Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások 1978-1994 [vál. Markó Enikő]. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999.

Amivel együtt élünk
Egy utca meghatározása
Mielőtt hátat fordítasz nekünk
Utazás esőben, ismeretlen tájon
A Nagy Semmi Folyó
Ha dombra néz az erkély
Ésfalva
Országúti kaland
Történet a házról és a kertről
Kirándulás a dómhoz
A tigris szeme
Ars poetica
Örök dolgok között
Állatkert
A test gyalázata
Vezeklés
Újesztendei gondolatok
Az erdélyi macska
Egy méhész levele
Amivel együtt élünk
A becsapott vízesés
Lóvátételi tárgyalások

Költő a Koponyák Hegyén
„Játsszuk, ami nincs, de lehetne”
Szólítsuk-e József Attilát?
A boldog utód
A sorsra nyitott ablak
Mellékajtó vagy főbejárat?
Műhelytitok
A felejthetetlen Szilágyi Domokos
Polihisztorok alkonya?
Rövid, korszerűtlen kiáltvány
Költő a Koponyák Hegyén
Székely János igazi műfaja
János úr kegyes trükkjei
Újabb esztétikám?
A vörös kaptár
Alternatív történelem?
Értékválság az erdélyi magyar irodalomban?
Egy másik Erdély

Rend és romlás
Az idő csapdájában
Kísértő szimbólumok
más tájban, más évszakban
A feltételes mód bizonyossága
A megtisztított látvány
Szertartások
Függőjátszma
„...esténként összegyűltünk”
„az idő nem múlik csak sűrűsödik”
Rend és romlás
Palotás Dezső: Incidens
Kővadászok és pipacsok
Alulnézetből
Egy regényes verseskönyv
Mire jó a forma?
Cselényi Béla: magánbélyeg
A boldog postaláda
Ingaúton
„Álmomban betű tanított meg élni”
A vers külön élete
Hol van az a táj?
Don Quijote igazsága

Zárt formában meglelt szabadság
Zárt formában meglelt szabadság
Ellenzék és erkölcs
Az ismeretlen elem
„Nem jó illúziókkal élni”
„A forma maga is üzenet”

Amivel együtt élünk

Egy utca meghatározása

Van valahol egy utca. Mondjuk, hogy a mi utcánk. De lehet a te utcád is. Nem túl hosszú, nem is túl széles, talán húsz-har­minc ház, sohasem számoltad. Többnyire földszintes házak, elöl kis udvarral vagy egy-két lépésnyi virágoskerttel, mert abban az utcában és abban a városban nem volt szokás nagy, erődítményszerű homlokzatokat emelni, összeszorított szájú kapubejáratokat kiképezni. Nem volt rá szükség. De ebben az utcában van azért egy-két emeletes ház is, régebb bérháznak nevezték. Mond­­juk, hogy ez, amit leírtam, egy húsz évvel ezelőtti utca. Vagy harminc, negy­ven, ötven évvel ezelőtti. Azóta természetesen változott. Változtak az emberek is, de most nem az emberekről, hanem az utcáról beszélünk. Te ezalatt mindvégig ott éltél ebben az utcában, a te utcádban. Két-három hónapra elutaztál, de hosszabb időre sohasem. Az első évben lebontottak egy házat, és másikat emeltek helyette. Lehet, hogy szebbet, és az is lehet, hogy otrombábbat. De ettől még ugyanaz az utca maradt. A neve sem változott. Az utcanevek gyakran változnak ugyan, csak úgy, egyik napról a másikra, de tegyük fel, hogy ennek az utcának a neve megmaradt, most is ugyanúgy hívják. Időközben lebontottak még egy házat, most talán a szemközti oldalon, és egy másikat építettek, vagy az is lehet, hogy üresen hagyták a helyét, később majd zöldségespiac vagy ki tudja, mi lesz itt. De ettől még az utca ugyanaz marad. Te, aki mindvégig ott éltél, ugyanabban az utcában éltél. Aztán lebontották a harmadik házat, a negyediket, az ötödiket, a tizenkilencediket, vagy a huszonkilencediket is. Végül lebontották a te házadat is, és te beköltöztél abba az új épületbe, amelyet a régi helyén tüneményes gyorsasággal, egy-két hónap alatt felhúztak. Közben természetesen évek teltek el, tíz év, húsz év, harminc év is esetleg, attól függően, hogy te hány éves is vagy tulajdonképpen. Most már egy sem maradt a régi házakból. De ettől az utca még ugyanaz. Ez a te utcád. Az új házak egy része már régi háznak számít. Kicserélődött minden, mégis a te utcád maradt. S te váltig erősíted, hogy ugyanaz az utca. Mitől ugyanaz? A házaktól nem, hiszen mondtam, mi történt velük. A fáktól? Mondjuk, hogy azok is elöregedtek, idő előtt elkorhadtak az útszéli porban és zajban, sorra kivágták őket, újakat ültettek a helyükbe. Nem egyszerre, az igaz. Volt tíz régi fa. Aztán kilenc régi és egy új. Aztán nyolc régi és két új. És végül tíz új. De mondom, ez nem egyszerre történt, és te nap mint nap ott éltél abban a változásban. Vagy attól lenne ugyanaz az utca, hogy még mindig valahonnan indul, és valahová visz? Csakhogy közben a környező utcákat és tereket lebontották, átalakították. Már nem ugyanonnan indul, és nem ugyanoda visz. Esetleg a kövek? Mindent aszfalttal borítottak le azóta. A köveket már nem látni. Vagy az ég? Ez nevetséges lenne, hiszen legfen­nebb egészen precíz műszerekkel azonosíthatnád a pontos helyet, a te utcád pontos helyét. De ez nem áll módodban. Az emberek? Lassan kicserélődtek ők is, évről évre fogytak, már csak te maradtál a húsz vagy harminc vagy negyven év előttiekből. Hát akkor mitől ugyanaz az utca? Be kell látnod, hogy semmilyen tárgyi bizonyíték nem igazolja állításodat. Márpedig te ugyanabban az utcában élsz, ezt tényként kell elfogadnunk. Ezek szerint azért nem egy másik utca ez, azért a te utcád, a te régi utcád, mert nap mint nap változott ugyan, de ebben a húsz vagy harminc vagy negyven évben nem volt olyan napja ennek az utcának, hogy ne lett volna benne valami tegnapi is, méghozzá ezek a tegnapi elemek voltak benne túlsúlyban, hiszen egyszerre mindig csak egy kicsit, egy egészen kicsit változott. Ha a tegnapelőtti utca a te utcád volt, akkor a tegnapi is az. Ha a tegnapi utca a te utcád volt, akkor a mai is az. Ez azért furcsa. Hiszen a tegnapelőtti és a mai utcának közös tárgyi emlékei nincsenek. Igaz, hogy a tegnapi utca úgy működik, mint valami közvetítő, elődjéből és utódjából is őriz ezt-azt. Megvan, mondod, ez a meg nem szakadó kapcsolat, ez a titkos összeköttetés teszi ugyanazzá, a maival azonossá a te régi utcádat. De kedves barátom, gondolj arra, hogy mi történt volna, ha nem évente két-három hónapra, hanem tíz-húsz évre utazol el valahová, és közben minden házat, minden fát kicserélnek a te utcádban. Még mindig azt állítanád, hogy ugyanaz, bizonyosan, tévedhetetlenül ugyanaz? Vagy talán mégis attól van ez a hasonlóság, nem is hasonlóság, hanem azonosság, hogy mindennap végigmentél rajta? Attól, hogy nap mint nap tudtad, mi volt itt, ezen a helyen tegnap vagy tegnapelőtt? De vajon nem változtál-e meg közben te is, barátom? Kérlek, nézz a tükörbe, vizsgáld meg vonásaidat, simítsd végig az arcodat. Miért vársz tőlem feleletet, ha még a kérdést, a világos, szabatos, kibúvók nélküli kérdést sem ismered?

1980

Mielőtt hátat fordítasz nekünk

Nem tudom, emlékeztek-e a hócsináló gépre. Nyáron át ott hevert az irdatlan masina a padláson, az egyik sötétebb sarokban, megrozsdázott a hatalmas fémkar, a matricák megteltek finom porral, a nehéz tárcsákra rászáradt az olaj. Amikor aztán eljött az ideje, felmentünk, eltávolítottuk a pókhálót, puha szövetdarabokkal gondosan kitörültük a matricákat, a kevésbé kényes részeket pedig dörzspapírral szabadítottuk meg a rozsdától. Egy-két óra alatt készen is voltunk, s közben már a vizet is előkészítettük nagy, sötétvörös zománcú vödrökben. Ahogy beesteledett, hozzákezdhettünk a munkához. Bádogtölcsérrel, felülről öntöttük a vizet a gépbe, vigyáztunk, hogy ki ne fröccsenjen. Meghatározott időközökben váltottuk egymást a fémkarnál, amelyet egyetlen erőteljes mozdulattal kellett újból és újból lenyomni, hogy szép, szabályos hópelyheket préselhessünk. Ez volt a munka legnehezebb része. A nyitott padlásablakon tiszta és éles levegő tódult be. A környező házakban az emberek kihajoltak az ablakon, lehet, hogy ma éjszaka leesik az első hó, mondták. Óránként cseréltük a matricákat, csillag- és virágmintás pelyheket préseltünk. Nagy vesszőkosarakba gyűjtöttük, ami elkészült. Éjfél után elkezdtük széthordani, hajnalig mindennel végeztünk. Ültünk a lassan kihűlő gép mellett, beszélgettünk. Derékig érő hó volt a városban. „Micsoda havak voltak akkoriban, barátom, micsoda havak!”

1980

Utazás esőben, ismeretlen tájon

Abban a városban csak egykori pilóták és autóversenyzők laknak, mégis szokatlanul csendesek az utcák. A más-más színűre festett hatalmas kapuk mozdulatlanul várakoznak, a boltíves bejáratok előtt a köveket benőtték az alacsony, halványzöld fűszálak. Ha idegen jár arra, megrebbennek a függönyök, s ha esni kezd az eső, a furcsán kidomborodó üveglapok mögött felzümmögnek az ablaktörlő motorok, és a törlőkarok ütemesen ide-oda mozognak a szecessziósan túldíszített ablakkeretek között. Az idegent szédülés fogja el, hányinger kínozza, de a kapuk zárva maradnak, s ha eláll az eső, felszáll egy üres, régimódi autóbuszra, és kimegy a vasútállomásra, hogy továbbutazzék az esti személyvonattal. A váróteremben nincsen más utas, csak ő, odakint újból elered az eső, és lassan besötétedik.

1980

A Nagy Semmi Folyó

A Nagy Semmi Folyó szélén kis áttetsző állatkák ficánkoltak, és tarkónkra kegyetlenül tűzött a nap. Bőrünkön homokszemcsék csillogtak, és a láthatár megolvadt, eltorzult a melegtől. Át kell gázolnunk rajta, gondoltuk, s közben éreztük, hogy most egy lépést sem szabadna tennünk. Aztán megjelentek a hajók, kékek voltak, valószínűtlenül, émelyítően kékek, és egymástól szabályos távolságra úsztak el a szemünk előtt. Selyemként fénylő vitorláik mindig arrafelé duzzadtak, amerre a napsugarak is zuhogtak. Fényirányban, valami különös napszélben haladtak. A parányi fényrészecskék sebesen taszították maguk előtt a hajókat. Hang nem hallatszott onnan, csak álltunk, és néztük a szokatlan, egyhangú és mégis lenyűgöző áramlást. Aztán elindultunk, hajunkba belekapott a fény, fejünkről lesodorta a sapkát.

1980

Ha dombra néz az erkély

Ma nem öltöttük fel a Fekete Frakkot, nem ültünk Fekete Kerékpárra, nem mentünk sétálni. Lassan leszállt az este, az erkélyen derékig ért a sötétség, fölötte pedig vakítóan tajtékzott a lámpafény. Kikönyököltünk, nézelődtünk, velünk szemben meg-meg­bor­zongott a zöld héjú domb. Ne gondold, mondtam, hogy meg lehet fulladni, csak derékig ér nekünk. Hallgattunk még, aztán hirtelen leültél, a cementen suhogva szétterült a szoknyád. Kétszer-háromszor fehéren kibukkant a kezed, kis fénybuborékok száll­­tak fel, és szétpukkantak. Lehajoltam, kerestelek, összehajtogatott kerti székekbe ütköztem, de már nem találtalak sehol. Az úton hazafelé siettek az elkésett kirándulók, mögöttük elhagyottan, felhasadozott héjjal hevert a domb.

1980

Ésfalva

Beteglátogatóba indulunk Sepsiszentgyörgyről Erdővidékre, édesapám szűkebb pátriájába, mert szélütés érte keresztapámat, a volt ács, hadifogoly, téesz-tag, segédmunkás Kolumbán Imre bácsit, ki tudja, miféle robbanás késleltetett hatása ez, sokat megért ő is, egy régesrég eldobott gránát láthatatlan repeszdarabja most sebezte meg szívósnak s konoknak ismert koponyáját, minden szerve működik, minden végtagja ép, szelleme is fürge és figyelmes, csak éppen beszélni nem tud, most tanulgatja ismét a szavakat, mondják, hogy új csecsemőkorának első felismerése az volt: „nem!” és „nem!” és „nem!”, de azért lassacskán megered a nyelve, csak néha-néha téveszti el az illő igéket, darázs küszködik a túlérett szilvával, s ő figyelmeztetőn felkiált: „vigyázz, sátán!”, vajon miként került egymás mellé a megzavart idegpályákon a fekete-sárga csíkos rovar és a lólábú, kénkőbűzös ördög, „halál, hol a te fullánkod?”, el-elvéti a szavakat, és a tapasztalt ember kifogyhatatlan bölcsességével mosolyog, ha derülünk rajta, megyünk hát beteglátogatóba, mutáló kamaszként köszörüli a torkát a Trabant felfelé a szerpentines Hatodon, majd kukorékoló kakasként nekiszabadul a túloldalon, és újból megborzongatnak a jó ízű falunevek, Bibarcfalva, Nagybacon, Barót, Olasztelek, Száldobos, Bar­dóc, Füle, egy részüknek jelentését sem tudom, de érzem, hogy az enyémek már, bármikor előugrathatók agyamból, mint a borvíz és a sarjú, „be kellene hordani a borvizet”, ismételte többször is a szélütött, és csak nehezen jöttek rá, hogy a „sarjút” akarta mondani, nincsen ebben semmi lokálpatriotizmus, természetes közegükben élnek itt ezek a fogalmak, borvízforrás több is van Olasztelek határában, válogatni lehet belőlük, ki melyiket szereti, sarjú meg másodszor is szépen lett az idén, jó nyár volt, jó ősz szerencsére, csak közérzetünket nem tudtuk hozzá igazítani, ahogy a Hatodról leérünk, romló szemét erőlteti apám, hogy mutasson valamit, ott van a Dongó, itt is volt darabka földje nagyapádnak, aztán már Olaszteleken beszélgetünk erről-arról, az aranyló őszben befon minket a kölcsönös panasz, mint zöld hátú legyet a pókháló, így erősítgetjük egymást, próbálnánk kivágni magunkat, de hogyan?, ismerősökre kerül a szó, Ésfalván lakik, mondják, majd egy kis idő múlva ismét Ésfalvát emlegetik, nem értem, sohasem hallottam róla, hol van ez, kérdem, kiromlott volna belőlem a szó?, hát nem, nincsen honnan ismernem, két falu között, Bardóc és Füle határán minitelepülés épült, lakóházak, orvosi rendelő meg egyebek, s mert mindennek nevet kell találni, mindent meg kell nevezni, mifelénk még törvény ez, amikor végképp nem találtak semmilyen ismertetőjegyet, úgy látszik, nem volt külön neve a határrésznek sem, hát Ésfalvának kezdték nevezni, mivelhogy Bardóc és Füle között fekszik, nem vagyunk elveszve mégsem, utolsó menedéknek, lám, egy kötőszó is megteszi, az is a miénk, jó kedvvel nevet rajta a szélütött is, odaképzeljük magunkat Ésfalvára, ott vagyunk talán mindannyian, ó, szokás errefelé a nevezgetőzés, nevet találni mindennek s mindenkinek, „vigyázz, sátán!”, mondom apámnak egy darázsra mutatva vidáman, fanyarul elhúzza a száját, romló szemével nem látja már a rovart, csak a sátánt, búcsúzunk, indulunk vissza a Hatodon, add meg nekünk a mi mindennapi kötőszónkat...

1982

Országúti kaland

A motor hirtelen zajosabb lett, ki-kihagyott, majd teljesen leállt. A műszerfalon kigyúlt a kis piros lámpa. A férfi kétszer-három­szor ráforgatta az indítómotort, de hiába. Idegesen kiszállt, felnyi­tot­ta a motorház tetejét, megpiszkálta a gyertyákat, a porlasztót, újból indított, de most is csak száraz nyekergés hallatszott. Nem baj, mondta a bent ülő fiatal nőnek, úgyis közel vagyunk már. Megigazította öltönyét, nyakkendőjét, aggályosan nézegette hófehér mandzsettáját, aztán a hátsó ülésről magához vette fekete diplomatatáskáját. A nő is kiszállt, a sportos tréningruha jól kiadta karcsú, kívánatos alakját. A csomagtartóból hátizsákot vettek elő, a férfi útitársnője hátára segítette. Bezárták az ajtókat, még egyszer ellenőrizték a csomagtartót és a motorháztetőt, és karonfogva elindultak. Már esteledett. A férfi kezében himbálózott a fekete táska, a nő hátán imbolygott a hátizsák. Meg-megálltak, összecsókolóztak, mentek tovább. A távoli ablakokban már itt-ott égett a villany. Onnan, abból az elhagyott autóból egyre kisebbeknek látszottak volna. De az autóban nem volt senki. Miért szeretik egymást, miért? Most már gyorsan beesteledett, az országút kihalt volt, így hát senki sem láthatta őket. Honnan is tudhatnánk, hogy mi történt velük? Az utazások itt véget érnek, az autót veri az eső, belepi a hó. Az ablakon már nem lehet kilátni.

1984

Történet a házról és a kertről

Egy kertes házban lakik az órás, nagyítóval vizsgálja a leveleket. Elmegyünk majd hozzá, becsengetünk, csoszogva kijön a kapuhoz, és leültet minket a fürge szőlővel körbeindázott lugasban. Elmondjuk, miért jöttünk, ő majd három pillangóból és egy rugóként megfeszülő fényes darázsból csinál neked egy karórát, kedvesem, és zöld fűszálakkal felcsatolja a csuklódra. Ne ijedj meg, látod, ő sem fél egyedül ebben az elhagyatott kertben, ebben a régi-régi házban. Még beszélgetünk egy kicsit, aztán hazamegyünk, de az is lehet, hogy ő megy el, mert sürgősen el kell utaznia valahova, és megkér minket, hogy addig vigyázzunk a házra. Így aztán ottmaradunk, reggelente kiszaladunk a kertbe: mennyi óra a földön szanaszét, mennyi, mennyi óra! Kakukkol ez a kert, igazi kakukkokkal, s ketyeg is, és mint csipkésen körberágott almacsutkák, forognak a fogaskerekek. Aztán egyszer kezembe veszem a nagyítót, próbálgatom a finom szerszámokat. Velem vagy-e még, kedvesem?

1984

Kirándulás a dómhoz

Két piros biciklin érkezünk majd a dóm udvarára. Mifa és Dia­mant, így fogják hívni a bicikliket. A dómot éppen javítják, de azért be lehet menni. Én nem fogok bemenni, megizzadtam, mintha lázas is lennék, tüdőgyulladástól félek. Leülök a kövekre az udvaron, és fázósan hátranézek, nehogy a hátam mögött, a pincék felől nyitva legyen az ablak. Te közben már beléptél a hatalmas középkori szerkezet gyomrába. Aranyló fogaskerekek őrölnek, kék nehezékek csapódnak neked, piros lemezek csattognak feletted. Csak akkor működik a dóm, ha látogatók vannak odabent. Felfalja őket, mint a cséplőgép. Hirtelen rémület fog el, felugrom, kereslek téged, és te éppen akkor lépsz ki az udvarra vidáman. Szép volt-e? Szép, igen, szép. Indulunk tovább. Így kívülről semmi változás nem látszik rajtunk. Vajon találkozunk-e még? Egyszer majd én is bemegyek egyedül egy dómba. Igen, ezt kell tennem.

