádasomban
eső ne verje
szél ne suhogja

városotokban megébred a csend
zsoltáros poros az este
a szobrok márványszemében
szorgalmas férgek rágnak
tavaszi nádasomban
feje alá gyűrte a földet
alszik az ég

csillaggal csillagzott
vérrel vérzett
tavaszi földbe vetettem magam
arcom távoli szavatokban ázik
eső ne verje
szél ne suhogja

kardot álmodnak szelíd nádasok
szerelem földjébe vetettem magam
nem virágzom
nem is alszom
fázom
mint aki egy szál karórával indult
az öröklétbe.



ESŐBEN



Szuvas csontok a hús alatt.
Hínáros égen csillagok.
Harmatot gondol egy virág.
Émelyeg. Nyirkosan ragyog.

Rokokó eső. Szerelem.
Szél fújja díszes sátramat.
Záporütötte virágok
összeborulnak.

Rokokó eső. Szerelem.
Esernyő alatt megyünk
összeborulva.
Jobb válladat veri az eső.
Bal vállamat veri az eső.

Az én sátram a te sátrad.
Az én testem a te tested.
Esernyő alatt megyünk
összeborulva.
Mindkét vállunkat veri az eső.



SZERELEM UTÁN



Csöpög a víz
a sejtjeinken átvirágzik a hang
gyönyörű eukaliptusz-zajjá növekszik
beledübörög a fájdalomba
csöpög a víz
meztelenek vagyunk és védtelenek
akár a kés alól kibuggyanó
fehér kenyérbél szomorúsága
A konyhában nyár
falvédő nélküli nyugalom
valahol becsaptak egy ajtót
üldögélünk a vers mögött
jó itt csend is van
félhomály is
a költő unottan bámul
rugóra jár a szó a kín
mállik már mind a kettő
csak a víz csöpög a víz
átvirágzik a sejtjeinken
burjánzik eukaliptusz-dübörgéssé
a költő egyre bámul
s szarva között a holdat
nem hozza semmiféle szarvas:
sáros kődarabbal a szekérderékban
fáradt fuvarosok ereszkednek
le a völgybe.



ESTE



Darázsfészek az asszonyok öle
szélfútta hajamban szúnyogok ülnek
így lobogok el is égek
kopogó koponyámmal
harangozok néktek

darázsfészek az asszonyok öle
nékem már távoli zsongás
kopogó koponyám csendesül
pergamenvékony bőrömön
kiütköznek a versek

idegeiket kifeszítik a hegedűkön
utolsót próbálnak a hegedűsök
éjszaka lesz
a gyufásdobozokban
befele fordulnak a tücskök.
Éjszaka

Fák tenyerébe hajtotta fejét
az ég
most gondolt ki egy éjszakát
náddal hajló kedvesem
a szél cirógatja
szóval szóló kedvesem
a csend cirógatja
minden vetetlen ágyban én fekszem
minden megvetett ágyban te fekszel

ne fújd a hajam szél testvér
úgyis ellobog majd valamerre
ne nézd az arcom éjszaka testvér
úgysem láthatod halálod előtt
náddal hajló kedvesed mellett
elalszol te is szél testvér
hóval hulló haja az égnek
betakar minket

fák tenyerébe hajtva a fejét
nem gondol semmire az ég
kövek hűvös koponyáján
mászik egy töprengő bogár.

VASÁRNAP



Most érkeztem a szomszéd délelőttből.
Ott már díszítik a nyarat:
szilvát kékítnek,
gömbölyítnek almát,
szalmaszín tücsökszóba göngyölik
a törékeny csendet.

Terített asztalunkon
a megszegetlen gondolat.

Megfésüljük esőtől csapzott
virágainkat,
s indulunk mi is nyarat díszíteni.
Zöld szilvát kékre ütögetni.



ÜNNEP



Ma este
fényes rézkilincs a hold.
Nincs hozzá ajtóm.
A fák között egyenletesen
lélegzik a szél.
Lefekvés előtt beállítom
a virágok illatát
pontosan reggel nyolcra.
Leporolom ünnepeimet.
Gondolom,
holnap szép idő lesz,
amikor felavatják az eget:
a tenger
kékre festett
szobrát.

TŰNŐDÉS


Ülök egy versvégi ponton.
Lakott mondatoktól távol.
Az ábécéskönyvet olvasom.
Mögöttem mogorva szavak
figyelik a csendet.

Levelüket hullatják
a felkiáltójelek.
Élesednek.
Egyébként minden a régi.
A kisbetűk példaképül választják
a nagybetűt.
Nőnek.
A nagybetű unottan ásít.
Én ülök egy versvégi ponton,
az ábécéskönyvet olvasom,
s néha felnézek arcotokra:
valami víz érhette
a virágokat
(talán a harmat),
megrozsdáztak.