1984

A tigris szeme

Vasárnap délelőttönként ki-kimegyünk az állatkertbe, a Somos­te­tőre, és a léggömb- meg fagylaltvásárlás után sorra vesszük a ketreceket, a majmokkal kezdjük, a tyúkokkal, galambokkal, pávákkal, kutyákkal végezzük. Így haladunk a forró trópusoktól ismerősebb vidékek felé, hiszen tyúkot még városon is látni, ha nem másképp, hát kerítések hasadékán bekukucskálva. S kutyákat is: pompás példányokat sétáltatnak fiúk, lányok vagy frissen vasalt bácsik és nénik. De ott, az állatkertben minden egzotikusabb, még a kapirgáló tyúkok és a hepciáskodó kakasok is. Meg aztán van bőven valódi egzotikum is, lustán elheverő oroszlánok, izmait ropogtató fekete párduc, hegyes fülű hiúzok, kölyök kajmán és kölyök krokodilus, mindenféle ragadozó madarak, vaddisznók, medvék – „pulóvert” viselő tibetiek is –, őzek, rókák és békésen sütkérező, de egy óvatlan pillanatban dinamitként a rácsig robbanó tigrisek. Igaz is, milyen színű a tigris szeme, kérdezte annak idején a kislányom, s mert nem találtunk rá választ a könyvekben sem, hát a következő vasárnap már határozott céllal mentünk az állatkertbe: tigris-szeme-színét-nézőbe. Sokáig ácsorogtunk a lándzsás végű vasakkal körbekerített tigristanya előtt, nem nagyon hederítettek ránk a fenevadak – milyen szép bunda lenne belőlük, sóhajtotta a múltkor férje karjába kapaszkodva egy elegáns fiatal nő –, de végül egyikük megszánta kíváncsi kislányomat, és odasétált a rácshoz, keskeny résű, mély tüzű szemét kétszer-három­szor ránk villantotta. Zöld a szeme a tigrisnek, ujjongtunk. Zöld bizony. Mint a haragos dzsungel. Így hát ezzel is többet tudunk, miért is járnánk az állatkertbe, ha nem tudásért s tapasztalásért, és időnként megmerítkezni a természet eme körbekerített, megszelídített, agresszivitástól megfosztott, de a látványosságokat jobb szuperprodukciókhoz méltó montázstechnikával halmozó, fürdőkádnyi óceánjában. „...szívében néha elidőz / a tigris meg a szelíd őz” – írta volt a költő. Hát itt is, a mi szívünkben is elidőznek, egymás mellett, jól láthatóan, már–már tapinthatóan. De azért nem tanácsos kis fehér káposztalepke-ujjakkal – s még bütykös férfikézzel sem – a drótháló vagy a rács körül kaparászni. Ekképpen oktatgatjuk gyermekeinket, a páva néha széttárja nekünk gyö­nyö­rű legyezőjét, így sétálgatunk s nézelődünk, még tabula rasa koruktól rendszeresen kihoztuk őket ide, ez a mi családi „zöld­prog­ra­munk”, ha éppen nem kirándulunk, fürdünk, gombászunk, autót javítunk, utazunk, takarítunk, és tehén is van itt, mert tényleg: ők a tejet csak alufóliával rosszul ledugaszolt üvegből ismerik, lám, a vicclapok poénja beteljesedik. S az is igaz, hogy a gépko­csi­már­kákat már a hangjukról megkülönböztetik. De a tabula rasa lassan teleíródik ezzel-azzal, a hiányok kiegészülnek, az egyensúly helyreáll, csak arra kellene vigyázni, hogy be ne maszatoljuk, be ne pacázzuk, ideges kézzel s ésszel itt-ott össze ne karcoljuk ezt a képzeletbeli fehérséget, ami azért talán mégsem patyolat, hozzák ők génjeikben már a sok-sok üzenetet: makacsságot, konokságot, dacot, lelkesedést és elkeseredést. A kisfiam, persze, a gépko­csi­már­káknál mégis jobban ismeri az állatokat, ha nem is máshonnan, hát könyvből s állatkertből, nemrég a telefonpalota mellett két furcsa madarat láttam, pettyesen szürkék voltak, mondom neki később, s rávágja: seregélyek. Nézzük a madaras könyvben, és tényleg. Seregélyek a telefonpalota tövében. Ilyen is van. De még régebb, még tabula rasaként, két-hároméves korában, járkálunk a kicsi sráccal az állatkertben, nézzük a rókákat, farkasokat, őzeket, s kérdi tőlem: És az erdőben szabadon járnak-e a rókák? Igen, mondom. És a farkasok, azok is szabadon járnak? Azok is. Hát miért vannak az erdőben kiengedve ezek az állatok? – fogalmazza nehézkesen az utolsó kérdést. Valóban, miért is vannak kiengedve, nézem hökkenten, majd döbbenten, s jól tudom, amit a tabula rasán bemaszatoltunk – állatkert-rácsvas-gondtalan-tigrisélet-nézéssel –, nem lesz könnyű később kijavítani, piros ceruzával aláhúzogatni.

1984

Ars poetica

A megpattintott erkélyajtón berepült egy kövér dongólégy hozzám, és most lankadatlanul fogyókúrázik körbe-körbe a délutáni csendben. Cikcakkban repül a mennyezet alatt, a sarkokat fürkészi, majd odaverődik az ablakhoz, leereszkedik, padló­kö­zel­ben köröz, de nem nyughat egy pillanatra sem, zúg idegesítően a szobának csúfolt, cellányi méretű helyiségben, és nem hagy dolgozni. Nem hagy írni. Nem hagy gondolkozni. Lassan gyűlölni kezdem, s mert kiváltotta belőlem az igazságtalan gyűlöletet, hát még jobban gyűlölöm. Lusta vagyok még felállni, hogy agyoncsapjam egy újsággal vagy folyóirattal, de érik bennem az elhatározás. A dongólégy csak kering, és jól tudom, nem pimaszul, csupán kétségbeesetten, mert ki szeretne menni, a rést keresi, ahol bejutott, s amit nem bír újra felfedezni. Aztán egyszerre elpárolog belőlem a nevetséges dühöcske. Figyelni kezdem. Miért nem áll ez meg? Miért nincs annyi esze, hogy próbálja felmérni a helyzetet, tájékozódni, higgadtan megítélni, hogy mer­refelé is kell keresgélnie? Nem sokat tudok ezekről az acélkék rovarokról, fogalmam sincs, hogy melyik érzékszervük fejlett, melyik csökevényes, milyen a látásuk, hallásuk, tapintásuk. A szaglásukról sejtem, hogy kitűnő lehet, mert a romlás bűzére messziről odasereglenek. De hát valamilyen kicsinyke támpontot mégiscsak nyújt a megnyitott ajtó még egy dongólégy érzékeinek is, arrafelé több a fény, meg-megrebben a levegő is a bujkáló huzattól, a nyár illata is erősebb a megmenekítő kijárat körül. Ám a kíváncsiságáért bűnhődő és most az életéért röpködő behemót nem hajlandó megállni. Nem bizony, mert mit ér az okosság, mit a megfontoltság, ha közben mozdulatlan az Isten teremtménye, tehát kiszolgáltatott a rá leselkedő veszélyeknek, fecskének, tenyérnek, légycsapónak? Úgy talán könnyebb lenne, így biztonságosabb, gondolja, ha másképpen nem, beléivódott ösztöneivel. Mérhetetlen ostobasága és energiapazarlása mögött fajtájának sok-sok tapasztalásból kifejlesztett ravaszsága rejlik. Fáradhatatlanul kutatja hát az ajtórést, aztán nagy későre, a véletlenek törvénye alapján, meg is találja, és kihussan rajta. Egyedül maradok a fülledt délutánban. Elmúlt a haragom, megkíméltem egy életet. Hogy kártékony életet? Az én dolgom-e vajon megítélni? Ülök íróasztalomnál szinte-szinte mozdulatlanul, de jár az agyam felhúzott óraként, keresem a kapaszkodót, nagy-nagy energiapazarlással keresem az ajtónyílást ki a nyárba, ahol megpihenhetek.

1987

Örök dolgok között

Házunk elé, a szeleburdi körtefák és almafák közé valahonnan idetévedt két komor fenyő is. Lábujjaikat nem sanyargatja szűk sziklacipő, kedvükre nyújtózhatnak a dús televényben, ficánkolhatnának ők is a meleg dombvidéki szélben, mégsem teszik, állnak egyenes derékkal, méltóságteljesen. Annyi jelképpel terhesek, annyi jó és rossz vers énekel róluk lelkesen, mit is tehetnének! Állnak. Hallgatnak. Egyformák télen is, nyáron is. Legalább innen, az ablakból, húsz-harminc méter távolságról, ahonnan alig-alig észlelni az új hajtásokat. Az ághegyeken kiütköző élesebb színek bátortalanul beleolvadnak az idők változására látszólag érzéketlen fa dörmögő zöldjébe. Elkoptatott szimbólumokba nehéz friss tartalmat beleálmodni, sokáig még a fenyő szót is irtóztam leírni, nemhogy példabeszédet kerekíteni róla. De mert rálátok nap mint nap, s mert néma gőgjével ingerel, lassan figyelni kezdem. Nem a téli fenyőt. Nem azt, amelyik a csontvázzá szégyenülő körtefák, almafák között felemeli változatlan sörényét, amikor lehull a hó. Annak a leckéjét réges-rég megtanultam, töprengve, irigykedve, be-beha­va­zott akarattal. A tavaszi, a nyári fenyő csúnyasága a megindító! Aki télen tündökölt, tavasz jöttére gyanakvóan elkomolyodik. A körtefák, az almafák az első enyhébb leheletre megbolydulnak, s nekiszabadultan rügyezni, levelezni, virágozni kezdenek, hogy aztán az április végi fagy kegyetlenül végigverjen rajtuk, makulátlan szirmaikat sárba tiporja. Minden évben lelkendezve elhiszik a tavaszt, s szinte minden évben beléjük mar a visszasettenkedő tél, de aztán harsogva, mindent feledve szaladnak a nyárba. A fenyők óvatosan, külsejükkel semmit el nem árulva az éltető nedvek belső viharáról, ott állnak továbbra is mozdulatlanul. Ablakomból hiába nézem őket, hiába figyelem lombjukat, nem mutatják, hogy nyár van-e vagy tél. Nem hajtanak fejet a télnek, nem tudnak lelkesedni sem, ha jő a tavasz. Más időben élnek, mint a többiek. Saját időben. Növényi létüket átmenekítették az örök dolgok közé, nem a fűnek, nem a többi fának a rokonai, hanem a kőnek, a földnek, a napnak, a holdnak. Sajnáljam-e, szeressem-e őket? Lelkesedjem-e értük, akik nem tudnak lelkesedni? Pedig közelről, egészen közelről halványzöld rügyek remegnek a tűlevelek között. Sebezhetők, zsengék, törékenyek. Az egész fa egyetlen görcsös, iszonyú erőfeszítés, hogy örökzöldjével eltakarja ezt a változást. Micsoda szenvedés, micsoda tapasztalás súghatja neki, hogy ne bízzon bennünk?

1987

Állatkert

Ez a kis csimpánz itt született a ketrecben. Már-már emberi tekintettel figyel, kivillantja vérpiros ínyét, vinnyog, vigyorog. Tenyerén rózsás a bőr, pontosan olyan, mint a csecsemőké. Ha valamilyen szerencse folytán elkerülhetne a dzsungelbe, s ha ott nem pusztulna el, hanem kínnal-bajjal megszokná a szabadságot, akkor napestig ide-oda szökellne a fákon, édes gyümölcsökkel csillapítaná az éhét, s társaival összebújva aludna a trópusi csillagzatokat himbáló ég alatt. De tele van fémekkel a világ, s amikor körme egy elhullott, rozsdás szerszámhoz koccanna véletlenül, fájdalmas nosztalgiával nyilallna belé a rácsok emléke. A hideg és sima rudaké, amelyek már nem a rosszat, csak a megismerés egykori szédületét idéznék. Egy-egy szürke szikla tapintása a ketrec betonjának érdességéhez hasonlítana. Zavaros pocsolyákból az itatóvályú lepedékes vize villanna feléje. S mindezt anyja bundájának forró illata lengené be felejthetetlenül. A rács mögött sínylődő s a látogatóktól tökmagot, kekszet, cukorkát kunyeráló kis állat nem tudja, micsoda fájdalmak hasogatnák, ha egyszer végre boldog lehetne. Ám nem lehet boldog, s ami még szörnyűbb, hogy emiatt már igazán boldogtalan sem lehet soha.

1988

A test gyalázata

Szabad-e ugyanazzal a kézzel tapintani a fémet és a fát? A hideg fűrészélet és a fényes bükkhasábot. A földet és a vizet. A füvet és a férget. Szabad-e ugyanazzal a kézzel kotorászni a csirke gőzölgő zsigerei között, majd higgadtan rendezgetni hűvös papírokat? Szabad-e ugyanazzal a szájjal érinteni nyakadat, melledet, ágyékodat, aztán kenyeret, húst, gyümölcsöt falni vele? Ugyanazzal a testtel szeretni téged és másokat is? Pecsétet hagy egyszer bőrömön az alma leve, fogaid is meglátszanak rajta, kezemen ott lesznek a vas, a bor, a könny lemoshatatlan foltjai. Egy mosolygó gyermekarc s egy lecsapott szúnyog nyomai. Ronggyá válik a kezem. Szétszaggatott hernyónál is utálatosabb lesz a szájam. Miért nem tudhatom, mire való vagyok? Miért nincs külön kezem a harapófogónak? Külön szájam a keserű pocsolyának. Külön szívem bátornak lenni. Külön torkom gyáván nyüszíteni. Vagy csak én vagyok vak, én vagyok süket, teremtőm?

1988

Vezeklés

Emberek és állatok ide-oda kószáló seregéhez képest örökéletűek az egy helyben álló növények. Évről évre, tavaszról tavaszra megújulnak a füvek és a fák, s ha elhalnak is, magról vagy sarjról, de folytatódnak valamiképpen. Igen, mert ők minden pillanatban élők és minden pillanatban halottak, egyszerre léteznek a fenti világban és a lentiben, viráguk meleg nyári záporokban fürdik, gyökerüket a Styx sötét habjai mossák. Egyszerre színesek és színtelenek, egyszerre forrók és fagyosak, s ha fent lepke száll a lombra, lent beleborzongnak a hajszálgyökerek, s ha lent féreg dörgölőzik a gyökérhez, odafent utálkozva megremeg a halványzöld levél. Az ember viszont kedvére futkározhat, csak itt fent létezik, itt örül, itt szomorkodik, s ha lába belesüpped a sárba, homokba, iszap­­ba, rémülten vergődik ki belőle. Önfeledten mozgatja végtagjait, cigánykereket hány, hempereg az illatos fűben. Ám senki élőnek nem juthatott több vagy kevesebb életből és halálból. Árnyéktalan életéért megfizet ember is, állat is, fehér csontjai egy örökkévalóságig rejtőznek a földben, kései gyökerek, amelyek né­mán s mozdulatlanul vezekelnek a fenti tobzódásért.

1989

Újesztendei gondolatok

Azt hiszem, már el is felejtettük, hogy milyen egy új esztendő. Nagyon rég nem volt új esztendő ebben az országban. Olyan rég, hogy az én gyermekeim csak hírből hallottak az új esztendőről, mint a narancsról, és ha tavaly, tavalyelőtt vagy még azelőtt szilveszterkor összegyűltek a gondterhelt barátok, és reménykedve boldog új esztendőt kívántak egymásnak, kisfiam és kislányom olyan csodálkozva nézett ránk, mintha boldog földkörüli utazást kívántunk volna. S ha kezünkben pezsgőspohárral összecsókolóztunk, nem az öröm csalt könnyet a fáradt mosolyú nők és férfiak szemébe, hanem a fájdalom: legyen vége már! De a lidércnyomás nem akart véget érni. Egyik év olyan volt, mint a másik. Ugyanazok a kopott, szomorú, szorongásos évek tértek vissza január elsején, új esztendőnek hazudva magukat, mint amelyeket december harmincegyedikén elbúcsúztattunk. Illetve hát mégsem pontosan ugyanazok: egyre sötétebbek, egyre hidegebbek, egyre kevesebb hússal, tejjel, kenyérrel a pultokon. És a jóságos Télapó piros palástja alól kilátszott a fekete bokszcsizma! Bizony, barátaim, én már kezdtem nagyon-nagyon elfelejteni, hogy milyen is egy új esztendő. Régi január elsejéken kimentem az utcára, és csalódottan láttam, hogy ez az év pontosan olyan, mint a tavalyi: olyan a hó, az ég, a fák, az emberek, olyan a megalázó nyomorúság, olyan a szívbemarkoló félelem, olyan a reménytelen hallgatás.

Az idén viszont hamarabb jött az új esztendő, fegyverropogással, szörnyű áldozatok árán, kínok közepette, de megszületett! Már azt hittem, sohasem mutathatom meg a gyermekeimnek, milyen is egy új év. Íme, itt van. Nézzétek: új hó, új ég, új fák, új emberek. Új remények! Új beteljesülés! Ilyen egy új év! Soha ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek! Soha ne hagyjátok, hogy megkopjon a fénye! Soha ne hagyjátok, hogy az újévi napot, mint egy óriási narancsot, valaki kiüsse a kezetekből! Vérrel megvívott narancs ez. Vérnarancs! Temérdek munka vár ránk. Nem elég a falról leszedni, magunkból is ki kell irtani a jelszavakat, nem elég azt mondani, hogy szabadság, de meg kell tanulni a szabadságot. Meg fogjuk tanulni! Sok-sok régi, dohos, penészes, romlott esztendő után végre igazunk lehet: boldog új esztendőt!

1990

Az erdélyi macska

Erdélyben az elhanyagolt aszfaltutak széle töredezetten beleolvad az árokparti növényzetbe. Olyan észrevétlenül és szeszélyesen csorog el ez a hideg aszfalt a gyom között, hogy az éjszakai autós véreres szemmel próbálja eltalálni a helyes irányt egy-egy kanyarban. Nem csoda hát, hogy a felszálló hajnali párában itt is, ott is kutya és macskatetemek hevernek az úton. A kelet-európai gyártmányú Daciák, Ladák, Skodák és Trabantok éppen olyan közönyösen tiporják el ezeket az állatokat, mint az utóbbi két évben nyugatról behozott csodaautók. Az erdélyi kóbor kutyák és kóbor macskák között viszont, úgy sejtem, van egy alapvető különbség. Már amennyiben elfogadjuk a közhiedelmet. A kutya ugyanis állítólag a gazdájához hűséges, a macska pedig a házhoz, ahol pléh­tányér­ban nap mint nap eléje tették a friss tejet. Eltűnt gazdikat vádolnak a kutyatetemek, s talán lebontott házakat a macskatetemek. Erdély a hiány mitikus régiója ma már. Magukra hagyott, az országúton kiszámíthatatlanul átszökellő, átosonó vagy tanácstalanul ácsorgó háziállatok hazája. Titokzatos macskaszemek foszforeszkálnak az út menti bozótban, és nem lehet tudni, hogy melyikük fog öngyilkos szándékkal az eltévedt autós elé vágódni. Mert a céltudatosságnak egyelőre csak a látszatát sikerült megteremteni, így hát minálunk Ady Endre óta minden lovas eltévedt lovas, és minden autós eltévedt autós. A kóbor kutyák számára tele van Erdély az eltávozott gazdik lassan tovalengő szagával, a kóbor macskák számára pedig a szélben ide-oda guruló pléhtányérok zörgésével. Űzöm az éjszakában gépkocsim semmibe vesző fénycsóváját, foszforeszkálnak felém a tekintetek – a lassan ismét elvaduló kelet-európai farkasok és tigrisek szemvillanásai –, és azt mondom magamban: jó vadászatot! Jó vadászatot, ti gazdátlan ebek és otthontalan cirmosok! Jó vadászatot, ti megalázottak és megszomorítottak, hűség becsapottjai!

Mert Erdély a túlcsorduló hűség és a fölös lelkiismeretfurdalást okozó hűtlenség országa. Sohasem szerettem a macskákat. Az erdélyi macskákat sem szerettem. Cirmosságuk mögül ki-kisejlő ragadozó természetük riasztott. Meg a helyhez, az élettelen és lélektelen helyhez való hűségük. A napsütötte kőhöz, a szúette gerendához, a hófehérre meszelt búboskemencéhez, a megnyugtatóan változatlan erdőkaréjhoz való ragaszkodásuk. Nem is volt nekünk macskánk. Kutyánk sem volt, az igaz, de az élő emberrel való barátságuk mégis rokonszenvesebbé tette őket a szememben. Mi a megoldás? Sejtem, hogy az erdélyi kuvaszok és komondorok egészen más feleletet adnának erre a kérdésre, mint az erdélyi macskák. A gazdihoz legyünk-e hűek, vagy a házhoz? S most látom, erre-arra utazgatva a világban, hogy egyre jobban megértem macskáinkat, akik – amelyek? – makacsul ott ólálkodnak a hűlő házhelyek körül, s akik párzáskor is úgy sírnak, olyan elviselhetetlenül, mint a csecsemők. Mondtam volna eddig: irány a gazdi után, egyik folyópartról a másikra, egyik helyről a másikra, hiszen csak az embernek van lelke, a helynek talán még szelleme sincsen – legfennebb rossz szelleme! –, de már nem tudom ezt mondani. Átkozottul szép ország ez az országrész, átkozott is, szép is, üres völgyeit mossa az eső, sikálja a szél, mint a pléhtányérokat.

* * *

A véleményem: metafora. Amiről kérdeztek – Erdély –, az is egy metafora. Mi ebben a metaforában lakunk. Nem vagyok igazán meggyőződve arról, hogy ezt a metaforát ki kell bontani. Mert lássuk csak:

* * *

Például a sokféleség. Dsida Jenő nagycsütörtöki várótermében mindenki más-más csatlakozásra vár. Márpedig ebből következik, hogy egyesek le fognak maradni. Ezért úgy gondolom – érzelmeimet, hangulataimat, még szellemi vonzalmaimat is félretéve –, hogy kénytelenek leszünk a várótermet otthonná alakítani. Az összromán és összmagyar kötélhúzás, zsákbafutás és lepényevés nem fog eredményre vezetni. Nem vezethet eredményre. Az erdélyiség együttlét és különlét. A különlétek együttléte. Ez kulturálisan most is így van. Politikailag, gazdaságilag, jogilag, közigazgatásilag nem így van. De így kell lennie! Sok reménnyel és némi fájdalommal mondom ezt, mert a Korunk körkérdésében benne van a kétely is: nemcsak jó, hanem rossz oldala is van az entitásként való elkülönülésnek. Annak a különlétnek, amely az össz­ma­gyar hagyományon belül önállósítja – és esetleg magára hagyja? – az erdélyi magyar szellemet. Perpetuálni kényszeríti a külön értékrendet, amit ebben a pillanatban én is mélységes ellenszenvvel szemlélek, mert külső erők oktrojálták reánk. A transzszilván ideológia valóban egy szellemi szükségállapot szükségideológiájaként jött létre. Feloldható-e ez az ellentmondás, oldható-e ez az ellenszenv, amely engem, az irodalmárt szembefordít velem, a politikussal? Megszüntethető-e ez a tudathasadás? Mert mérlegeljük józanul: a magyar kultúra mégsem olyan nagy lélegzetű, nem olyan hangos sírású és nevetésű, nem olyan nagy földrajzi és történelmi mennyiség, hogy benne igazán elkülönülhessenek a regionális különlétek. Ez nem lenne egészséges, tehát semmiképpen sem kívánatos.

Vagyis:

* * *

Én magyar író vagyok. Egyébként erdélyi magyar vagyok. Még közelebbről: székely is vagyok ráadásul. Annyi identitástudatom van, hogy az mindenképpen meggondolkoztató. Ezért aztán most nem is tartom fontosnak, hogy én mit szeretnék. Hanem azt, hogy mit lehetne, és hogy: lehetne-e jól, ami most rosszul van. Nyilván le­he­t­ne. Erre pedig nincsen más alternatíva, mint a különlétek együtt­léte. Tudom, ez még mindig csak metafora. De tessék belegondolni: valójában politikai program is. Még akkor is, ha többféleképpen értelmezhető. A román dászkálnak, a magyar kántortanítónak, az Európa Tanácsnak, a székelykocsárdi váróterem alvóinak, a borszéki borvíz kedvelőinek, az erdélyi kóbor kutyáknak és macskáknak kell ezt megérteniük és értelmezniük.

* * *

Addig is: éjszakai autósok, csökkentsétek a sebességet az erdélyi országutakon!

1991

Egy méhész levele*

Vendégpróza**

Kedves barátom!

Kérlek, ne lepődj meg ettől a szokatlanul hosszú levéltől, sejtened kell, hogy alapos okom van a bőbeszédűségre, és talán azt is meg fogod érteni, hogy miért vállaltam egy ilyen könnyen rajtacsíphető írásos dokumentum kockázatát. Meg aztán most, hogy a levélírásba belevágtam, még mindig nem tudom, rá fogom-e szánni magam az elküldésére, vagy életem más kézzelfogható tényeivel együtt megsemmisítem ezt is. Bizonytalan ember lett belőlem, ugye? Pedig nem ilyennek ismertél valamikor. Sok minden megváltozott azóta körülöttünk. Igaz, tudhattam volna jóelőre, hogy ide jutunk, senki jobban nem ismerhette azokat a láthatatlanul, de könyörtelenül működő törvényeket, amelyek ide vezettek. S tudtam is, megéreztem, hiszen szociológus vagyok. Reménykedtem mégis, s most már látom, hogy hasztalan. Most már azt is bevallhatom, hogy hittem magamban és kivételes képességeimben, amelyekkel egyébként vajmi keveset törődött a világ. De hol van már a régi okosság? S mire jó? Ki-kinézek az ablakon, rálátok innen a kapura, a kilincs mozdulását is látom, és jól tudom, bármelyik pillanatban jöhetnek megint, hogy értelmetlen kérdéseikkel meggyötörjenek, meggondolatlan szavaimat visszavonassák, és az előre megfogalmazott nyilatkozatot aláírassák. Eddig még sikerült nemet mondanom. De említettem már, bizonytalan ember lettem, nem tudom, hogy kitartok-e. Szeretném, ha megkapnád ezt a levelet. Talán elküldöm mégis. Bár ez már semmit sem változtat, minden megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Őrültnek fogsz-e tartani te is, mint ahogy keserűbb perceimben én is annak tartom saját magamat? Lehet. Közös gyermekkorunkra hivatkozom, biztosan emlékszel, hogy mindig is túlérzékeny gyermek voltam, könnyen lágyulós s könnyen kegyetlen és nagyralátóbb is, mint társaim. Arra is emlékezhetsz, mekkora kitartással figyeltem kis satnya kertünkben a hangyák életét, majd a szomszédba átkéredzkedve a kaptárok körül sürgölődő méheket, s hogy ti néha erővel sem tudtatok elrángatni ettől a meddőnek tetsző szenvedélytől. Már akkor megragadott valami. Lehet, hogy így lettem szociológus. Tulajdonképpen félénk gyermek is voltam, vagy félős, ha ez így pontosabb, és már-már megdermedtem, ha egyedül kellett maradnom. De ha bármilyen jelentéktelen élőlény volt is velem, egy kutya, egy macska, egy tyúk, akkor már nem féltem, szinte sugárzott felém a másik lényből a megnyugtató bizonyosság, hogy ketten vagyunk. A tudatlan állat persze mit sem sejtve bóklászott körülöttem. Később már, ne nevess ki, elég volt egy mászkáló legyet felfedeznem a falon, hogy ne érezzem magam egyedül a félhomályos szobában. Nem fizikai félelem volt, nem a betörőktől, rossz emberektől való rettegés, mert abban hogyan is várhattam volna segítséget ezektől a jelentéktelen állatoktól, hanem egészen másfajta szorongás. Azt is észrevettem lassacskán, hogy az én irtózásom az egyedülléttől kihat a gondolkodásomra is. Társaságban, másokkal beszélgetve jobban meg tudtam világítani az eladdig számomra is homályos kérdéseket, sőt az iskolában mintha már-már fölülmúltam volna önmagamat egy-egy számtanpélda megoldásánál, ha ugyanazt a feladatot kapta az egész osztály. Betegesen féltem a magánytól, és ezután már szinte tudatosan kerestem az alkalmat a társaságbeli csillogásra, így ismersz te is, a hangyákkal és méhekkel bajlódó gyermekre, lehet, hogy mégsem emlékszel, a későbbi élmények elmoshatták ezt a képet. Azt is meg kell vallanom, hogy lépten-nyomon kinyilvánított makacsságom és erős akaratom valójában szédítő rettegést takart, szüntelen félelmet a másokban való feloldódástól. Sokszor előfordult ugyanis, hogy míg valaki apró tárgyakkal végzett valamilyen műveletet, mondjuk, szétszedett egy kis szerkezetet, hogy azt megmutassa nekem, vagy papírdarabra rajzolgatva magyarázta, miképpen juthatok el egy címre, hirtelen zsongító gyengeség lepett meg, és azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a magyarázat. Ne érts félre, mindegy volt, hogy kiről, milyen személyről van szó, nem testi közelség volt ez, maga a művelet, annak célszerűsége ragadott meg mindig. Legalábbis most utólag így gondolom.

Közben megfutottuk a magunk pályáját, sikerben és zaklatásban is volt részem elég, tudhatod, de a hangyákról és méhekről sokáig megfeledkeztem. Reménykedtem, hosszú éveken és évtizedeken át reméltem, hogy egyszer csak rábukkanok a titokra, amely sokkal megfoghatatlanabb, mint a fizika, a matematika vagy a ké­mia számtalan nehéz képlete. Hiszen nem kevesebbről álmodoztam, mint a szociológia nagy egyenletének megfejtéséről, arról, hogy miképpen békíthető ki örökké szabadságra szomjazó énünk azokkal a társadalmi meghatározottságokkal, amelyekben élnünk adatott. Mégis gyermek maradtam egy kicsit, igaz-e, s most vénségemre gyermetegebb vagyok, mint valaha? A kecskét jóllakatni, a káposztát megtartani, hát ez nem megy. Nem bizony, mondhatnád, te mindig is józanabb ember voltál. De túlságosan terjengős vagyok, pedig az idő sürget. Rövidebbre fogom...

* * *

Kénytelen voltam megszakítani a levelet. Megint itt jártak. Ők nem bántanak, csak vonjam vissza a szavaimat. Nem mertem régi példákra hivatkozni, ez nem az az eset, hogy „eppur si muove”. Nem, nem. Hogy mit is mondtam tulajdonképpen? De hát ez nem lényeges, nem untatlak vele. Inkább a méhesemről beszélek. Mert amióta nem találkoztunk, milyen rég is volt, legalább tíz éve, vásároltam egy kis falusi házat, kerttel, és ami a legfontosabb, néhány kaptárnyi méhessel. Olyan valódi, régimódi méhes ez, a ház déli oldalánál, ahol a kert kezdődik, idesüt a nap, kellemesen elbódít verőfényes nyári délelőttökön a zsongás. Egyre gyakrabban üldögéltem itt, a világ lemondott rólam, s látszólag én is lemondtam a világról. Egészen addig, amíg rá nem jöttem valamire. Valószínűleg tudod, hogy már az ókoriak a tökéletes állam mintaképeként szemlélték a méheket. Figyeltem én is őket, végigkísértem páratlanul érdekes életük minden mozzanatát, láttam, hogy tavasszal felélednek, gyűjtenek, rajzanak, láttam, amint a fölöslegessé vált heréket szelíd erőszakkal kituszkolják a kaptár bejáratának pereméig, és ott letaszítják őket a mélybe. Szinte emberi szomorúságot éreztem ki ebből a szer­tar­tásból. A kaptár fedelét felemelve betekinthettem célszerű nyüzsgésükbe, bár ezt mindig is kissé iszonyodva és félve tettem, ezért is nem lenne sohasem igazán jó méhész belőlem, annak ellenére, hogy egy idő óta mindent egyedül végzek a méhek körül. Ebbe a zsibongó és ellenséges, de rendkívül szervezett forgatagba belepillantva mindig az volt az érzésem, hogy valami titokzatos szerkezet belsejét látom, amelyhez rendes körülmények között nem szabadna hozzányúlni. Ahogy a mértanilag tökéletes hatszögű sejteken konokul tevékenykedtek ezek a tömegben barnásszürke árnyalatot kapó rovarok, mindig a riasztó végtelenség hangulata csapott meg. Nem a csil­la­gos ég igézete volt ez, annál több, annál jelentésesebb, ha szabad így mondanom. Mint amikor sebész barátom jóvoltából feltárult előt­tem egy élő ember belseje? Igen, valami ilyesmi, de mégsem ugyanaz.

Egy napon megint kint ültem a méhesben, kedvenc kaptáromat figyeltem, jobbról a másodikat, ez volt a legerősebb, a legharmonikusabb családom, és a legtöbb mézet is ők adták, bár az utóbbi években jóformán még a fölösleget sem vettem el tőlük. Hirtelen feltámadt bennem a régi gyermekkori érzés, hogy nem vagyok egyedül. De most nem volt megnyugtató, inkább zavaró és szorongást keltő, hiszen már régen nem félek, ha magamra maradok. És zsongító volt mégis, olyan, mint amikor apró tárgyakkal babrál valaki, említettem már. Szétnéztem, de a méhesben senki, senki, senki, még a szél sem fújt, gyönyörűen sütött a nap. Gyorsan elmúlt ez az érzés, átsuhant rajtam, mint egy felhő. Ám később egyre gyakrabban zavarta meg gondtalan gyönyörködésemet. Az idegeimre gyanakodtam, bár megfeszített munkára igazán nem panaszkodhatom, legfennebb tétlenség lehetett volna az oka. Orvoshoz ilyen ügyben én elvből nem megyek, idegcsillapítókat nem szedek, így hát vártam türelmesen, hátha elmúlik. Egyszer aztán elbóbiskolhattam a méhesben, mert mintha álmot láttam volna, méheket, sok-sok méhet, amint virágról virágra szállnak, láttam a falunk határát, egy-egy kertrészletet, a közeli erdőkaréjt, óriási hártyaszárnyakat, szőrös rovartesteket, csupa-csupa méhet. S mindezt fel-felvillanó, váltakozó fényben, kékes árnyalatokban, egy ezernyi sokszögből összeálló furcsa ablakon keresztül. Borzadva kaptam el a fejem, és megirtózva éreztem, hogy tulajdonképpen nem is aludtam, nyitott szemmel történt mindez. Talán akkor kellett volna elmenekülnöm? De én nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és egyre többször ültem ki oda, most már titkon sürgettem én is a szörnyű látomást, és az jött, igen, a második kaptár felől, biztos voltam benne, hogy onnan. És akkor eszembe jutottak régi olvasmányemlékeim és megfigyeléseim, felidéztem a göcsörtös, földbe ásott koponyaként várakozó hangyabolyokat, és azt is, hogy az egyik afrikai termeszfajta gömb alakú, faágak közé épített fészkét „négerfejnek” hívják a bennszülöttek. Rádöbbentem, hogy nincsenek méhek, nincsen egy jól szervezett állam, hanem csak Család van, nem is család, hanem számtalan apró egyedből összeálló egy-egy hatalmas Én van. Később utánanéztem, Maeterlinck is beszél ilyesmiről, de neki nincs miért levonnia a következtetéseket, én viszont napokig, hetekig eufóriában éltem. Mióta kutatjuk, barátom, a magasabb intelligencia titkát, és íme, itt van, mintha csak a régi elcsépelt szabály valósulna meg, hogy a mennyiség minőségbe csap át, a sok-sok parányi ösztönélet és értelemcsíra egyetlen magasabb fokú Énné és Gondolattá egyesül. Ez nem misztikum, nem burkolt panteizmus, egészen más. Hát nem az egyre tökéletesedő számítógépek jelentik a megoldást, hanem a számtalan emberi értelem eleddig meg nem valósított harmóniája. Így léphetünk magasabb fokra, így fejthetjük meg a mindenséget. De az eufória nem tartott sokáig. Figyeld a méheket, barátom, figyeld meg őket, és rá fogsz jönni, hogy miért. Élnek-e ők valójában, vagy csak könnyen helyettesíthető tranzisztorok egy hatalmas koponyában, egy jól működő szervezet végletekig célszerűsített és specializált részei, amelyek látszólag megőrizték önállóságukat, de valójában olyanok, mint az emberi testben a tüdő, a szív, a máj, vagy inkább mint a tüdő, a szív, a máj sejtjei, mint egy passzív, de mégis éber agyvelő szorgos kis idegegységei? Szabadok-e ők ebben a virággal s mézzel teli világban?

* * *

Nem, még nem jöttek ismét, nem azért hagytam abba a levelet, csak félretettem, s most újraolvastam, amit eddig írtam. Naiv romantika sugárzik belőle és tényleg csipetnyi őrület, talán csak bolondéria. De még nem mondtam el mindent. Vénember vagyok, nézd el nekem a kapkodást. Ki-kiültem azután is a méhesbe, vártam a színes képeket. Arra is rájöttem, visszapörgetve, ami addig történt, hogy bizony a gondolkodás is szebben s jobban ment az én méhesemben, valahogy úgy, mint egykor a közösen töprengő osztályteremben. Nem vagyok felelőtlen álmodozó, nem gondoltam én arra, hogy valaha is igazából kommunikálni tudok vagy tudunk majd Vele és Velük. Konyítok valamelyest az elektronikához, mert mindenbe belekaptam fiatalabb koromban, könnyűszerrel nekiállhattam volna bioáramokat méricskélni, de nem tettem. Hiszen nem erről van szó, nem ez a fontos. Meg aztán közben olyas­mi történt, ami végképp elrontott mindent. Lakott egy öreg cimbora a szomszédban, nyugdíjas műszerész, akivel többnyire borról meg nőkről lehetett beszélgetni, régi borokról s régi nőkről, de azért jól megértettük egymást. Bár az ő esetében azok a borok nem is voltak olyan nagyon régiek, mostanában is fel-felöntött a garatra. Engem kereshetett akkor is, amikor a kaptárok mellett megtalálták. Aranyszabály, hogy a méhek közé italosan bemenni nem szabad, ő megszegte ezt. A temetés után furcsán éreztem magam, kiültem mégis a méhesbe, és akkor megint rám jött az a különös szédület, és már láttam, élesen, tisztán végignézhettem halálának filmjét, ahogy maszk és füstölő nélkül nézelődött a méhek között, és az erősödő zúgást figyelmen kívül hagyva, óvatlanul rátámaszkodott a kaptárra. Igen, Őrá támaszkodott. Hát képes a cselekvésre is ez a passzív szemlélődő, igaz, hogy önvédelemből, de nincs is miért mentegetnem. Nem tudom, hogyan működik ez az intelligencia, de azt tudom, hogy a lehető legtökéletesebbek egyi­ke, mert részei élő és teljes értékű szervezetek. Információit a legegyszerűbben szerzi be, táplálkozás közben, ahogy a mézgyűjtő méhek aprólékosan végigjárják a vidéket. Nincsen külön információtárolója, mert a részletek közötti viszony állandósága biztosítja ezt a tárolást, úgy ahogy a hőmérsékletet is majdnem azonos szin­ten tudják tartani, például télen, a kaptárban. Mindez persze primitív értelmezése valami bonyolult – de lényegében talán tényleg pofonegyszerű – rendszernek. Nem az információcsere egységesítő hatása adja ezt a különös Ént, hanem a célok és szerepek szigorú állandósága és körülhatároltsága. Nem értem mégsem, tulajdonképpen most sem értem, hogyan működik. De félek tőle.

És ugyanúgy félek azoktól is, akik rá akarnak venni, hogy másítsam meg a véleményemet. Még egyelőre nem írom alá. Nem azért, mert annyira fontos, amit meg kellene tagadnom, jelentéktelen dologról van szó, és ezt ők is tudják, nem csak én. Nincsen szükség különvéleményre. Így mondják. Eddig jó voltam nekik, most már nem. Hát nem tudom, mit fogok tenni, barátom. Nem így képzeltük valamikor. Nem ilyen kiútról álmodoztunk.

* * *

Végül is szerettem Őt. Szerettem nézni a méheket, amint hibátlanul zümmögnek, akár egy jól megszerkesztett gépezet alkatrészei, ide-oda lüktetnek, mint egy töprengő, okos szervezet sejtjei. Elolvastam én is a közleményt, hogy permetezni fognak, beszórják a krumpliföldeket. Tegnapelőtt este eltorlaszoltam a kijáratot, aztán tegnap reggel kimentem mégis, kiengedtem a méheket. Először csak Őt, aztán kisvártatva a többieket is. Tudom, hogy nincsen igazam, de nem tehettem másként. Biztos vagyok benne, hogy meg fogsz érteni engemet. Ezt a levelet pedig megnyugodva küldöm el, mert most veszem észre, hogy amire rájöttem, azt már réges-rég tudjuk mindannyian. Most már ne tekintsd annak, aminek készült, nem lebbentettem fel semmiféle titokról a fátylat, egyszerűen csak magyarázkodtam, magányos, mániákus öregember módjára. Bárkinek megmutathatod, többet már úgysem fogok írni neked. Látom, jönnek megint, az egyik leszakít egy almát, beleharap, majd eldobja, és fürgén utoléri a másikat. Magabiztosan lépegetnek, mint akik nem először járnak itt. Talán még azt kellene elmondanom...***

Amivel együtt élünk

Mi, marosvásárhelyiek nap mint nap úgy érezzük, hogy két város él itt ugyanazon folyó ugyanazon bal partján.

Két város lakói sétálnak ugyanazokon az utcákon, gyűlölnek és szeretnek ugyanazokban a házakban.

Nem egyforma ez a két város, az egyik sok-sok évszázados, a másik alig néhány évtizedes.

A két város kellékei – üzletek, gyárak, kóbor kutyák és virágzó magnóliák – azonosak.

A két város más-más szellemi csigalépcsőkön jár fel-alá a történelemben.

Úgy tűnik, ha az egyik igazat mond, akkor a másik hazudik.

Úgy tűnik, hogy az egyiknek másképpen fontos az igazság és másképpen bocsánatos bűn a hazugság, mint a másiknak.

Mi tagadás, két kultúra kerüli, féli, lesi, szúrja, vágja, marja egymást ebben az egész régióban, és amíg más a súlya a kimondott igennek vagy nemnek, nehéz lesz – ha nem is szeretni – legalább megérteni egymást.

Bizantinizmus? Ortodoxia? Balkán? Nincsen pontos meghatározásunk arra, amivel együtt élünk.

Ahol a két kultúra egymáshoz ér, ahol horzsolják egymást: szivárog a vér.

Miért?

1992

A becsapott vízesés

Amerikában természetesen az a legfurcsább, hogy semmi sem annyira furcsa, mint gondolnánk. Valószínűleg ez az oka, hogy bár 1991 tavaszán egy hónap alatt keresztül-kasul röpködtem az Egyesült Államokat, és Kanadában is megfordultam, azóta sem írtam egy sort sem arról, amit tapasztaltam. Gyermeki döbbenettel fedeztem föl ugyanis, hogy a kő kő, a fa fa, a föld föld ott is, és hogy egy poros fűcsomóra vagy egy gömbölyű kavicsra függesztve szememet, a hely és az idő többi kellékeit szelíden félretolva, európai közérzetem bárhol reprodukálható. Azt kell mondanom, hogy: maradéktalanul. A csillagok állása, az ég tágassága nyugtalaníthat ugyan, de ezek a finom jelzések, a környezettel való együtt­létnek eme apró frekvenciazavarai végül is alulmaradnak a várakozáson. Készülj föl minél nagyobb megrázkódtatásra, barátom, és akkor kellemes csalódásban lesz részed! Most, persze, nem az építészet hetvenhét csodájára gondolok, mert hát álmélkodtam én is eleget, miközben halálra idegesítettem vendéglátóimat, hogy a köteles magyar szemérem miatt ebből az ámulatból a külvilág semmit sem érzékelhetett. Sem felkiáltások, sem boldog nevetés, sem megsokszorozott mimika, sem szapora beszéd. Talán a gyorsabb pulzus, vagy még az sem!

Amerika számomra az egyik lehetséges Európa. A múltjától megszabadított jó öreg kontinens alakoskodik odaát, az óceánon túl. New York – ugráló, hisztérikus, ricsajos feketéivel együtt – olyan, mint egy sok évszázados lidérnyomástól szabadult s emiatt kissé bolondnak látszó európai város. Ilyen lenne Európa, ha nem volna múltja. Ha nem ragaszkodna a múltjához. Közhely ez, gondolom, de miért ne illetne meg engemet is az a jog, hogy ezt a közhelyet személyes élményemmel megerősítsem.

Amerika, ez világos, úgy lett, hogy az európai ember odahagyta a házát. Ennek következtében, azt mondják, az amerikai ember ma is fájdalom nélkül odahagyja a házát, és költözik ezer kilométereket, ha a szükség úgy hozza. Másak a kötések, nem gyökérszerűek, nem növényiek, hanem talán bonyolultabbak s talán emberibbek is. Család? Kultúra? Haza? Életmód? Erkölcs? Demokrácia? Haladás? Nem tudhatom. Ha erre válaszolni próbálnék, végképp elkótyavetyélném alig egy hónapos ottani forgolódásom legfőbb tanulságát: hogy néhány hét semmire sem elegendő. Nem úszás, nem átáramoltatás, nem sodródás, csak gyors megmerítkezés s még gyorsabb törülközés.

Amerika valószínűleg abban is különbözik Európától, hogy a mi történelmünknek – kultúránknak stb. – kilenctized része a víz alatt van. Náluk éppen ennek a fordítottja minden: egytized a múlt, kilenctized a jelen.

Amerika többek közt a Niagara-vízesés. A Nájagara, ahogy az amerikai magyarok – is – mondják. A kanadai része a szebbik, oda vitt el a Delhiben – Delhájban, egy csendes városkában – élő tiszteletes úr, akinek vendége voltam. Az egykori vadregénynek nyo­ma sincs, mintha csak egy hatalmas városi parkban zuhogna az a rengeteg víz, szállókkal, üzletekkel körbeépítve. Látszik, hogy biznisz, s nem is akármilyen, ez a vízesés. Amely egyébként valóban lenyűgőző. Fáradhatatlan mennydörgéssel ömlik, egyre ömlik, félelmetes erővel, s ahogy az óriási zöld víznyalábok szüntelenül elmozdulnak, és mégis ugyanazok az alakzatok születnek újra meg újra, mintha egy isten félelmetes izmai vibrálnának a fényben. Mintha a mindenható megmutatná a testét egy pillanatra. Ez Amerika: az amerikai víz, föld és nap. És az amerikai ember?

Az amerikai ember fölmérte, hogy a vízesések egyfolytában hát­rál­nak. A víz marja a sziklát, mert ez a dolga. Így viszont lassan-lassan eltűnhetne a Niagara, megszűnne csodaként vagy látványosságként működni. Hiszen néhány évszázad alatt máris helyet változtatott. Így aztán fogták magukat a szakemberek, és konzerválták a Niagarát. Szakaszonként elterelték a mélységbe magát alávető víztömeget, és vasbetonnal – acéltraverzekkel? – megerősítették a sziklákat. Hosszú évek munkája volt ez. Legalábbis így mesélte a házigazdám. Most már mozdíthatatlan, emberi idővel mérve örök a Niagara. Csak éppen becsapták. Fölöslegesen, reménytelenül, eredménytelenül rágja a víz a követ. Látszattá lett, ami lényeg volt azelőtt. És másvalami lett a lényeg. Ezt kellene megfejteni. Majd a következő alkalommal…

1992

Lóvátételi tárgyalások

1. Caligula halott

Ő nincsen már: szolgája mégis boldog,

hogy szolgálhat majd egy újabb bolondot,

mert örömünnepet ül a szenátus,

és fel-felnyerít köztük Incitatus.

Ezt az epigrammát majdnem két és fél esztendővel ezelőtt, 1990. július 28-án firkantottam le egy darab papírra, aztán restell­ked­ve félrelöktem. Nem azért, mert nem igaz. Hanem mert megszegtem vele egy tabut, az én saját, személyes tabumat, hogy politikát és irodalmat összekeverni nem szabad. Furcsa ilyesmit hallani attól, aki most már egy második mandátumnak is nekivágott, de annyi eszem talán mégis maradt, hogy beismerjem: írók közt politikusnak, politikusok közt írónak lenni természetellenes állapot. És nem is csak erről volt szó, amikor a fenti epigrammát magam elől is eldugtam. Meg akartam őrizni az esélyt, hogy életemnek van még egy szférája, amely csak tőlem függ, míg a többi – például a keserves parlamenti huzavona – maga a tisztátalanság, alávetettségek és felülkerekedések fárasztó libikókája.

Nos, véleményem azóta sem változott. De bölcsebbé vagy ostobábbá öregedvén, arra is rá kellett jönnöm, hogy van egy harmadik mesterség – az íróé és a politikusé mellett –, amelyhez talán szükség van a másik kettő tapasztalataira: a krónikásé. Íme, így kezdődnek a megalkuvások. Ám ennél a megalkuvásnál mégiscsak nagyobb vétek volt pennátlanul végigülni, végigdühöngeni, végigharagudni ezt a balkáni zsibvásárt. Egyik bűn kioltja a másikat: igyekszem ezután alázatos krónikása lenni meghasonlott önmagunknak.

A konzullá ütött ló esete pedig, úgy nézem, szomorúan időszerű. Azzal a lényeges különbséggel, hogy Caligula csak életében cselekedhetett ilyesmit, míg minálunk a halott diktátor szellemujjai cirógatják továbbra is nyihogó paripái sörényét.

Ezért aztán feltehetőleg folytatódnak ebben a parlamentben is a lóvátételi tárgyalások.

2. Bunkócsapás, pengevillanás

Azt kérdik tőlem sokan: milyen az új szenátus? Majdnem olyan, mint a régi. Azzal a különbséggel, hogy a két udvari költő, Adrian Păunescu és Corneliu Vadim Tudor hangoskodása elnyom minden kísérletet az értelmes párbeszédre, de túloldalt, a mi oldalunkon is nagyobb, erősebb a tábor. Ám nem elég nagy, nem elég erős ahhoz, hogy a szavazógép ne működjék ugyanúgy, mint az előző parlamentben.

Nézem az ellenzék nagy formátumú figuráit, Manolescut, a többieket, és azon tűnődöm, hogy értik-e ők vajon azt, amit mi, magyarok nem értünk. Belelátnak-e abba a bizánci mentalitásba, amelybe mi, minden együttélés dacára, nem igazán látunk bele. A román értelmiség elitje mindig is valami kétségbeesett lemondással szemlélte saját társadalmát. Ki tudnak-e törni ezek az emberek az elefántcsonttoronyból? Egyszer már elkövették a szörnyű bűnt, 1990 tavaszán, hogy félreálltak a politikától, és ráhagyták a nagyszájúakra, a félműveltekre, a dászkálokra és a pártaktivistákra. Áttörik-e most az elefántcsonttorony finom mívű falát, akár azzal a kockázattal is, hogy szakad a kecses faragás, romlik a cizellált minta, recseg-ropog a franciásan kényes díszítés?

Mert egyelőre bunkócsapás találkozik pengevillanással. Az ördögnek eladott lelkű két verscsináló – az egyik tehetséges volt hajdanán, a másik kezdettől fűzfa – minősíthetetlen mocskolódásaira ezen az oldalon meg-megcsillan a válasz – a mi vállunkról valamennyire levéve a terhet –, de túl intellektuálisan, túl preciőz iróniával, túlságosan is professzoros eleganciával. Bágyadtan villan a francia penge, harsányan zuhan a balkáni bunkó.

Mit kívánjak? Amit magunknak nem kívánok? Vegyék át ezek a fáradt értelmiségiek a demagógia, a hazugság, a mocskos száj harcmodorát? Merüljenek nyakig a disznóröfögésbe, juhbégetésbe? Nem kívánhatok ilyesmit, hiszen aki korpa közé keveredik, jól tudjuk, mi történik azzal.

Várom hát, várjuk, hogy mi lesz a sunyi bunkósbotok és a szabálytisztelő tőrpengék viadalának végkimenetele.

3. Jó ember, rossz ember

Az elmúlt három esztendőben sok orrbavágást kaptunk – adtunk is néhányat –, de amit legjobban sajnálok, az: jóhiszeműségünk elvesztése. Én, amikor beleártottam magam a politikába, és ezen talán meglepődik a kedves olvasó, naiv, vagyis ártatlan ítéletű, tehát végső soron jóhiszemű embernek tudtam magamat. Szomorúan jelenthetem: elmúlt. Odalett a naivitás, oda vele együtt az ártatlanság is.

Miképpen történt?

Megpróbálok biztatóbban fogalmazni: eltűntek a tévhitek, és remélhetőleg megmaradt a hit.

Ilyen tévhitnek gondolom azt például, hogy a kultúra jobbá, erkölcsösebbé, nemesebbé teszi művelőit. Mert hiszen akik ellenünk izgultak és izgattak, azok gyakran nagyon is jól felkészült értelmiségiek voltak. Csak egy példa: Romulus Vulpescu. Összehordott tücsköt-bogarat, beszélt zöldeket rettentő indulattal, amíg le nem járt szenátori becsülete. Nos, egy bizottságban dolgoztunk, részt vettünk együtt külföldi küldöttségekkel való tárgyalásokon, így hát megbizonyosodhattam, hogy betéve tudja a fél világirodalmat. Kitűnően beszél franciául – jóval folyékonyabban, mint én — Villon-fordításai híresek, egész tudása arra predesztinálta volna, hogy a különböző kultúrák élethez való jogát hirdesse. De ő, éppen ellenkezőleg, lágerbe akarta záratni a magyarokat, akiknek szenátorait a folyosói szünetekben bizánci előzékenységgel üdvözölte. Éppen csak nem ölelt, csókolt minket. És nem ő volt az egyedüli. Ekkora kétszínűség nincs is. Ez már nem is az. Hanem valami egyéb, ami egy végzetesen tudathasadásos mentalitásra, a politikai és a magánszféra általunk felfoghatatlan kettéválasztására utal.

Ezért mondom, hogy a kultúra nem tesz jobbá minket.

Helyesbítek: a kultúra a jókat valószínűleg jobbakká, a rosszakat rosszabbakká teszi. Háborús filmek elmaradhatatlan kelléke volt nemrég a zongorázó SS-tiszt. Közhely, de igaz. Mint ahogy igaz a suszterből lett kommunista pártvezérek hihetetlen romlottsága is. Zongorázó széplélek és csasztuskázó proletár egymás mellé kerülhet a történelem vádlottainak padján.

Erkölcsös lehet a csordapásztor is, az egyetemi tanár is. És erkölcstelen is lehet, sajnos, mindkettő.

1992

Költő a Koponyák Hegyén

„Játsszuk, ami nincs, de lehetne”

(Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek)

„November. / Születik a hóember. // Hóember. / Haldoklik a november.” (November) A játék tőmondatai. A tőmondatok játéka. Van egy ilyen november is. Valahol, ki tudja, hol. De most még októ­ber. Vagy szeptember. Kitartóan fúj a szél. Szemközt a dombon a kaszával megcsonkított füvek megborzongnak, zöld gyíkfarkakként felkunkorodnak. Az ablaktáblákat durván szétfeszíti a szél, betolakszik a szobába, felmagaslik, belemarkol a kéziratlapokba, szétszórja, elorozza őket, beleszimatol a nyitott könyvbe, összekeveri a lapokat, keveri, keveri őket, mint a kártyát. De ez most nem a hasonlatok ideje. Nem is a metaforáké. Szavak csapódnak egymáshoz, a véletlen szigorú szabályai szerint: tengerparti versek szilágyi domokos hátrahagyott lakodalom. A hátrahagyott könyvlapok, kártyalapok. Csupa nyerő lap. Bankot lehetett volna robbantani velük. És mégis, ezekkel a lapokkal is lehetett veszíteni. Igen, mert valaki csalt. Valaki mindig csalt. Márpedig tudjuk, nagyon jól tudjuk (olvastuk, hallottuk valahol?), a legzseniálisabb játékost is megveri egy közepes hamiskártyás. De ezek nem jó szavak. Nem ide illő szavak. Vagy mégis? Nem kellene játékról beszélni. Még sokáig nehéz lesz Szilágyi Domokosról leírni, kimondani, hogy „játékos költő volt”. Vagy inkább: „játékos költő is volt”. És most az következne, hogy: pedig... De nincsen: pedig. Nincsen: mégis. A játék, a költői játék fogalmát kell még egyszer (hányadszor immár?) átértékelnünk. „Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan” – mondta valamikor, réges-régen a költő. S kezében a legszebb versek, nyerő kártyák – megjegyzett lapok voltak, a hátukról is fel lehetett ismerni őket, de a szemben ülőknek ez sem használt –, csupa ász, zöld ász, piros ász. „Faites vos jeux”, szólt valaki.

Persze, most másféle játékról kellene beszélni, másféle játékkal kellene példálózni. A gyermek játéka: felkészülés a cselekvésre. A költő játéka: felkészítés a cselekvésre, s mint ilyen halálosan komoly. Jövő-modell, amelynél nem szabad tévedni, mert a tévedés végzetes lehet. A költő, aki mindent tud, amit a versről és a versben tudni lehet, nem téved. A pattanásig feszített idegek, nyílvessző-röptető idegek, hegedűhúr-idegek, kötélen táncoltató idegek játéka ez. Nyílvesszőt röpíteni, Bartók-zenét játszani, egy szál kötélen táncolni így tanul és így tanít a költő. Belső, láthatatlan játéktér ez, hangtalanul és észrevétlenül zajlik ott minden. Csak a szavak, a verssorok tapadnak egymáshoz szívósan, a játék nem látható, csak a játékszabályok ismeretesek: „Két dobásból kimaradsz”; „Egy dobásból kimaradsz”; „Három dobásból kimaradsz”.

Kéretlen költőnek írja

ceruzája és papírja.

Írom, írom, írom, írom

az írt a papíron.

(Játékok I)

Hány és hány kéretlen költő van, tele a világirodalom kéretlen költőkkel... Ismét összekeverte a szél a lapokat. És mégis csodálatosan érthető minden. Itt már nincsenek titkok, nincsenek elleshető fogások. Csodálatosan áttetsző az egész. A szilánkok, a töredékek is. A versszilánk befúródik a bőr alá, felsebez, megvérez. Mert végül is Szilágyi Domokos megteremtette a maga univerzumát, amely egy és oszthatatlan, elvenni belőle nem lehet, és most már hozzátenni sem. Akkor hát mi a teendő?

Hát játsszunk ismét Európát,

úgyis csak játékra jó.

„Szárazföld helyett a tenger,

kocsi helyett hajó.”

Hogy mindig csak valami helyett

Vakvilágba vakon.

Még az utolsó ítéletet is

átalhatom.

(Játékok I)

Páratlan költői teljesítménnyel a háta mögött mégis-mégis megkísérthette őt a „valami helyett” oly ismerős borzongása? Hát ő is? Hát mindez csak valami helyett? Az emberi lét legvégső kérdéseit felbolygatva – magukat józannak hivő elmék mérlegén hiábavalónak, sőt, naivnak is ítéltethetne ez a nekiszánás –, élettel-halállal viaskodva, csak a látszat, csak az illúzió? Hát ezért a pattanásig feszített húrok, a megismételhetetlen, mert látszólagos egyszerűségében is annyira új, annyira sajátos formai találékonyság?

Játsszuk, ami nincs, de lehetne.

Játsszuk, ami nincs, de szeretne

lenni. Esendő mimagunkat.

(Játékok II)

Mert ami van, az nem szeretne lenni. De miért ez a végső konklúzió? Honnan ez a nagy-nagy bizonytalanság, amely mégis sokkal több mindenfajta meaculpázó magabiztosságnál? Kockából épít várat, papírból hajót vagy repülőt a költő, ejtőernyő helyett esernyővel ugrik lélegzetállító magasságból. Kitalált szabályokhoz ragaszkodik, míg másfajta szabályokat gyűlölni kényszerül. A nyelv ósdinak tetsző konvenciói között találja meg fellélegeztető szabadságát. A játékok mindig azzal kezdődnek, hogy: mondjuk... Mondjuk, hogy én valaki más vagyok, te is valaki más vagy, hát lássuk, kinek van igaza. Mondjuk, hogy én vagyok én, mondjuk, hogy ő ő. S mindez „valami helyett”. Kitaláljuk a rímet, kitaláljuk a ritmust. Mert végül is szükségünk van modellekre. Persze, nem szigorúan utilitárius célból. Nem úgy, ahogy ezt sokan (sokan?) szeretnék. Csak éppen: „Játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni.”

Tudom, hogy mindez félreérthető. Mert most már bevallhatjuk: Szilágyi Domokos nem volt „játékos költő”. Amivel eddig megvádoltam, csupán a könnyebbik, a kényelmesebb magyarázat. Ha egyáltalán szükség van még magyarázatokra. Ez már réges-rég nem volt játék. Vagy mégis: egyfajta játékon túli játék:

Bejártam a bejárhatót,

s tudni szeretném, mi van ott,

ott, a bejárhatón túl.

(Zsoltár, vigasztalan)

Lemondás a költészetről? Igen, arról a költészetről, amely csak modell, csak létező dolgok visszfénye, s mint ilyen: fikció. A hétköznapok dolgai, mondatai költészetté válhatnak azáltal is, hogy csak hasonlítanak az igazságra. De ez hamis költészet lenne.

Hogy' tudja ember földi húsát

mardosni égi szomorúság!

Szürcsölni agya velejét!

A taszító, a delej ég.

Mámorító mennyei kínnal!

hogy alkohollal, kokainnal

se kábul el a föld fia.

Csuda tragikomédia!

(Az ég, az ég)

Igen, ez a játékon túli játék, ahol már nincsen tragédia, és nincsen komédia, csak tragikomédia. És a mindhalálig újra és újra megtanulandó, nem középiskolás fokon is nehéz, nagyon nehéz anyanyelv végtelen könnyűsége és máshol, más közegben megismételhetetlen szabadsága. S valami furcsa, ismét eleminek tűnhető hit a szóban.

Élegetem korom,

s talán – ha akarom –

föltámasztom magam.

(Föltámadás)

És sikerült. Sikerült? Ki tudja? Ki tudná megmondani, hogy ezek a versek, a hátrahagyottak, s az ezt megelőző kötetek, az Öregek könyve, a Felezőidő mit jelentenek? Azonosulást a verssel, a köl­tészettel, vagy kiábrándulást az annyiszor, annyiféleképpen deval­vált költői szóból? Dédelgeti és megalázza a nyelvet, majd felmagasztosítja, mert teheti, mert ő megteheti. Mert ők immáron egyek, egymáshoz tartoznak. Ez hát nem elég? Ez hát nem minden? – kérdezhetné valaki. Nem, nem minden. Mi lesz a világgal, amely nem vers, nem szó, szabályai nem a végtelen könnyűség, a nyelvben, a versben fellelt szabadság szabályai?

merre futottál,

pőre juhoknál

védtelenebb világom, álombeli fény?

se halni, se lenni –

 

maradok a semmi

álom mesebeli közepén –

hogyha keresnek,

úgyis kilesnek

beérő álmaim szüretén –

(Tengerparti lakodalom)

Egyik oldalon a költő(k) és a vers, másik oldalon a világ többi része, ami nem hajlik a szóra, hiába a csodálatosan működő modell, hiába a versben kibeszélt, megbűvöltnek, leigázottnak hitt fájdalom. Ezért játékon túli játék. Önnön értelmét kérdőjelezi meg szüntelenül a vers, önmagát mutatja értelmetlennek. Más, komoly­ta­lanabb (komolyabb) játékokkal ez nem történhet meg. De van másik lehetőség is. Egyik oldalon a költő és a világ (még akkor is, ha farkasszemet néznek egymással), másik oldalon a vers:

S most bűntelenül és riadtan,

hogy minden ártatlanságot és iszonyatot

visszakaptam,

most visszatérhetek

a világba, mely oly magasztos, oly beteg,

oly sóvárgott, oly visszataszító,

mintha ama forrás nézné magát szerelmesen

Narkisszosz szeme tükrében –

(Hosszú délután)

A forrás-e ő, Narkisszosz-e, ne firtassuk. Magára ismer a köl­tő, de tudjuk, hogy ez is csak bók, az igazi azonosság az a másik. Hogy miért?

Mert időm kevés, s fogatlan a kísértés,

hogy olyanná pofozzon a mindent-megértés,

ki az alázatra is ráér

körömfeketényi szabadságért.

(Feszülő ideggé)

Ez pedig circulus vitiosus. Mi hát a testamentum? A lapokat összekeverte a szél. A tárgyak súlyosak, mozdulatlanok, szenvtelenek.

1978

Szólítsuk-e József Attilát?

Nem állíthatom biztosan, hiszen semmiféle kimutatást nem bön­gésztem át azokból az időkből, s nem is tudom, hogy létezik-e ilyen statisztika, de azt hiszem, 1905-ben nagyon kevés újszülött kaphatta az Attila nevet. Azok közül, akiket abból a nemzedékből ismerünk, vagy még őrzi őket emlékezetünk, tudtommal senkit sem hívnak Attilának. Szívesebben nevezték a századelő gyermekeit Istvánnak, Józsefnek, Miklósnak, Kálmánnak, vagy szélsőségesebb ízléssel esetleg Viktornak meg Ferdinándnak. Így hát nincsen semmi meglepő abban, amit József Attila leír a Curriculum vitaeben: „Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.” Azt már persze sohasem fogjuk megtudni, hogy néhai József Áron szappanfőző munkás és néhai Pőcze Borbála mosónő honnan, miképpen jutottak az Attila névhez, és miért ragaszkodtak hozzá annyira, hogy az akkoriban elterjedtnek számító Jolán meg Etus névre hallgató leánygyermekeik után fiukat így szólították. Később is, sokáig ritka maradt ez a név, hiszen a század nagy magyar költői is – egyikük-másikuk persze még a századforduló előtt – az Endre, Mihály, Dezső, Gyula, Lajos, Lőrinc, Sándor nevet kapták a keresztségben. De nem akarok én itt valamiféle névmágiába bonyolódni, csak azt szerettem volna jelezni, hogy tulajdonképpen még most is csak gyermekként vagy ifjúként tudom elképzelni az Attilákat. Kivétel lehetne József Attila, de nekünk nem adatott meg – vagy mégis megadatott? –, hogy bátyánknak szólítsuk. Miután Pistaként szólongatták, kiáltották, hívták és küldték őt az öcsödi nevelőszülök, és talán még azután is, jóval később is sokan mások. Hiszen már akkor, ott Öcsödön szembe kellett néznie az önazonosság és az elidegenedés szörnyű, torokszorító rémével, és milyen furcsa, vagy mennyire sorsszerű, hogy ez a rém a nyelv köntösében jelentkezik, korán hírt adva arról a küzdelemről, amelyet a költőnek a szavakkal kell majd megvívnia, s nem sejtve még, hogy ez a viaskodás gyors és látványos győzelmek sorozatát jelenti; győzelmet a minden gondolat kimondására hajlékonnyá kényszerített nyelv fölött, de soha megnyugtató lebírását a végig kísértő árnyéknak: az önazonosság elveszítésének. Lehetne mulatságos epizód is ez az öcsödi újrakeresztelés, de nem az, hiszen negyedszázad múltán, 1937-ben, halála évében is fájdalommal emlékszik rá a költő, akit végül is nemcsak Attilának nem akartak szólítani, hanem a megszólítások létünket át- meg átjáró, nem halálos, de életet adó nyilaiból is nagyon sok elkerülte őt. Mert az anyai „édes fiacskám” vagy „szentem” nem soká­ig kísérhette őt, mint ahogy az apai, talán szigorúbb „fiam” vagy „kisfiam” szinte el sem hangzott, tudata nem őrizhette meg, nem raktározhatta el. „Öcsémnek” talán szólították, „kedve­sem­nek”, „szerelmemnek” ritkábban, „barátomnak” esetleg sűrűn, de mégsem eléggé őszintén, kissé idegenkedve, „elvtársnak” is gyakran egy időben, de gyanakvással, ridegen, s néha tartalmatlanul. Pedig csak az van összhangban a létező vagy eljövendő világgal, csak annak van reménye a harmóniára, aki szólít, s akit megszólítanak, aki megnevez, s akit megneveznek. Legtöbben többféle minőségünkben is jelen vagyunk a mindennapokban, gyermekként vagy szülőként, testvérként vagy élettársként, barátként, ellenségként vagy szeretőként. Egyetlen minőségben – csak költőként – nagyon nehéz. Végtelen és értelmetlen szabadság ez, amelytől szabadulni akart a fiatal József Attila, aki sűrűn és kedvvel, lelkesen szólítja meg a világot, és ebben nemcsak a – versben – tegeződő húszas évek modorát, nemcsak a mindent magához ölelő expresszionizmus hatását kell látnunk, hanem a helyét kereső fiatalember nagy-nagy magabízását: „Derekamban tizenhétéves izmok / ringatóznak / és szemem meg nem csorbul a horizontnak / az élén” (Erőének). Megszólítja a szonettet („Szonett, te drágakő, te antik”; Gyöngysor), a bort („Bor, te dús örömelixír, / bor, te táltos rőt pogány”; Himnusz a borhoz), a halált is persze („Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom”; Spleen), megszólítja a saját lelkét („Lelkem, részeg szavak örök-mogorva / csősze, / a pince ajtaját nyisd fel, komor legény”; Bús énekhívás), a kelő napot („Ó, örökszép Nap, te erős, hatalmas / antik istenség, örökifjú Élet”; Rövid óda a kelő Naphoz), megszólítja – újra meg újra – a kedvest, és versbe transzponálja a valóságban immár nem lehetséges megszólítást is: „Anyám, ki már a messzi végtelen vagy / s nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér / megint” (Ad sidera...). S ugyanakkor vágyik arra, hogy szólítsák: „Magányos éj gázolja át eszét / és jajgató szerelmi őrületben, / az én nevem sikítsa vad beszéd! / Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem!” – írja a Szerelmes kiszólásban. A proletár József Attilát ismerjük. A szerelmes József Attilát is. A meghasadt lelkű, el nem követett bűnöktől rettegő, egzisztencialista szorongásoktól terhes József Attilát is kezdjük ismerni, bár későn, tétován és lehalkítva. De a szeretet József Attiláját idegenkedve figyeljük, hol expresszionizmusának, hol árvaságának, hol környezete szeretetlenségének, tehát konkrét, külön-külön magyarázható hiányoknak tulajdonítva azt a túlcsorduló szeretetvágyat, amelyet időnkénti kegyetlenségével és megjátszott vagy valódivá keseredő gyűlöletével kompenzál. A szeretet nála a magány ellentéte; a szeretet az igazság, a szabadság, a harmónia; a szeretet: helyünk a világban. Persze gyanús ez a szó, annyi minden hozzátapadt a történelem folyamán. De úgy, ahogy költészetének kezdeti korszakából is kihallani véljük Ady Endre hatását, világképéből sem gyomlálhatjuk ki, miért is gyomlálnánk, azt, ami józanabb vagy hitetlenebb korokban érzelgősnek tűnhetne. Nincs értelme megszámolni, de azt hiszem, József Attila egyik leggyakrabban használt szava a „szív” („villámokból font kerítés tövébe, / már lefekszem a szívem közepébe” – írja a Mindent hagyok című versében 1924-ben, és 1933-ból való a másik, jól ismert idézet: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok”; Reménytelenül). A szeretet az ember nembeliségének bizonyítéka, az állat ösztönök irányította közönyének, vonzódásának vagy vicsorításának ellentéte. Gyönyörű utópia, amely végigkíséri a magát mérnöki precizitással és józansággal művelő, a világ kérlelhetetlen törvényeit éles elmével korán felismerő költő életét. Nem zavaró ellenfény, hanem egyenletes sugárzás, amely beragyogja a legkönyörtelenebb verssorokat is. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat” – mondja (Nem én kiáltok), mintegy megszólítva önmagát (önmegszólító verstípusnak nevezik ezt a stiliszták), és végérvényesen összekapcsolva az önazonosság és az önfeladás ellentétpárját. Az „Alkotni vagyunk, nem dicsérni” (Imádság megfáradtaknak) költője később ezért dicsérni is kényszerül néhányszor, csakhogy el ne veszítse a reményt önmaga meglelésére valamely virtuális közösségben, amely hol a „család”, hol a „nép”, az „osztály”, a „nemzet” a „világ” képében jelentkezik, de egyik sem bizonyult megtartó erőnek, mert mindegyik csak ideig-óráig villantotta fel a szeretet lehetőségét, pedig „Jó volna jegyet szerezni és elutazni / önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az / bizonyos” (József Attila). Ha van költői kérdés – amire nem kell válaszolni –, akkor volt költői felszólítás is – amire szintén nem kellett felelni: „Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre / jusson mindenki a szeretetbe” (Érik a fény). Maximalista költőnek mindenképpen csalódnia kell, de akarhat-e kevesebbet a költő a mindennél, a mindenségnél? A világ, amely őt legszívesebben Pistaként hívná, szólítaná, nem akar azonosulni vele: „ez a kavics nem József Attila és a fű se, / én se vagyok az” (Csodálkozó bogarak közt...). Így aztán a későbbi megszólítások is („elvtárs”, „hejh, proletár”) csupán virtuálisak, csak ideiglenesen nyújtanak reményt és menedéket, és az érett, magabízó költőnek rá kell jönnie, hogy a kikényszerített szeretet manipulál, és nem szabadságot, hanem rabságot jelent: „Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ” (Eszmélet). Ő, aki gyűlöli az alázatot, de közösségre sóvárog, olyan dilemma elé kerül, amely immár feloldhatatlan, hiszen a szeretet, ami lehetővé tenné személyiségünk, legbensőbb lényegünk felismerését („csak másban moshatod meg arcodat”), mihelyt megvalósul, azonnal önfeladásra is kényszerít, és pusztítani, fojtogatni kezdi ugyanezt a személyiséget. Mit ér hát az újból és újból megfogalmazott konklúzió: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, se apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja” (Eszmélet), vagy: „Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy / hívtam: én, / az sincsen” (Ki-be ugrál). Ady gőgje – amibe ő is belepusztult –, a „szeretném, ha szeretnének” és a „sem utóda, sem boldog őse” gőgje József Attilánál rezignációvá, sőt kétségbeeséssé egyszerűsődik, ő az „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek” (Eszmélet) – és ebbe is bele lehetett pusztulni. A szeretet a hatalom tagadása, olyan utópia, amelynek megvalósulása a beláthatatlan jövőbe vész: „Gonosz gazdáim nincsenek / nem les a parancsomra féreg” (Már réges­rég...). A huszadik század megkérdőjelezi a hősi gesztusokat. Harminckét éves korában a balatonszárszói vonat osztotta szét testét, „vegyétek és egyétek”, kattogtak a kerekek. S most, amikor írnunk kell róla, aki, ha élne, a maga hetvenöt évével alig haladta volna meg a statisztikákban feltüntetett átlagéletkort, természetesen ide nem illőnek és korainak érezzük a kérdést: mit kell tanulnunk, mit tanulhatunk tőle? Akárhogy is számítjuk, mi még nem vagyunk az utókor, még akkor sem, ha sokan már évtizedekkel ezelőtt utókornak deklarálták magukat. Költőktől sok mindent el lehet örökölni. Meg lehet tanulni például a tökéletes formát, de minek megismételni az egyszer már megtörténtet, a véglegessé csi­szoltat? El lehet sajátítani a képalkotás technikáját, mint ahogy az újabb magyar költészet még mindig úgy is csinálja a képeit, mint József Attila, legfennebb időnként Adyból próbál felfrissülni. El lehet örökölni tőle a feladatot – Petőfitől, Adytól is feladatot próbáltunk, akartunk örökölni –, amelyet sémává torzítottak-kalapáltak a nem feladatot, hanem példát és bizonyítékot kereső korok. De mindez fölösleges, groteszk és hiábavaló vállalkozás lenne, akkor már inkább arra figyeljünk, ami végig itt volt a szemünk előtt, mondtuk, elemeztük, ünnepélyeken szavaltuk, és mégsem érzékeltük: József Attila vallomásos kitárulkozásaira, amit, ismerjük el, mélyen korszerűtlennek tartunk, ki tudja, miért; arra az önkínzó személyességre, ahogyan egy pillanatra sem fogadhatta el a világ elidegenülését, egy pillanatig sem hajthatott fejet –- sem tárgyias iróniával, sem okosnak tűnő bezárkózással – semmiféle hatalom előtt. Nem emelt maga elé pajzsot, világ szeme láttára boncolta önmagát kegyetlen őszinteséggel, és gyermeki naivitással hitt abban, hogy a magamegmutatás kivédhetetlen fegyver és erőtartalék. Igaz, hogy belehalt ebbe a hitbe. Az is igaz, hogy a személyesség ma már nem divat, és nemcsak a valóságos én, hanem a költői én is harmadik személlyé – vagy leg­fen­nebb többes szám első személlyé – rejtőzött verseinkben. De higgyünk abban, hogy a világot szólítani kell, és a világnak szólítania kell minket. Abban, hogy mondanunk kell és elmondani és kimondani, s hogy magunkat tárgyak és dolgok mögé rejtőztetni nem szabad, mert ha egyszer megvalósulna ez az utópia, a hasonulás a vereség szinonimája lesz, az önazonosság pedig a szabadságé.

1980

A boldog utód

Itt nyugszik

Arany János

szerkesztő

Született 1817. Március 2-án

Meghalt…

 

Nincs végezve itt még a cikk,

Folytatása következik:

Én-Uram, légy én szerkesztőm,

Új folyamban újrakezdőm.

(Epitafium)

Azon tűnődöm, hogy mennyivel természetellenesebb kifejezésforma lesz hovatovább a vers, mint mondjuk, a rajz vagy a zene, és míg a nem-rajzot a rajztól, a nem-zenét a zenétől alig hajszálvékony repedés választja el, addig a vers bizony fényévnyi távolságra van a nem-verstől, vagyis a mindennapi nyelvhasználattól. Így van ez még akkor is, ha a köznyelv egyre inkább beemelhető lesz a versbe, és köznyelvi tények mind könnyebben műalkotássá montálhatók. Rajzolni ugyanis mindenki rajzol vagy rajzolt, dúdolni is mindenki dúdolgat, de verset ehhez képest igazán kevesen írnak. Igaz, hogy ezek a kevesek mind költőnek is tartják magukat, míg az előbbiek többnyire unaloműző foglalatosságnak tekintik a rajzolgatást vagy dúdolgatást. Pedig a beszéd mindenki közkincse, és a kisgyermek még önfeledten játszik is vele, csiszolja, hajlítgatja, a felnőtt viszont már nem, vagy csak nagyon ritkán. Nem úgy, ahogy unalmában férfi- vagy női arcélet, tücsköt-bogarat firkant az előtte heverő papírra. Nem úgy, ahogy otthon, egyedül, félhangosan zenét improvizál. A gyermekkori nyelvhasználat önfeledtsége és a felnőtt beszéd hanyag célszerűsége között törés van, s ez valószínűleg pótolhatatlan veszteségünk. Mert hát komoly mesterség a versírás valóban, de hátországát szándékos hétköznapi nyelvbotlásaink és szófacsarásaink adják, ahogy konvencionális közlésrendszerünk leleplezi magát, ha még képesek vagyunk egyáltalán erre az önmegújító iróniára, amely persze hogy nem sorvasztja, inkább élteti s nagyra növeszti a nyelvet. Édes szavú nyelvmesterünk, Arany János nemcsak tudós költő volt, hanem a versírás megszállottja is, első s utolsó mindmáig, aki a mások s maga teremtette konvenciók között gyermekként és poeta doctusként otthon érezte magát, nem nyűgnek, de fontos kötelességnek vélte úgy lélegezni, ahogy lélegzik a vers, és úgy is élni, ahogy a vers él. Versről beszélek s nem líráról, mert a terméketlen dilemmát, hogy epikus-e ő vagy lírikus, üdvösebb egyszer s mindenkorra eldöntetlennek tekinteni. Mivelhogy nem is fontos. S ha már a közhelyeknél tartunk: hát igen, Petőfinek életformája ugyan a költészet, de versbeszédéből forró lángként ki-kicsap az indulat, és ha kell, sodorja magával a rímet s a ritmust, szétszaggatja a szelíd partot, és mázsás kődarabokat görget maga előtt. „Úr” ő is, mint a kései nagy utód, és csak „cifra szolga” a vers. Arany viszont szívesen vállalja a szolgaságot, annyira szívesen, hogy a nyelv, amit ő teremtett vagy „továbbteremtett”, mindmáig úr mirajtunk, és jó, hogy ilyen urat szolgálhatunk. Jó, hogy valamikor, eszmélkedve ugyan, mégis szelíden s bódultan fejet hajthattunk egy-egy olyan sornak, mint: „Este van, este van: kiki nyúgalomba!” Szájunkban ez az édes íz, és most már mindhalálig elkísér, még akkor is, ha közben nem csak építeni, de rontani is szegődtünk, hogy majd újból építhessünk. Tökéletes hallású tökéletes mester: a szuperlatívuszoknak helyük van az Arany-emlékezésekben, még akkor is, ha egy csipetnyi sajnálkozás is vegyül beléjük a szerep megfordítása és az önkéntes szolgaság miatt.

A tökély Arany esztétikájának valószínűleg legsarkalatosabb, bár talán soha ki sem mondott kategóriája. Mint a szépség, kerekség, zártság stb. gyűjtőfogalma. Tessék jól odafigyelni: csupa korszerűtlen fogalom, mint ahogy avíttnak tűnhet a mesteremberi alá­zat is, amely minálunk tulajdonképpen egyetlen géniusznak áll jól, Arany Jánosnak, és neki is inkább csak tessék-lássék. S még géniusznak sem illik őt titulálni, és nem azért, mert inflálódó értékítéleteink között ez is kiment a divatból. Hanem mert Arany Jánosnál a vers valójában világnézet. Holtig tartó szolgaság egyet­len úrnak: a mérhetetlen s minden mérhetőt magába foglaló anyanyelvnek, illetve annak a szépségideálnak, amely ebből a kemény, de mégis rugalmas anyagból számára bármikor újrateremthető. Ezért hát olcsó is a kérdés, hogy többet érnek-e a balladák, mint az Őszikék, és hogy hány Bánk bán-i mélységű dráma van beleszőve az Ágnes asszonytól a Hídavatásig ívelő szivárványba, amely csak abban különbözik a valóditól, hogy színei között ott van a súlyos fekete is. A Vojtina-versek legalább olyan világosan közvetítik Arany János esztétikáját, mint a tanulmányok. Ugyanis a nehéz szolgaság egyik árny- vagy fényoldala – ki tudná ezt eldönteni –, hogy versbe kívánkozik minden, a bölcselet vagy publicisztika önként feladja magát, és jó kedvvel vonul be a rím és ritmus aranycellájába. A tökély megszállottja, aki egy-egy ötletet többféle zenére is kipróbált – vagy éppen fordítva –, amíg a legjobb változatot eltalálta, eszerint tényleg romantikus alkat volt, szürke civilruhája s tanáros szerénysége aritmiás szívdobogást takart, teljes mélységükben soha fel nem fedett fájdalmakat és szenvedélyeket. A kor magyar forradalmát, ezt a perzselő és szabálytalanul terjedő, majd hamu alatt senyvedő tüzet ő szigorú szerkezetű művekben mentette tovább. Épített, hogy ébren tarthassa a termékeny rombolás eszméjét? Talán. De ne ragadtassuk magunkat költői túlzásokba. Ennek a szépségeszménynek, amely világnézet is egyben, legfőbb feltétele a rend. Lehet, hogy ugyanaz a rend, amelynek hiánya majdan Balatonszárszón a semmibe taszít egy kései utódot. A rend, amelynek egyetlen pontosan érzékelhető kivetülése a beszéd utolérhetetlen dallama, ahogyan Arany Jánosnál verssé rendeződik a történelem, a mitológia, az esztétika, a levél és a névnapi köszöntő is. Ki tudja? Talán a reggelinél vagy a szabónál – ritkán járt oda, tőle tudjuk – vagy az Akadémián is azon kapta magát néha, hogy versben beszél. Bár ez teljességgel elképzelhetetlen, ennél jóval na­gyobb – ijesztően nagy – önkontrollja volt. Milyen ritkán lázad a „szolgaság” ellen, milyen ritkán fordul szembe egyetlen urával és parancsolójával: „Nagyon fáj! nem megy!” jegyzi oda egy félbemaradt vers mellé, amit fiatalon elhalt lánya, Juliska emlékének szánt. És aztán újabb meg újabb sikertelen próbálkozások ugyanerre a témára, de ennek is csak a fölös buzgalommal gyűjtögető utókor jóvoltából van az életműben nyoma. A fájdalomból vagy tökéletes vers lesz, vagy néma marad a költő. Vagy harmónia, vagy semmi. Mert a tökély másik szinonímája a harmónia. Idegesen hesseget el mindent, ami torz (nem a humort, nem a pórias tréfát, nem a bumfordi bájt): „Előre lantok…! vagy, mi a guta: / Lant nemigen van… tollsíp és duda, / Előre tökszár, csimpolya, doromb, / Madárkelepce és repedt kolomp! / Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök, / Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök, / Cirok-hegedű és hasadt fazék; / Hadd zengjen a föld és zengjen az ég! / Mert a hazának épen ily zene / Most éltető, fenntartó eleme.” (Voj­tina levelei öccséhez).

Arany János azon kevesek közé tartozott, akik már-már boldognak mondhatták volna magukat: kedvére való rendet teremtett, ha nem is az életben, de legalább a költészetben. Csakhogy ez végül sohasem elegendő. Még a tökély megszállottainak sem. „Kortársunk-e Arany János?”, fordítom kérdőre a Szilágyi Domokos-i bizonyosságot. Nem, sajnos, nem kortársunk, elődünk csak, vagy talán utódunk, aki arra vár, hogy újból átvehesse a stafétabotot. A mi esztétikánk, korunk esztétikája nem szereti igazából a tökélyt, nincsen érzéke a harmóniához, és torzókat termel – néha lélegzetállítókat –, reménykedve abban, hogy előbb-utóbb rálel egy lehetséges rend visszfényére a versben, a szoborban, a bomló szerkezetű regényben. A kerek és megbonthatatlan egységű műnek, a groteszk felhangok nélküli, borzongató tragikumot sugalló zárt struktúráknak talán végképp bealkonyodott. A „nyitott mű” pedig másfajta világképet, másfajta esztétikát kíván, olyant, ami értékítéleteiben nem használja a szép és a csúnya fogalmát, számára ezek nem mondanak semmit. Arany Jánosnak sokat jelenthetett a tudás, hogy a költészet analógiájára a világban is megteremthető a rend. Reménykedjünk, hogy nem kortársunk ugyan, de talán boldog utódunk ő, bár az Őszikék kristálytiszta sorai közül valami fogvacogtató szél fúj errefelé.

1982

A sorsra nyitott ablak

Babits Mihály költészete: végtelenül ravasz és fáradhatatlan küzdelem a sorssal, az idővel és a halállal. Ama intellektuális, tehát képtelen költők közé tartozik ő is, akiknek tulajdonképpen nem életelemük sem a szimbólum, sem a metafora, sem a másfajta köl­tői kép, és csak ritkán, úgymond alkalomszerűen, sétálnak önfeledten színes képecskékkel teleaggatott világukban. Számukra tényleg csak eszköz a költői kép, keserű vagy izgatott filozófusok ők, és fegyverüket sűrűn váltogatva gyakorolják legnagyobb erényüket és bűnüket: a szabadságot. Nem véletlen, hogy az elfogult utókort ingerelte Babits Mihály szabadsága, szempontjainak zavarba ejtő sokfélesége, amit sehogyan sem lehetett egyetlen eszme fénykörébe vonni, legfönnebb a kultúra iránti örök áhítatot tekinthették – pótlékként – valamiféle szervező elvnek a megbocsátó irodalomtörténészek. Pedig Babits Mihály nem volt egy pillanatig sem az eszmék szélhámosa, hiszen az eszme egyetlen és örök – a vak sorssal szembeszegezhető emberi szabadság –, de egy-gondolatú, egy-szempontú olvasók előtt alakoskodónak tűnhetne mégis, a perspektívák nyugtalan s csodálatra méltó Próteuszának: „Engem nem látott senki még. S az évek / suhantak. Minden évben egy-egy fátyol / hullott le rólam: mégis csupa fátyol / a lelkem; s búsan hátrálnak az évek. // Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom: / Próteuszként változom és elomlok, / mint síma hab. Óh változom s elomlok / míg élek, s minden marokból kisiklom” (Síremlék). Vannak szimbólumokban s szimbólumokkal élő költők, ilyen volt Ady – az összehasonlítást úgysem kerülhetnénk el –, ők a boldogabbak talán, hiszen képesek maradéktalanul vállalni a rájuk mért szerepet. Ők az igaziak, a szó szoros értelmében vett költők. Babits Mihály a másfajták, a különösek, a távolságtartók közül való, akiket jóval nehezebb elfogadni – s jóval nehezebb azonosulni velük, mert valójában ők sem akarnak egy pillanatig sem azonosulni mivelünk. Ha már választaniuk kell a költői képek közül – a hasonlatot választják. A hasonlatot, amely nem kötelez sohasem egy végső, meggondolatlan lépésre, bármikor ki lehet lépni csalóka vonzásából. Még a költői önmegmutatás kínzó parancsa elől is van menekülés a hosszú-hosszú hasonlatba: „Nem merek s únom, hogy nem merek / dacból előttük levetkőzni pőrén / s szemetektől megkopni, emberek! // Mint bakfislány, éjjel letolja dőrén / paplanát, ingét, hogy Isten szeme / korcsolyázzon legalább síma bőrén” (Őszi harangozó). Alkatánál fogva bizalmatlan és kétkedő a költőknek ez a fajtája, életük végéig keresik az arkhimédeszi pontot, ahonnan elmozdítható a világ. Babits Mihály mindenre nyitott, mindenre szomjas szellemét nem a kíváncsiság, hanem a sorssal való végső szembesülés kívánsága hajtja: „Sze­ret­tem mindent, ami új / szerettem mindent, ami ódon” (Naiv ballada). Hosszadalmas nyomozás ez, felkészülés a feladatra, a megfelelő terep vagy helyszín és a kedvező időpont állandó keresése. Ilyen értelemben létköltészet a Babitsé, állandó készenlét arra, hogy tetten érje létünk és végzetünk különválását, vagyis az ember győzelmét az idő és a tér könyörtelen egyneműsége fölött. A perspektíva? A perspektíva sokféle lehet, és egyik sem az igazi, hiszen a képeket kereső képtelen költő egyformán otthonos a görög klasszicitásban vagy a modern detektívhistóriákban és tudományos-fantasztikus történetekben. Hajlama s kedve szerint talán leginkább a groteszket kultiválná, de mindig viszaretten az értékek teljes relativizálásától. Emlékszünk ugye arra a népdalkezdésre, hogy: „Hajnalban, hajnal előtt / Rózsafa nyílik a házunk előtt”? Nos, a babitsi transzformáció így néz ki: „Fekete éjszaka, hajnal előtt / gépkocsi áll meg a házunk előtt” (A halál automobilon). Mintha csak a végsőkig letisztult forma – dallam és szöveg – mögé kerültünk volna, hogy hirtelen hátulról, a maga újszerűségében és komorságában szemlélhessük. S nem éppen ennyi-e a szabadság? Nem éppen azon múlik-e minden, hogy sikerül-e vagy sem kiválasztani a megfelelő perspektívát a dolgok helyes szemléléséhez? A Babits-elemzők makacsul ragaszkodnak ahhoz a vezérfonalhoz, amely tényleg önként kínálja magát: a túlhajszolt zeneiséghez. De hát nem csupán segédeszköz-e ez is, akárcsak a sűrűn változó szimbólumok, amelyeken nehéz lenne egy olyan állandóságot kimutatni, mint például Adynál? Mert való igaz, hogy: „Élet s lélek szétomló pára volna, / hogyha nem lenne száz korlátja forma” (Hadjárat a semmibe), és az is igaz, hogy Babits nagyon sokszor áldozatul dobja a formának a szót vagy a gondolatot, de ez a forma- vagy zenekultusz mégsem több – s nem is kevesebb –, mint iránytű a megfelelő perspektíva – rálátás – felderítésében. Költészetének középpontjában nem a zene áll, hanem valamiféle fájdalmas relativitás, nagyságunk s kicsinységünk vizsgálata, vagyis: nagyságrendi kérdések „egy isten óriási arca tartja fenn / szemöldökével a mindent a semmiben” (Theosophikus énekek). Ha megtaláljuk a pontos helyét, ahonnan a jelenségek fonákja megmutatkozik, akkor mindenről kiderülhet, hogy kisebb vagy nagyobb, közelibb vagy távolibb, szebb vagy rútabb, mint eddig hittük. Furcsa, hogy mennyire csak formai kérdéssé tudott válni a huszadik században a művészet ódonsága vagy újdonsága. Babitsot is lépten-nyomon konzervatívnak tituláljuk – sőt, így is érezzük –, pedig hallatlan mohósággal vetette rá magát minden tudományos-technikai-szemlé­let­beli nóvumra, és azon melegében építette is be lírájába. Akik csak a klasszikus zene sodró lendületét, pátoszát, tiszta áramát látják ebben a „forma-központú” költészetben, azok nem veszik észre, hogy a babitsi líra folyamatos találkozás és búcsú. Találkozás a szimbólummal. Búcsú a szimbólumtól. Soroljuk csak fel a nagy jelképeket: egy világítóudvar, egy uszoda, egy régi szálloda, szobafestők, csirkeház stb. A sors grotesz viharzásaival – és helyzeteivel – szemben tényleg csak a forma nyugalmas, de meg-meg­sza­kadó áramlása jelenthet valamelyes menedéket. És a szüntelen vágy az abszolútumra. Igen, Babits Mihály költői relativizmusából egyértelműen következik vágya az abszolút érzésre, értelemre, erkölcsre és igazságra: „Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket?” (Verses napló). A sorssal való végzetes – mert szükségképpen vereséggel járó – találkozást a kései, nagy, felejthetetlen s már-már jelképtelen versek szemléltetik igazán (Ősz és tavasz között, Balázsolás), ám a huszadik század művészének tragikus gú­ny­ka­caját és zokogását, önnön elmúlása láttán, talán mégis jobban, igazabbul s keservesebben őrzik a groteszk fintorok – „relatív” költő „relatív” szimbólumai a biztos vereségről – „s szennynek izzad ki majdan ami dísz volt. / mint a gyermekkor színe életünkön, / míg a Halál jövend a Vakaróval / s nedves ecsettel. Kedvesem, ne nézz rám!” (Szobafestés).

Végül is meghátrálás-e a legnagyobb Babits-vers, a Jónás könyve? Főhajtás-e a relativitás előtt, lemondás-e az abszolútumról? Igen, így is lehet értelmezni. De tulajdonképpen: a végső szimbólum meglelése. Az út vége és kezdete.

1983

Mellékajtó vagy főbejárat?

A huszadik században szédületes sebességgel változott a közízlés: hol a freudizmus, hol a némafilm, hol a szabadszerelem, hol meg a Beatlesek voltak divatban. A század embere kétségbeesetten próbál minél eredetibb lenni, és lépten-nyomon az utánzás bűnébe esik, ami eleddig tulajdonképpen nem is számított olyan súlyos vétségnek, sőt, voltak korok, amikor a művészet éppen az antikvitás tökéletes leutánzását – rekonstruálását? – tartotta legfőbb erénynek. Utánzás vagy eredetiség? Nem dilemma ez, hanem olyan kettősség, ami beszivárog életünk legrejtettebb zugaiba is. Mert hát, hogyan is állunk a divattal? Amit ma Párizsban viselnek, azt holnap biztosan viselni fogják Hongkongban is. A nők szeretnek pontosan úgy öltözködni, mint legdivatosabb sorstársaik – és semmi sem elviselhetetlenebb számukra, mint amikor valaki ugyanolyan ruhát hord, mint ők. Titkos vágyuk: leutánozni azt, ami nincs. De a készruhák korában ez szinte megvalósíthatatlan álom. Mint ahogy nem könnyű eredetinek lenni akkor, amikor mindannyiunkkal valóban megtörténhet az a megírt, megfilmesített „gag”, hogy szórakozottan belépünk az ugyanolyan lépcsőházba, felmegyünk az ugyanolyan lépcsőn, kinyitjuk az ugyanolyan ajtót, elfogyasztjuk az ugyanolyan vacsorát, meghallgatjuk ugyanazokat a híreket, és befekszünk az ugyanolyan ágyba, s reggelre – idegen lakásban ébredünk. A minap tévedésből – de nem véletlenül –, mohó érdeklődéssel már félig kiolvastam egy képesújságot, és csak akkor döbbentem rá, hogy tavalyi számot tartok a kezemben. Ismert „gag” ez is, ugye? De igaz. Az idő ismétlődése – amikor, mondjuk, a történelem utánozza önmagát –, riasztóbb, mint a térformák egyhangúsága. A költészetet s a költő-létet nem illik vulgarizálni, de, vajon, nem ugyanaz megy-e végbe itt is, mint a divatban: legyek modern, ám másnak ne legyen olyan, mint nekem? Ezt már nem is én kérdezem, hanem sokan mások, az én kérdésem az, hogy: vajon igazuk van-e?

Mert tényleg: miért is kellene eredetinek lenni? Nem éppen az irodalom és a művészet lényege-e az empátia, a beleérzés képessége, miszerint minél több emberrel kell közös nevezőre jutnunk ahhoz, hogy kommunikálhassunk? Olvasóként nemcsak szemlélni kívánom a másik ember szépségét vagy szenvedését, hanem azonosulni akarok vele. Ennek pedig, úgy tűnik, a legfőbb akadálya éppen az eredetiség – nevezhetnénk egyéniségnek is –, amely megfellebezhetetlenül elválaszt minket a többiektől, és csak a megadás vagy feladás teszi lehetővé a mű megszületését. Nem furcsa hát, hogy mégsem a vers tömbházlakásaira – panellakásaira, lakótelepi lakásaira: még a megnevezés sem lehet egészen pontos – vágyom én, hanem a líra kisvárosi kertes házaira vagy megismételhetetlenül egyszeri – van-e ilyen? – felhőkarcolóira? Azt is mondhatnánk, hogy az eredetiség a modern művészet tragikuma: mind igazabb akar lenni, és egyre „eredetibb” lesz, a közös igazság aranyfedezete nélkül. Az avantgárd tragikuma is ez: mintha a térformák – a szinkronizált lét – egyneműsödése ellen küszködve, megfeledkezve az idő – sokkal ravaszabb és veszedelmesebb – ismétlődéséről. De még egyszer kérdem: mire való az eredetiség? A boldog együgyűségre van egy nagyszerű szavunk: önfeledtség. Ilyenek vagyunk, boldogan együgyűek, tehát önfeledtek a szerelemben s talán-talán egy kivételesen harmonikus táj szemlélésében vagy egy bonyolult szerkezet összerakásában és szétszedésében is. Miért nem lehet boldogan együgyű, vagyis önfeledt a művészet? Hiszen közös törvények szerint mozdulva s mozogva olyan könnyű elkerülni a buktatókat. Ne tréfáljunk: az önfeledtség ritka pillanatai az ember-lét merőben más jellegű szépségeire rímelnek, nélkülük nem létezhetnének. A tömbház-élet egyhangúsága, ha már nincsen más kiút, olyan is lehet, mint a szonett nagy közös szabálya: másképpen éli Petrarca és másképpen Szabó Lőrinc. Miért? Azért, mert a forma külső kényszerével csak belső szabadságunk szegülhet szembe, és eme belső szabadság bizonyítéka a költészet is. Annak idején, utánzásra könnyebben hajló, boldogabb korunkban, egyfolytában azt sürgették a sürgetők: válasszunk példaképet. Válasszunk kedvenc költőt, kedvenc tudóst, kedvenc sarkutazót, kedvenc főkönyvelőt. Bevallom, nekem ez sohasem sikerült. Haboztam, válogattam, de nem ment a dolog. Úgy látszik, s ez mára már végképp bebizonyosodott, nem volt bennem semmi hajlandóság az igazi empátiára. Görcsösen, de sohasem féktelenül ragaszkodva – jó vagy rossz – önmagamhoz, nem vagyok képes arra az azonosulásra, amit egyesek szerint a költészet is megkövetel. Ha akarnék sem tudnék másról álmodozni, mint az eredetiségről. Csakhogy a végső eredetiség – a kommunikáció megszűnését jelenti. Az élmények s emlékek közül azokat kell kiválasztani egy vershez, amelyek mások számára is élményekké és emlékekké válhatnak. Íme, nap mint nap kénytelenek vagyunk lemondani egyéniségünk teljességéről.

Csakhogy – ismét egy csakhogy – nem az-e éppen a dolgunk, hogy azt mondjuk el, amit más soha, semmilyen körülmények között elmondani nem tud? Aki kíváncsi ránk, ezért kíváncsi. De nem az-e ugyanakkor a dolgunk, hogy legfontosabb – legközösebb, legemberibb – bajainkra találjuk meg önmagunkban a visszhangot és a választ? Alapvető ellentmondás van hát a művészetben. Ebből az alapvető ellentmondásból születik, hitem szerint, minden igazi vers, regény vagy zenemű. Ezért fölösleges az eredetiséget és utánzást vagy-vagy-ként fölvetni, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy közös élmény csak a legmélyebb eredetiségből fakadhat. Nézd meg, kedves barátom, a tömbházlakások – lakótelepi lakások, panellakások – lakóit, távolról milyen másak, szőkék vagy barnák, alacsonyak vagy magasak, szakállasak vagy csupasz állúak. De az ajtóik egyformán – jól vagy rosszul – csukódnak, s ha a gyermekek önfeledten kergetőznek, a zaj egyformán áthallatszik a szomszédhoz. Gondolkozz el ezen, kedves barátom! Az eredetiség meglepődés és meglepetés. Ha egy épületbe mindig a főbejáraton léptünk be eddig, most riadt meglepődéssel látjuk, hogy a hátsó bejáraton közelítve mennyire más, mennyire nyersebb és igazabb minden. Ez a vers. De mondjuk, hogy eddig „diákok” voltunk, és – iskoláink rossz szokása szerint – csak mellékajtón járhattunk ki és be. Micsoda meglepetés egyszerre: a főbejárat. Ez is vers. Változás és változtatás.

Végezetül pedig egy-egy idézet két összetéveszthetetlenül eredeti költőtől: 1. „Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. / Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti: / vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, / szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, / mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.” (Weöres Sándor: Ars poetica). 2. „...Hogy senki-más-csak-önmagad légy, olyan világban, mely megtesz minden tőle telhetőt, hogy bárki-más-csak-önmagad-ne lehess, ehhez meg kell vívnod a legkeményebb csatát, amit ember vívhat... Ahhoz pedig, hogy szavakba is öntsd, ami senki-más-csak-önmagad, még egy kicsivel keményebben kell dolgoznod, mint amilyen kemény munkát egyáltalán elképzelhet bárki, aki nem költő. Miért? Mert semmi sem olyan könnyű, mint másvalakinek a szavait használni. Mindannyian ezt tesszük, majd­nem mindig – s mindaddig, amíg így teszünk, nem vagyunk költők.” (E. E. Cummings: A költő tanácsa).

1983

Műhelytitok

Érdekes, hogy míg egy regény vagy elbeszélés szinte teljesen elfödi az olvasó előtt az író arcát, s nem feltétlenül érezzük szükségét, hogy a művel való ismerkedés után életébe is betekintsünk, addig a versek csak akkor válnak teljes értékű élménnyé számunkra, ha kapcsolni tudjuk őket szerzőjük sorsához. A költők művéhez hozzátartozik életük is. Biztos, hogy Petőfi költészete akkor is nagy és érvényes költészet lenne, ha semmit sem tudnánk a huszonhat éves korban végérvényesen lezárult üstökös-pályáról, biztos, hogy Goethe weimari minisztersége nem feltétlenül szükséges adaléka terjedelmében s hatásában óriási művének, az is biztos, hogy a József Attila magányát megszüntető balatonszárszói vonat dübörgése nem tartozik hozzá szervesen lírájának utóéletéhez, és mégis: vajon nem lennénk-e szegényebbek, s nem lennének-e szegényebbek maguk a versek a számos mellékesnek tűnő tény, dokumentum, életrajzi adat nélkül? A mű örök ugyan, de nincsen időből és térből kiszakítható vers, számtalan vékony, láthatatlan, de elszakíthatatlan szállal kötődik mindegyik a korhoz, amelyből vétetett. Mert másképpen zenél és mást mond a Szeptember végén annak, aki semmit sem tud, mondjuk, a fehéregyházi csatáról, s mélyebbről, személyesebben szól ugyanez a vers ahhoz, aki a sorok mögött felsejleni véli ama végzetes kukoricás susogását is. Nem a kellő áhítat hiánya, nem a pletykaszomjas olvasók udvariatlan kukucskálása hát, hogyha a mű mögött az embert is látni akarják. Nekik van igazuk, hiszen minden mű csak halovány visszfénye embernek, sorsnak, jellemnek, kornak. S ha így van, akkor talán attól sem kell visszariadnunk, ami még inkább tabunak tűnik: egy-egy szöveg megszületésének műhelytitkaitól. A remekművek egyszeriek, megismételhetetlenek, változatlanok látszólag, nemcsak a kötőszók, de az írásjelek is véglegesen a helyükön vannak, ki merne hozzájuk nyúlni, ki merészelne változtatni rajtuk? S legtöbbször mégsem a semmiből születnek, aggályosabb költők életük végéig javítgatják verseiket. Néha felér egy mítoszrombolással, ha általunk jól ismert szöveg régebbi változatára bukkanunk, mégis hasznos ez a mítoszrombolás, mert arról tanúskodik, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s ami a költői tehetség – és mindenfajta tehetség – legnagyobb hajtóereje, és ez: a kétely. Az öntépő kételkedés abban, hogy valaha is végleges változatot, tökéletes művet tudunk teremteni. A nagy, igazi tehetségek sajátja ez, de nemcsak az övék, hiszen minden jóra vivő változás ebből a kételyből származik. József Attila verseit lapozgattam a minap – hányszor, de hányszor újra kell olvasni valakit, amíg „csendestársra” lel bennünk –: furcsa érzés, mondjuk, az Ars poetica első fogalmazványát látni, de hallatlanul tanulságos összevetni a későbbivel, az általunk ismerttel, mert igaz ugyan, hogy egy ilyen műhelytitokba való bepillantás megingathatja hitünket az egyetlen érvényes szóban, az egyetlen odaillő mondatban, ám cserében megadhatja a felismerést, hogy soha semmit sem tekinthetünk egyszer s mindenkorra befejezettnek a művészetben sem, s ez talán tanulságnak nem is olyan kevés. „Te ne alkudj, te legyél boldog!” – mondja az eredeti változat, hogy aztán később első személyű – mennyivel egyértelműbb és mégis mennyivel esendőbb – formájában váljék közismertté: „Nincs alku – én hadd legyek boldog!” Persze hogy az első személyre átírt Ars poetica az igazi. Avagy ki tudja? Van-e igazi változat? Ha a költőket kérdeznénk, biztosan azt válaszolnák: nincs és nem is lesz sohasem.

1984

A felejthetetlen Szilágyi Domokos

Nem ismertem Szilágyi Domokost, így hát senki és semmi nem jogosíthat föl immár, hogy „Sziszként” emlegessem, hiszen a magyar líra remekeit nem Sándorok, Jankók, Bandik és Attilák írták, a halhatatlanokkal fölösleges pajtáskodni, mert nem fognak viszontbecézni minket. Sokan ismerhették, innen is, onnan is hallani érzelmes „Szisszenéseket”, amikor szóba kerül a költészete, pedig bárhogy forgatom, a verseket nem ezzel a játékos becenévvel szignálta, s a használati utasítás is másra figyelmeztet: „én játszom ugyan, / de ti vegyetek komolyan”. Nos, kinek „Szisz”, kinek Szilágyi Domokos, ebből nem csinálunk kázust, végtére is mindegy, az utókor tolakodó szeretete miért zavarná a költőt? Most, az emlékkönyvet újralapozva, én mindenesetre Szilágyi István bensőséges és szigorú „Domiját” irigylem, úgy tűnik, ő ama kevesek közé tartozik, akik tudják, hogyan kell bár egy emlékező esszé erejéig a túlsó partról visszaszólítani az eltávozottat. Aki magával vitte szerelmeit és haragjait, és itthagyta nekünk pontosan kimért birtokát, a verseket. Hogy az életét is örökségnek szánta-e, nem tudom. Nem hiszem. A levelek, a fényképek nem az utódokra kacsintanak, hiányzik belőlük a máshoz és másról szólás kétszínűsége, az a viszolyogtató alakoskodás, amelytől az írói levelezések és nyersfogalmazványnak hazudott naplók oly gyakran hitelüket vesztik. Úgy gondolom, Szilágyi Domokos mindvégig érzékelte, hogy bűn az életet és a költészetet összekeverni, vagy ha nem is bűn, de végzetes tévedés, amelyből nincsen visszaút. Az Adyval szembeni – nem ellenszenve, csak – ellenérzése is ebből a felismerésből táplálkozhatott. S hogy utolsó gesztusával mégis önként ejtette ebbe a csapdába magát? Igen. De ez már nem az ars poeticán múlik. A vers sohasem elég a falánk isteneknek, a költő is kell ráadásul. Kell a falánk isteneknek, és fájdalom, kell a mindig példára éhes utókornak. Bár elég lenne a vers! Bár ne kellene a példa!

Mondom, nem ismertem Szilágyi Domokost. Pedig ismerhettem volna, ugyanabban a városban is éltünk valameddig, Kolozsváron. De hát tudtommal nem volt udvara, irodalmi szeánszokat sem tartott, én meg nem siettem megbolygatni a költészetéből róla kialakult képet, elvégre volt már néhány rossz tapasztalatom, mint Gullivernek, aki túl közelről szemlélhette az óriáskirályné pörsenéseit. Nem próbáltam megkeresni azért sem, mert úgy gondoltam, van még rá idő. Nem volt... Kezet sem fogtunk, szót sem váltottunk, egyetlen egyszer láttam, Kolozsváron az írószövetségi székház előtt beszélgetett valakivel, viharkabátban s talán túrabakancsban, kitűrt gyapjúzoknival. Ennyi. Nincsen mire emlékeznem, csak a közös időre és a közös helyszínekre, amelyeket mégis másképpen élt meg ő, tisztábban, élesebben, világosabban, mint mi. Túrabakancs, gyapjúzokni? Nem bízom a memóriámban, talán nem is így volt. De milyen érdekes, hogy ez az annyira személyes, ám egyúttal szemérmes hangú költő alig-alig árult el valamit költészetében mindennapi mivoltáról, s abból is most csak egyetlen mozzanat ötlik fel bennem: „amíg lábam beletörik / a negyvenkettes félcipőbe”. Egy megindítóan groteszk fogódzó a költő testi-lelki jelenvalóságára szomjas hajdani kamaszolvasónak. Lehet, az emlékkönyveknek is csupán ennyi az értelmük, adatokkal szolgálni arról a szellemi bőségről-szűkösségről, amelyben hősünk mozogni volt kénytelen? Ne becsüljük le, ne higgyük pletykaéhségnek az erre irányuló kíváncsiságot! Mert igaz ugyan, hogy a véglegesen lekerekített szövegek mellett hordaléknak tetszhet a többi, a levelek, a zsengék, a magnóinterjú, ám az is igaz, hogy ez a törmelék olyan arcot rajzolhat ki, amelyet maga az életmű homályban hagyott, eltitkolt, s nem azért, mintha szerzőjének titkolni valója lett volna, hanem mert nem tartotta fontosnak a kitárulkozást. Már-már azt kell mondanom: nem tartotta fontosnak önmagát. Csak a verseket. Vagy a világot. Hiszen a versekkel szembeni szkepszis hajszolta bele az újabb és újabb kísérletekbe, az eldöntő formaválasztás előli folytonos menekülésbe, amely előbb-utóbb elvezet a betűk, a szavak, a mondatok szakadékos peremére, a hall­gatásba. A semmibe. Dehogy íródtak a levelek, a vitacikkek, a bökversek az öröklétnek! Még a legremekebb remekekben, a Bartók Amerikában sikolyos áradásában is ott van a véglegességek, a megmásíthatatlanságok ellen védekező irónia. Folytonos kibúvás a pátosz halálos öleléséből, és szüntelen visszasodródás ugyanebbe az ölelésbe, amíg már nem lesz átjárás egyik állapotból a másikba. Milyen is az a Szilágyi Domokos-kép, amelyet a Kántor Lajos következetes szerkesztésében megjelent emlékkönyv felvázol, vagy legalábbis kiegészít? Milyen is ez a példa? Mert a napok alatt szétkapkodott példányok bizonyítják, hogy igény volt rá. A példára ezen a példátlan századvégen. Az emlékkönyv-szerkesztés és -írás gesztusából természetesen hiányzik az irónia, ez most már valószínűleg a holtak előjoga, az élőknek marad a pátosz. Úgy vélem, ő nem szerette volna ezt a könyvet, nem szerette volna a nehezen összeszedett dokumentumokhoz pányvázni a művet, amelynek önmagáért kell beszélnie, de nekünk erre a pányvára mégis szükségünk lehet. Hogy el ne röppenjünk mi is hirtelenül. Nem könnyű kiismerni azt, aki csak ünnepeiben volt bőbeszédű, verstelen hétköznapjaiban viszont szűkszavúan kitért a faggatás elől. „Én már kínosan ügyelek arra is, nehogy véletlenül második emeletet írjak, ha elsőn lakom” – fejti ki valahol, csakhogy valószínűleg egyáltalán nem akarta versbe örökíteni a valóságos emeleteket, egészen másfajta emeletekkel viaskodott, mondjuk, A láz enciklopédiájában. Így aztán csupa tanulságos kudarc ez az emlékkönyv, és csupa tanulságos siker is. Tudniillik a költő akarata győzedelmeskedik benne, és nem az emlékezőké. A költő azt akarta, hogy kínjait és örömeit a versei közvetítsék legigazabbul, annyi kínt és annyi örömöt, amennyit elbír a vers (sokat, nagyon sokat!). A levelek sziporkázóan szellemes, egyszerre gunyoros és megértő embert mutatnak, de ez a Szilágyi Domokos-versek olvasójának nem újdonság (vajon a bestsellerként felvásárolt kötet tulajdonosai közül hányan vannak, akik itt találkoznak először a költő verseivel?). A tréfa, az élc, a szójáték mögött viszont súlyos hallgatás van. Kéziratgondokról, pénzről, utazásról, betegségről szó esik ugyan, de a magánszféra mégis homályban marad. A válogató akarta volna így? Inkább a költő! Mint ahogy az emlékezők bonckése is gyémántba ütközik, s kicsorbul idejekorán. Kivéve talán a Szász Jánosét, aki csalhatatlan írói ösztönnel csak egy fordítói kaland regisztrálására vállalkozik, de kisigényűségében mélyre világít. És a Panek Zoltánét, a Szilágyi Júliáét, a Szilágyi Istvánét, akik a maguk módján mind tudomásul veszik a lélek mélyrétegeiben rejlő gyémántot, nem karcolnak bele hebehurgyán, hanem okosan s ihletetten kikerülik. De volt tanárai például inkább csak tétován tapogatóznak, szeretettel és melegséggel idézve az idézhetetlent. Különös, hogy egy racionálisnak hitt költő nem hajlandó önmagát magyarázni, nem hajlandó a kérdezz-felelek játékba belemenni egykori iskolájának diákjaival, ezért kudarc a magnóinterjú is. Tanulságos, szép, hasznos kudarc, persze. Égető irodalmi kérdésekben indulatos nyilatkozó, életében mindenfajta exhibicionizmust visszautasító ember kettős portréja vázolódik fel ekképpen. Amely kettősség valójában: egység. A kultúrában, irodalomban, személyiségének nyilvánosság felé fordított holdsarlójában fokozatosan felszívódó költő hajthatatlansága. S hogy a fokozódó költői érzékenység egyre maradandóbb sérüléseket okoz a lélek árnyékban maradó felén, annak semmi dokumentuma. Csak a legutolsó élettény, amely haláltény is immár. Mennyit vitatkoztunk valamikor provinciáról, vidékiségről – most is lehetne! –, és van egy közeli, nagyon fájó mintánk az ellenkezőjéről. A Szilágyi Domokosé. A műveltség, a tájékozottság, a nyitottság, az értéktelen bóvlival szem­beni gyilkos düh, a külső hasznossági szempontok kiutasítása az irodalomból: csupa etikán inneni vagy túli szempont, ami mégis erkölccsé szublimálódik nála. Ez az egyetlen lehetséges erkölcs, amelynek vonzásában Európává tehető a provincia is. Szilá­gyi Domokos kérlelhetetlen kritikájára, megbízható ítéletére s a jelentéktelen dolgokról való megbocsátó hallgatására nagy szükségünk volna ma is...

Végül is – harmadszor mondom – nem ismertem, nem ismerhettem őt. Ebből az olvasmányos – de itt-ott görcsös – tiszteletadásból megismerhettem-e? Nem. Nem másképpen, mint a verseiből. Csak éppen a dokumentumok s a vallomások hitelesítő pecsétjével igazolódott az, amit himnikus áradású vagy kínszaggatta verssoraiból eddig is tudhattam. Nagy szó ez. Nagy szó manapság – ha hitele van a szónak. Persze, az emlékezés is egy folytatásos regény: később még gazdagodhat, arányosabbá válhat a kép, bővebben is felbuzoghatnak a vallomások. Kántor Lajos – és a Krite­rion – úttörőként vállalkozott az emlékkönyv-szerkesztésre. Vannak még életművek, vannak még dokumentumok a felejtés hűvös árnyékában!

A Szilágyi Domokos jelenségről pedig most már sejthetőleg az esszéíróknak, az irodalomtörténészeknek lesz egyre több mondanivalójuk. Egy-egy jelzése máris felbukkan ennek a jelen kiadványban. Méliusz József, K. Jakab Antal, Szőcs István régebbi, Cs. Gyímesi Éva, Angi István, Balla Zsófia újabb szövegei. (Ez a három utóbbi esszé egyébként – s részben a László Bakk Anikóé is – végre arról értekezik, amiről szívesen megfeledkezünk: formai kérdésekről. Szilágyi Domokos esetében ez magától értetődő lehetne, eddig mégsem volt az, nem beszélve más költőinkről, akiknél a téma, a kép látszólag elfedi azt az egyáltalán nem mellékes tényt, hogy a verset – „nyelven” írják). Be kell vallanom, hogy van egy rossz szokásom: folyóiratokat, verseskönyveket, antológiaszerű kiadványokat gyakran hátulról, az utolsó közleménytől kezdve olvasok végig. Talán azért, mert szerzőjük, szerkesztőjük s a konvenció éppen egy ellenkező olvasatot akar rám kényszeríteni. Ennek a visszafelé haladásnak a mostani szomorú konklúziója: derül, derül az élet, ahogy megyünk a gyermekkor felé, pedig a lélek mindig a fordítottjára áhítozik, a világot deríteni, egyre jobban tágítani verseivel. És valóban, a csukódó ajtó meg a küszöb között ott vannak ékként a földre szórt könyvek, de a láb („a negyvenkettes félcipő”) s a hozzátartozó akarat eltűnik végérvényesen. A Szilágyi Domokos-i lírát, ezt a szenvedésből és rációból, személyességből és személytelenségből elegyített zseniális konglomerátumot viszont onnan kell majd megközelíteni, ahol ez a kötet kezdődik. Egyed Péter tanulmányának utolsó mondataitól, amelyek hozzásegíthetnek egy sajátságos műeszmény megértéséhez: „Ez egy olyan folyamatos készenlétet feltételez és kíván, amely a megfigyelésnek, a tapasztalat folyamatos megfogalmazásának is új érzékszerveit kell hogy kialakítsa, mígnem a költőnél egyetlen érzékszervvé változik az egész test. A személy így szuverénje lesz a teljes megismerési aktusnak, s ezt a perszonalista álláspontot képviseli Szilágyi Domokos az egzisztenciális gondolatban.

E filozófiai magatartás lényeges vonása, hogy a tények egyéni törvényét a szubjektivizmus és partikularizmus teljes megtagadásával és kiküszöbölésével éri el. Csak így tételezheti újra a személyes módot, csak így lehet a személyes állítmánya a világ, az ünnep.”

1987

Polihisztorok alkonya?

Jorge Luis Borges esszéit olvasom. A nagy Világtalan hihetetlen éleslátással választ ki egy-egy kényes kérdést a huszadik századi gondolkodás zűrzavaros gubancából, és üdítő egyszerűséggel fogalmazza feleleteit. S míg elgyönyörködöm kifogástalan eleganciájában, ámulva konstatálom azt is, hogy az argentin irodalom számomra teljesen ismeretlen alkotóiról olyan érdekfeszítően és annyira általános érvénnyel tud értekezni, hogy néhány mondat után már meg is feledkezem a téma idegenségéről. Mi több, ízig-vérig kelet-európainak vélt dilemmáinkra is választ találok ezekben a világ másik feléről érkező sziporkákban. Jeléül annak, hogy provincia nincsen, legfennebb csak vidéki szellemek vannak, akik kimerítő dokumentációval és áltudományos alapossággal összetákolt repülő szerkentyűikben sem tudnak a földről felemelkedni. Melegen ajánlom nekik ezeket az eszmefuttatásokat, különös tekintettel Az argentin író és a hagyomány című esszére. Persze, nem akarok én most kátémmá előléptetni egy karcsú kis Borges-gyűjteményt, s nemcsak azért, mert eleve nincs kedvem a tanítványi korból rég kinőve mestert választani, hanem mert akadnak tetszetős, de felszínesebb gondolatfutamai is, meg aztán az ő tollát sem mindig a mélység szédülete és szenvedélye vezérelte, sokszor bizony csak a meghökkentés kaján, bár rokonszenves kisördöge. Unalmasak is lennének az angyalian pontos látleletek eme kénkőbűzös tévedések nélkül. Nem is ezek miatt bosszankodom. Bosszankodom, majd némi töprengés után szégyenkezem. Egy-két helyen ugyanis minden egyszerűség dacára csak sokadik nekifutásra tudom átverekedni magam azokon a passzusokon, amelyekben a szerző a matematika érveihez és logikájához fordul bizonyítékért, például a zénoni aporiákat vagy a talán Platóntól származó, de Nietzschénél hangsúlyosan jelentkező Örök Visszatérés elméletét boncolgatva. És mélyen „humán jellegű” mondanivaló szolgálatába állítva egyébként ezeket a teóriákat... Olyan gondolkodói, sőt, irodalmári magatartást mutat fel ugyanis Borges nekünk – s nemcsak róla van szó, vagy talán nem is elsősorban róla, de hát én most éppen őt olvastam –, olyan értelmiségi eszményt propagál tehát, ami legjobb tudomásunk szerint már nem létezik, s ha igen, akkor is alapvetően korszerűtlen. A polihisztorét. Aki sokféle tudományba, sokfajta tudásba belekotnyeleskedik, és hajlamos kontárként gondolkodni arról, amiről mások diplomával gondolkodnak. Nos, nagy kérdés, hogy van-e egyáltalán sokféle tudás. Illetve hát van, ezt nap mint nap tapasztaljuk, másképpen érzékeli a világot a csillagász és a mikrobiológus, az orvos és a geológus, de kell-e ez nekünk? Pontosabban: kell-e ez nekünk, irodalmároknak? Hogy kell-e a csillagászoknak és a mikrobiológusoknak, az orvosoknak és a geológusoknak, azt döntsék el ők. Vagy keserű tapasztalataiból okulva döntse el majd az egyelőre nagyon is létező, de véleményét többnyire elhallgatni kénytelen emberiség. Arról viszont talán mi is voksolhatunk, hogy okos dolog volt-e minden lében kanál, ám minden komoly diszciplínában dilettáns tollforgatókból „szakemberekké” avanszálnunk. Olyan „szakembe­rek­ké”, akik egyetlen mesterségben, s éppen a legmegfoghatatlanabban, az irodalomban otthon vagyunk ugyan, ám cserében már eleve lemondtunk a többibe való belekontárkodás esélyéről. Tudniillik az a szörnyű gyanúm, hogy tiszta irodalom nincs is. Nincs olyan irodalom, aminek semmi köze a filozófiához, a matematikához, a lélektanhoz, a nyelvtudományhoz, a politikához és így tovább, a sor tetszés szerint a végtelenségig bővíthető. Vagy talán mégis van, de az a kutyát sem érdekli. Bevallhatom: engem sem! Nagy veresége a mai – és nemcsak a mai, hanem már a tegnapi! – művészetnek, hogy elhitte, rangot ad neki, ha a megismerés különféle formái mellett számára is helyet szorítanak. Pedig azelőtt nem mellettük: fölöttük volt a helye. Rendelkezett a világegész felmutatásának ama képességével, amelyet senki el nem vitathatott tőle. Való igaz, a részismereteket mitológiává kerekítette, de ez a mitológia is hasznosabb volt, mint az a diribdarabra tört világkép, amelynek lassan megvakuló cserepeiben most magunkat nézegetjük, írástudók és írástudatlanok egyaránt. Mert mi van most? Leginkább elméletek arról, hogy az irodalom egy sajátosan strukturált külön valóság. Aminek ezek szerint nincsen köze sem a genetikához, mondjuk, sem a dobostorta receptjéhez  mondjuk, sem az ingázó vonatokban zötykölődő nőkhöz és férfiakhoz – mondjuk! Hajdanában ez nem így volt. Akkor, persze, még nem számított illetlenségnek mindenfélét „összehordani”. Tán nem is kell a jó öreg Jókaival példálóznom, akinek tudós, de hosszadalmas bevezetőin bizony el-elálmosodtunk kamaszkorunkban, s aki ma már úgyis ifjúsági írónak minősül. (Bár száz év múlva közülünk is megkaphatnák néhányan ezt a kitüntető címet!) Ott van viszont Thomas Mann, akit a Varázshegyben vagy a Doktor Faustusban néha szégyenszemre kézikönyvvel kellene olvasni, filozófiai és zeneelméleti tudással felfegyverkezve. Vagy más oldalról közelítve: mi szüksége volt vajon Móricz Zsigmondnak, hogy a Rózsa Sándor regények kész szövegét szakértővel tétesse át ő-ző nyelvjárásba, amikor az irodalom irodalom, a világ világ, a valóság valóság? S jóllehet a szóbanforgó munkák – és a most szóba nem hozottak – mára sem porosodtak, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem a dilettáns tudóskodás okán. Hiszen innen, a huszadik század tetejéről szemlélve mindez hiábavaló vagy éppenséggel nevetséges kísérlet arra, hogy a műnek tudományos megalapozottságot és hitelt adjon. Annak a műnek, amely elképzelésünk szerint másfajta erényekre kell hogy törekedjék. De vajon miféle erényekre? Van-e külön igazsága az irodalomnak és külön igazsága a világnak? Nehogy valaki félreértsen: nem a tudálékosság, nem a képzetlen okos­­kodás jogát propagálom én itt! Csak azon morfondírozok, hogy egy szakrális irodalom eszménye helyett ismét nagyon ránk férne egy világibb irodalom eszménye. Jól tudom, hogy hosszú önvédelmű harc eredménye ez a kétes státus, a bemocskolás és az eszközzé degradálás elleni tiltakozásé, ám nem vagyok meggyőződve, hogy mindenképpen védekezni kellett és nem támadni. Mert így minduntalan beleütközöm abba az immár bensővé vált figyelmeztetésbe, hogy ez nem az én dolgom, nem az én pászmám, nem az én mesterségem. Hát mi az én mesterségem? A szavak hajlítása? Az is. A mondatok zenéje? Az is. A formák megválasztása? Az is. De legfőképpen: a véleménymondás arról, amihez állítólag nem értek igazán. Keserves mesterség, beismerem, s az is lehet, hogy több gúnyt érdemel, mint dicséretet. Elviselem, ha muszáj. Elviselném, ha ismét azzal a gyermeki hittel ülhetnék íróasztalomhoz, mint a tizenkilencedik század titkos polihisztorai s a huszadik század elejének bőbeszédű megkésettjei tették. Tünetértékű, ahogy mostanra a megismerhető világ szellemi érdekszférákra való feldarabolása után az irodalom önmagát is felszeletelte egyfajta öngyilkos „szalámitaktikával”. Van ugyanis tudományos-fantasztikus irodalom, ami, ugye, nem komoly irodalom. Van gyermekirodalom, ami szintén nem komoly irodalom. Van ifjúsági irodalom. Van bűnügyi irodalom. Van dokumentumirodalom. És van szépirodalom. Ez utóbbi lenne ama virtuális irodalom, amelyre sem a spekuláció, sem a gügyögés, sem a publicisztikus szemlélet, sem a szórakoztatni akarás, sem a pszichologizálás, sem az el­méletieskedés vádja nem mondható rá. Sem semmi! (Érdekes, hogy némely avantgárd esztétikák merőben más úton indulva ugyan­erre a konklúzióra jutottak, amikor az egységes megítélést szorgalmazva minden irodalmi alkotást szövegnek tekintettek. Nem az indoklás – a műfajok egybemosódása – a fontos ebben, hanem egy újabb egység áhítása.) Úgy gondolom, az irodalmárok lelkük mélyén továbbra is polihisztorok kellene hogy legyenek, olyan polihisztorok, akik teljesen illetéktelenül ötleteket próbálnak adni másoknak. Hogy ez nagyon idegesítő? Lehetséges. De ki állította, hogy a verset vagy a novellát idegnyugtatónak szokás bevenni este, lefekvés előtt? Jaj, igen, valamit még nem szeretek: elalváshoz egy-két oldalt olvasgatni az ágyban. Hátha mégsem az írók fogják azt mondani nekünk: jó éjszakát!

1988

Rövid, korszerűtlen kiáltvány

Kedves barátnéim és barátaim! A szonett elhályogosodott ablakú, szotyogó vakolatú cellájából üzenem nektek: legyünk korszerűtlenek! Egy évig, egy hónapig, egy hétig, egy napig, egy óráig, egy percig, egy másodpercig legalább. Hosszú utazásainkból visszatérve otthonosan nyikorog majd az ajtósarok, testünk formáját őrzi a pokróccal letakart heverő, s a friss léghuzattól boldogan kergetőznek a kövér pormacskák a padlón. Végre hazaérkeztünk. Ott vagyunk ismét, ahonnan el kell menni, s ahova vissza kell jönni. Tizennégy sor kalitkájában fel-alá ugrál a költőpapagáj, rikácsol napestig: jó napot! Tizennégy sor ketrecében fel-alá járkál a nagyvad, kitölti a teret, bordái vasrácsok immár. Tizennégy sor szűk odújában kenyéren és vízen is elpocakosodik a kódexmásoló barát, lassan-lassan felveszi cellája alakját, halálakor úgy kell lefejteni róla az ajtót, a falakat, tonzurás üstökéről a belényomódott rácsos ablakot. Legyünk korszerűtlenek! Gyömöszöljük be csúnya szavainkat, esetlen mondatainkat a szonett vulkánfíber bőröndjébe, a szonett megvasalt ládikájába, a szonett rokokó ékszerdobozába! Legyünk modorosak! Legyünk valamilyenek! Szeretnék végre hasonlítani, de nem a korhoz, hanem a vonatablakból megpillantott dombokhoz, hegyekhez, folyókhoz, erdőkhöz. Vidéki kúriákhoz, erdészlakokhoz és veszteglő autóbuszokhoz. Tudnám, hogy letarolt hegytető vagyok, és mégis én... Tudnám, hogy ormótlan autóbusz vagyok, és mégis én... Tudnám, hogy milliószor elhasznált szonett vagyok, és mégis én... A vonatfülke is szonett. A kivilágított lépcsőház is szonett. A fürdőkád is szonett. A meztelen női test is szonett. A madárfészek is szonett. A völgy is szonett. A sziklák közé beszorult hófolt is szonett. Az ágtól elvált sárga levél is szonett. Minden, ami zárt, ami körülhatárolt, ami különválasztható. Minden hely, ahol élni kell. Nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem. Nem szeretem az emlékeimet. A szabadságot szeretem. Nem, nem, nem! Nem akarok olyan lenni, mint egy ház... Mint egy haza... Mint egy szonett... Legyenek ők olyanok, mint én! Mint mi! Lakjuk be őket, kezdjenek hasonlítani hozzánk, s ha az autóbuszra nézel, mondhassad meglepetten: nicsak! Ha erdőinkre, folyóinkra nézel, mondhassad álmélkodva: nicsak! Ha döcögő jambusaimra figyelsz, suttoghasd társaidnak: hallga, hallga! De a hegy makacsul hegyszerű, a folyó makacsul folyószerű, a vers makacsul versszerű. Robog az Olt mentén, a Maros mentén a vonat, robogok benne én is. Ahonnan indultam, ott is otthon vagyok, ahova érkezem, itt is itthon vagyok? Holtunkban lebontják majd rólunk a házat, a várost, a tájat, a verset. Milyenek leszünk?

1988

Költő a Koponyák Hegyén

Gyermek- és kamaszkoromban a mindennapi vegyes lekváros kenyér mellett azokat az irodalomkönyveket hordtam iskolatáskámban, amelyeknek szemléletét az ötvenes évek retusőrjei sugallták. Utólag visszatekintve, Kelet-Európában annak a kornak, s mifelénk még a mostaninak is, ez volt a legnemesebb – értsd: leghonoráltabb – művészi tevékenysége és kulturális missziója: a retusálás. A fényképészek tudják, hogy a mai technikai feltételekkel nem okoz gondot ráncokat és szemölcsöket eltüntetni, csoportképekből alakokat kiemelni, és másokat betenni helyettük, sőt, egy kis leleménnyel alacsony emberből magasat, magasból alacsonyat sem nehéz kiügyeskedni. Újabb történelmünk igazi demiurgoszai a retusőrök. Könyörtelenül vágták, szabták, nyesték, fércelték a friss és még frissebb irodalomtörténeteket is, s akit még így sem sikerült harcos baloldalivá operálni, abból ábrándos lelkű, csillagokra vagy gödröcskés állú leányzókra függesztett szemű poétát fabrikáltak. Hogy miért volt szükség erre? Miért nem lehetett sutba dobni az egészet úgy, ahogy van? Nyilván azért, mert minden új hatalomnak meg kell teremtenie a legitimitás látszatát, és ezt az előzmények biztosítják. Az a néhány valóságos előzmény, az a néhány tényleges hagyomány, amire támaszkodhatott volna az „új irodalom”, nem volt elegendő a megfellebbezhetetlen folytonossághoz. Ezért – ezért is! – fontosabb figurája a kornak a retusőr, mint az igazi alkotó. Így kaptam én, így kaptunk mi a két világháború közötti Erdély tettre kész vagy meggyötört, de mindenképpen a legfőbb sorskérdéseken töprengő írói helyett egy kilúgozott, megcsonkított, szögletes zárójelekben kipontozott transzszilván ideológiát, amely tehetetlen erkölcsiségével egy másik, nagyon is tevékeny s akkorra már nagyon is tehetős ideológia létjogosultságát volt hivatott alátámasztani. Így kaptunk mi egy fenyvesekkel és cukormázas bárányfelhőkkel feldíszített, kárpáti ködbe burkolózott Parnasszust örökségül. Illetve hát: el akarták hitetni velünk, hogy ez az örökségünk. Hálistennek a hagyatéki pert sohasem
késő felújítani, és az én nemzedékem éretlen szívére és agyára rázúdított hazugságoknak később meglett a hasznuk. Másodszor ugyan­is, remélem, már nem lehetne elámítani minket. Bár mégsem ilyen egyszerű ez, mégsem ilyen könnyű elparentálni a múltat. Az egysíkú világlátás tartalmi gönceitől s koloncaitól – a meghamisított tényektől – viszonylag hamar meg lehet szabadulni, az éber szem hamar rányílik az igazságra, de a gondolkodás sémáit, a „fejéről a talpára állított” hegeli dialektika elvulgarizált csiki-csukiját – tézis, antitézis, szintézis – sokkal nehezebb eltávolítani magunkból. Erre jár az elménk: egyet jobbra, egyet balra, majd előre, és így tovább a végtelenségig. A skatulyázásra való hajlam is, a skatulyák is ott vannak a fejünkben.

Dsida Jenő költészetét újra- meg újraolvasva, úgy tűnik, olcsó prédája volt ő a retusőröknek. Sörétes puskával is leteríthető, nem úgy, mint az állandóan együtt emlegetett triász, Áprily, Reményik és Tompa. A lényeg az, hogy a sörétek a „kényes” verseket sebezzék meg a gyűjteményből, azokat ítéljék feledésre, mert a többiből egy angyalarcú virtuóz, egy dekadens halálvágytól fűtött poeta doctus mutatkozik meg nekünk, egy polgári miliőből felsarjadt, de végül is veszélyes gondolatoktól érintetlenül maradt, játékos költő. Az Erdélyt mitizáló Áprilyt át kellett értelmezni, Tompa célirányos helytállását homályos és általánosító moralizálásba kellett csomagolni, hogy az új követelményeknek megfeleljenek, Remé­nyik publicisztikai vétetésű líráját pedig nem is sikerült igazán elfogadtatni, válogatott kötete ugyan nagy későre, a hetvenes években megjelent, de a tantervekbe sohasem kerülhetett be. Persze azért Dsida életművét is alaposan meg kellett tizedelni, hogy nyomdafestéket láthasson, hosszú és fáradságos volt a retusőrök munkája az ő esetében is, hiszen a néhány nyíltan politizáló vers mellett (Csokonai sírjánál, Tarka-barka strófák, Tükör előtt, Psalmus Hungaricus) le kellett tagadni katolicizmusát, amely egész pályáját át- meg átszövi. Bár az Istentől elválasztott keresztény erkölcs tulajdonképpen – relikviaként – átmenthető, és a bibliai utalások is felfoghatók kultúrtörténeti kontextusként. De ne legyünk igazságtalanok: a versekből kirajzolódó költőportrékat nem lehet úgy retusálni, mint egy fotográfiát. Egy foghíjas összeállítás sem lehet igazán hamis, mert hiszen egyetlen remekműből is továbbgondolható a nagy egész, és felvázolhatók az erővonalak. Ilyen szemmel nézve még hálásak is lehetünk a Dsida költészetét retusálóknak, akik legalább hozzáférhetővé tették ezeket a remekműveket, és az irodalompolitikai szándék így visszájára fordulhatott az érzékeny olvasó tudatában. Inkább a részt, mint semmit, ha már az egészet nem lehet, mondhatnánk mi is, ezúttal a szükségből erényt kovácsoló és sokszor nagyon is élesen látó retusőrök pártját fogva.

Jól tudom, az élet és az irodalom összekeverése soha nem vezethet célra, s a versekből felsejlő szellemarcot még a legszemélyesebb, legvallomásosabb költőknél sem szabad a valamikori hús-vér emberrel összetéveszteni. De nem kell ahhoz túlzott tisztelettudás – legfennebb: tisztességtudás –, hogy Dsida Jenő végakaratát, ezt a halála előtt három évvel, 1935-ben keltezett, a házson­gár­di kriptán is ott látható Sírfeliratot betartsa a kíváncsi utód: „Meg­tet­tem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” Pedig nem igaz, hogy a szellemarc „romló földi mása” hidegen hagyja az olvasót, éppen ellenkezőleg, legtöbbször hihetetlenül feldúsítják a verset az élettények, amelyekhez kapcsolódik. Ám Dsida harcai, diadalai és vereségei minden jel szerint a fehér papír előtt történtek, kivéve a legfőbbet, küzdelmét a gyermekkorától körülötte settenkedő halállal, hiszen az amúgy is véges emberéletet nála még végesebbé tette a szívbetegség. A saját sorsában a szelíd és érzéki, végső soron legalább annyira pogány, mint keresztény Krisztus sorsát sejdítő költőt még harmincegy éves korában hagyta cserben a szíve, nem érhette meg a krisztusi harminchárom esztendőt sem. Most, hogy portrévázlatát próbálgatom, már-már belesétálnék a dilettáns filológusok csapdájába: higgadt összefoglalás helyett mindenképpen másik, eddig ismeretlen oldaláról mutatni be tárgyunkat. (Milyen különös: az irodalomtörténetben tárggyá változnak, akik valamikor születtek, éltek, szerettek, gyűlöltek és meghaltak.) Az újat akarás nem mindig jó tanácsadó. Mert hát van-e egy másik Dsida? Vagy csak finomítani kell a róla máris kialakult képet, de nem kell, nem érdemes átértékelni? Nos, pontosan erre a kérdésre, ezekre a kérdésekre keresem a választ, s ha becsületes akarok lenni, azt is bevallom, hogy nem tárgyilagos filológusként, hanem a saját dilemmáit feloldani igyekvő utód szenvedélyével. Van-e egy másik Dsida? S miért nincs mégis, ha van?

1907-ben született Szatmárnémetiben, azon a vidéken, ahonnan irodalmi nyelvünk is származott valamikor, s ahonnan mind-mind rendkívüli nyelvérzékkel jöttek-jönnek a költők. A genius locinak talán ez a legjellemzőbb hozadéka: valamiféle született formaérzék, valamiféle játékos és ironikus, de mégis szeretetteljes viszonyulás a nyelvhez. Gondoljunk Szilágyi Domokosra! Nem ugyanarról a tőről fakad-e az ő virtuozitása, mint a Dsidáé? Más vidékek fiai talán ízesebben s érzékletesebben használják a nyelvet, ám darabosabban is ugyanakkor. Nem tudják olyan tündökletes módon szétválasztani a nevet a dologtól, mint például Dsida: „Túl minden jelzőn és rendeltetésen / meglapul a dolgok lelke, / kérlelhetetlen, bronzsötét / egyetlen lényeg, / s valami igazság hömpölyög / a folyók fenekén. // Háznak mondasz valamit / – négy fala van –, / pedig nem az. / Kályhának mondod, / pedig nem az, / virágnak mondod, / pedig nem az, / asszonynak mondod, / istennek hívod, / pedig nem az.” (Túl a formán) Korán bizonyságot tett tehetségéről, mintegy megérezve, hogy sietős lobogással kell megalkotnia mindazt, amit mások ráérősebben is összehozhatnak. 1924-ben jelennek meg első versei a Cimborában, 1927-től már a Pásztortűz szerkesztője, és 1928-ban, huszonegy éves korában meg is jelenik első verseskötete, a Leselkedő magány. 1930-ban részt vesz az Erdélyi Fiatalok alapításában, 1934-ben jelenik meg második versgyűjteménye, a Nagycsütörtök, ugyanebben az évben a Keleti Újság szerkesztője lesz. 1938-ban „gennyes szívbelhártya-lob” okozta halálát, Angyalok citeráján című kötete már posztumuszként látott napvilágot. Ezt az életrajzi vázlatot ki lehetne még ugyan egészíteni fontos vagy kevésbé fontos adatokkal, ám a pályaképet nem módosítanák. Nem közömbös viszont – de még mennyire hogy nem közömbös! – a közeg, amelyben költőnk alkotott: a húszas és harmincas évek erdélyi értelmiségének közérzete és lelkiismereti válságai, amelyek mindig ugyanarra a kényszerpályára sodorták vissza a közgondolkodást. Etikailag és esztétikailag is viszonylag egyszerű alternatívát állít a kisebbségi sors az értelmiség elé, olyan alternatívát, ami, tudjuk jól, a Vallani és vállalni vitában kristályosodott ki végül. Csakhogy ez az alternatíva nem egyértelműen a kisebbségi sors velejárója. Vagy ha igen, akkor évszázadok óta az egész magyar értelmiség sorsa „kisebbségi sors”, mert a politikai-társadalmi közszolgálat parancsa ennek a kultúrának a fősodrát már évszázadok óta meghatározza (ne higgyük, hogy ez minden kultúrában ugyanilyen súllyal esik a latba, még Kelet-Európában is igen nagyok a különbségek), és ellentmondásait tulajdonképpen máig sem sikerült feloldani. Azt is mondhatnánk, hogy ilyen szempontból a két világháború közti és részben a későbbi erdélyi tapasztalat jóval fontosabb az egész magyar irodalom, az egész magyar művelődés számára, mint amennyit az itt megtermelt értékek jelentenek vagy jelenthetnének. Egyfajta kísérleti tereppé vált Kelet-Európának ez a csücske, ahol egy szuverén művelődési életet fenntartani képes értelmiség függőségbe került, a művészet kérdése lelkiismereti kérdéssé lett, és nagyon hamar vegytisztán mutatkoztak meg azok a szélsőségek, esetleg hamis döntéskényszerek (szolgálni vagy alkotni), amelyek másutt is állandóan nyugtalanítják az alkotókat, de nem tudnak igazán felszínre kerülni. Úgy gondolom, a magyarországi irodalomtörténészek még ma sem ismerték fel igazán, hogy ennek a számos értéket megteremtő és számos illúziót leromboló kísérletnek a tanulságait a nagy egészre is vonatkoztatni lehet. Ezzel a szemmel nézve az erdélyi kultúra különössége csak annyi, hogy a közös hagyományból megörökölt ellentéteket és ellentmondásokat kénytelen volt durvábban, nyersebben, határozottabban feltárni. Jövője jelenné változott. Így hát nem háríthatta át a megoldást vagy a megoldás egy részét a következő nemzedékekre. Tapasztalata, persze, számunkra végül is inkább negatív, mint pozitív, de megszemlélhető, értelmezhető, felhasználható, mert mindenképpen egyértelmű, hiányzik belőle a halogatás és az áthárítás szándéka. Beismerem, éppen Dsida Jenő méltatása közben furcsa kitérőnek tetszhet mindez, de jeleztem már, hogy ez a földöntúli régiókba elkalandozó, tündéri poéta sem bújhatott ki a döntés alól. És nem is bújt ki, már nagyon fiatalon felismerte, hogy a művészet nemcsak esztétikai, hanem etikai vállalást is jelent: „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet” – írja 1928-ban (Tekintet nélkül). Ebben az idejekorán kimondott szentenciában viszont még csak az erkölcsös – és erkölcsi – embert látjuk, ez az alternatíva nem leszűkít, hanem legfennebb a pillanat növeli a kelleténél nagyobbra a mi szemünkben. Ez még nem a „másik Dsida”. A másik Dsida tulajdonképpen a Psalmus Hungaricus-szal kezdődne, az utolsó versek egyikével, és talán joggal feltételezzük, hogy ez a végakkord kezdet is lehetett volna, s hogy a szenvedő, krisztusi sorsot áhító költőt még a Golgota alján sújtotta le a könyörületes halál. Könyörületes vagy inkább kegyetlen? Hiszen a Golgotán felfelé vánszorogva a kereszttel, már a feltámadás is közel, ez már a megoldás helyszíne, itt már nincsenek kérdések, itt csak válaszok vannak. A világot megváltó Krisztus, ha kényszer alatt is, maga lépdel halála felé, a költőhöz viszont a halál ereszkedik le a Golgotáról: „Jön valaki, vagy valami, / lopodzó lépte néha csosszan. / Most nem tudok sikoltani, / marad a szám kitátva, hosszan, / most nem tudok szaladni sem, / émelygek rettenetesen. // Nem rejt el e vacak világ itt. / Békák közé leguggolok. / A szív elárul, mert világít, / illatoznak a szemgolyók. / Aki él, nem rejtőzhet el. / Jön. Itt van már. Egész közel.” (Elárul, mert világít). A betegségtudat már elejétől fogva nyilvánvalóan meghatározza a koraérett költő látásmódját, de az utólagos retusálásnak is köszönhető, hogy a másfajta, társadalmibb okokról megfeledkeztünk. Pedig a Harum dierum carmina egyértelműen beszél erről: „Bénán lehanyatlik a kéz, / széttapogat tehetetlen: / élni ma itt lehetetlen, / meg kell halni ma itt, / halni e földi avarban, / hol léptekkel, kopogókkal, / lekopott rongy-lobogókkal / kullog az emberi hit, / a virrasztó nyomorúság / piros parázs-szeme nyitva / s vörös varázs-zene szítja / lángra tüzes tanait.[…] a csillagok is lerohadtak, / futnál, de messzire nem jutsz, / adnál, de adni nem tudsz, / s küzdeni nincs akarat.” Ugyanarra a kihívásra, az erdélyi sors abszurditására mennyire másként felel például Áprily Lajos, aki nem a bibliai mítoszban s halál utáni életben lel feloldást, hanem egy látszólag reális közegben: a romlatlan természetben. Nagy kérdés számomra, hogy az Áprily által megénekelt táj is létezik-e tényleg, vagy egy valóságon túli, mitikus vidék az is, valamiféle élettel telített túlvilág. A verseinek fókuszában elhelyezett s a képek transzcendenciáját erősítő idegen szavak erre utalnak, és egyáltalán nem biztos, hogy Áprily erdői, hegyei, folyói az élet metaforái, meglehet, hogy éppen a halált – a jó halált – fejezik ki. Dsida Jenőnek nincsen ilyen általános metaforája a halálra, illetve hát a keresztre feszítés nem a halált, hanem a halál „meghódításának” módját szimbolizálja. Alapvető költői módszere – s ez talán eredetiségének kulcsa – az eufemisztikus képalkotás, ami erdélyi kortársaitól eltávolítja, és leginkább talán Koszolányihoz közelíti. Ahhoz a Kosztolányihoz, aki a világot egy titokkal, szorongásokkal, de szeretettel is telített gyermekszem optikájából szemléli, a költő szenvedő szubjektivitását a gyermek ártatlan szubjektivitásával tetézve s enyhítve is ugyanakkor. A gyermeket a haláltól elválasztja egy „másik halál”, a felnőttkor. Dsida Jenő úgy játssza ki a rossz halált, hogy megteremti a „jó halál” fogalmát. Ember- és világlátásának időnkénti naivitása innen származik: „Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt / készülünk a kedves halálra.” (Szökevények a fák között) Érdekes megfigyelni, hogy ennek az egyébként szorongó és reális félelmektől gyötört költőnek hányszor s hányféleképpen siklik el a tolla az idill felé. Abból az ösztönös felismerésből kiindulva valószínűleg, hogy amit megsemmisíteni vagy semlegesíteni nem tudunk, azt szeretetünkkel hajlíthatjuk magunkhoz: „Tedd a világot orvossággá, // és add be az emberfiának! – / meleg felhőkből adj kabátot a széthulló szegény betegre, / ki betegen is csak barátod! // teremts neki tavaszt, ha tudsz, / ezer vigyázó virágméccsel, s készíts teát a parki tóból, / ha fuldokolva felköhécsel, // bodzateát a parki tóból, / csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek / kavicsos öblű, tiszta medre, // és facsarj hűs citromlevet, / savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött – ring-leng és bágyadtan barangol, // s a mesebeli hószín hattyút, / mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, / mint fehér, édes kockacukrot…” (Tóparti könyörgés) Az idézet kiválóan példázza, hogy az otthonkereső költő számára a környező világhoz való viszonyulás tulajdonképpen nagyságrendi kérdés. A játékos Dsidának amúgy is gyakori módszere a lekicsinyítés és felnagyítás, s főként ennek a két eljárásnak a sűrű válogatása, ami a harmónia megteremtésének – az eufemisztikus ábrázolásnak – fontos eszköze. Így lesz hívogatóan párolgó teáscsésze a parki tó medréből, és fehér kockacukor a hószín hattyúból. A világ groteszkké válik ezáltal, nem vehető igazán komolyan, és éppen erről van szó: meg kell szüntetni életünk sorsszerűségét, játékos kísérletté kell változtatni azt, amiről lelkünk mélyén tudjuk, hogy visszafordíthatatlan. Nem ismerek tragikusabb, szívszorongatóbb, rémisztőbb idillt, mint a Dsidáé, és nemcsak azért, mert felfokozott életvágyát látván, ott sejtem mögötte a korai halál árnyékát, hanem mert szándékoltan egyoldalú. Egy gyógyíthatatlanul szomorú ember próbálja itt erőltetett nevetéssel letagadni reménytelenségét. Félreértés ne essék, ez az „erőltetettség” nem a vers értékére, hanem üzenetére vonatkozik, éppen azt üzeni olvasójának a költő, hogy erőszakosan fenntartott vidámsággal talán még kijátszhatjuk a pusztulást: „Piros posztó fedi asztalomat, / melyen írok, üzenek testvéreimnek. / A fiókban sok-sok baráti válasz. / Állókeretben annak a képe, akit szeretek. // Jobbra a régi tükörben magamat látom / merészen és fiatalon. / Szemben az ablakon át a világot, / mely szép és kedves és nekem való.” (Intérieur) Paradox módon a halálfélelem mellett egy furcsa életfélelem is kihallható a Dsida-versekből, a nagy idilli poémák (Kóborló délután kedves kutyámmal és Miért borultak le az angyalok Viola előtt) ezt a szorongást próbálják elhallgattatni: „Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne.” Csupa humor, csupa bájos frivolság a Tinti kutyával hexameterekben társalgó költő, de érezzük végig, hogy az euforikus lelkiállapot nem a valóságot, csak az eszményt tükrözi vissza. És az eszmények között helyet kap a transzszilván megbékélés ideológiája is, amely a társadalmi rendezés kilátástalanságát egy erkölcsi rendezés lehetőségével próbálja helyettesíteni, ami bizony – ma már tudjuk – eleve kudarcra van ítélve: „Nézd, a színek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak, / kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín, / lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal, / nagy kigyulladt zászlók, min­den nép zászlaja: fennen / hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának / egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét, / s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.” A versek idézésében egyébként szándékosan nem követem a kronológiát, mert a zsengék és az érett remekművek világlátásában lényegi különbséget nem látok, illetve ha van is változás Dsida felfogásában, az érdekes módon inkább a mű mögött, a mű hátterében megy végbe, és majd néhány utolsó költeményében jelentkezik szinte előzmények nélkül. Levelezése és publicisztikája több kiindulópontot nyújtana ezek feltárásához, de azt ígértük, nem az arc „romló, földi másának” reprodukálására teszünk kísérletet, hanem a költőportré megrajzolására. Kétségtelen, hogy Dsida Jenő lételeme a forma. Nemcsak a versforma, nemcsak a mindenféle ritmusképletek és a sok szótagos tiszta rímek fölényes használata, hanem a költői játék, a hasonlatokkal, metaforákkal, kicsinyítésekkel és nagyításokkal formába kényszerített világ. A teremtésnek formája van, szépsége van, vallja ő, mert ami létezik, az mind sajátos formája által önmaga, és nem más. Ebből következik, hogy a világban nincsen rossz, mert minden egy isteni elrendelés formateremtő tökélyét hordozza magán: „Zarándok lettem és hívő keresztény. / Kedves virágom: zsenge barkaág. / Hiszem, hogy Krisz­tus és a szent kereszt tény / és rajta kívül minden hiúság. / Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény / ma csiklandó, meleg kíváncsiság: / mi vár az élet pántos kapuin túl, / mikor a lélek lendül és elindul?” (A pántos kapukon túl) A lét végső kérdéseivel szem­besülve, azokat végül is elviselhetővé szelídítve, a jó és a rossz, az élet és a halál antinómiáját feloldva, Dsida olyan előre jutott, olyan magasságokig korbácsolta magát az isteni aranytrónust rejtő felhőkből alányúló Golgotán, hogy onnan már minden visszatérés, sőt minden visszanézés öncsonkításnak tűnik. Csakhogy – mondjuk ki ismét a közhelyet – más a költészet, és más az élet. Miközben az egésszel – a művészet ember- és életfölöttiségével – vigasztalódunk, elvész a rész, elvész az is, ami csak a miénk lehetne. Ez persze nem esztétikai kérdés, a remekművek ettől remekművek maradnak, és az alkotó ember számára bizonyára ez a legfontosabb, de mert ő az, aki óhatatlanul hisz a művészi ráhatásban, ha a társadalmi hatékonyságban nem is, neki kell a felelősség vállalásáról vagy elutasításáról is nap mint nap döntenie. A hulló hajszálak… egyszerre pajkos és patetikus költőjének kitörési kísérletei máig ható tanulságokat hordoznak. A dilemmát nem oldják fel, de továbbgondolását lehetővé teszik.

A felelősségtől való félelem és a felelősség vállalása is ott van az egész életműben. Az aszkéta Krisztus helyett egy érzéki Krisztus alakjában jelenik meg a világ bűneit magára vállaló ember, hogy aztán az életmű sűrűsödési pontján elhelyezhető Nagycsütörtök című költeményben mutatkozzék meg teljes erővel. A vers hatása nyilvánvalóan egy profán jelenetnek – a kocsárdi várótermi éjszakának – a felmagasztosulásában rejlik, és abban a kettős jelentésben, amit ez a szokatlan helyszíntársítás sugall nekünk. A kocsárdi vasúti csomópont, ahonnan Erdély minden részébe futnak szét a vonatok, most halott: „Nem volt csatlakozás.” A néhány órás várakozás egyszerre növekszik bibliai és történelmi szimbólummá: „Testem törött volt és nehéz a lelkem, / mint ki sötétben titkos útnak indult; / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” A vers üzenete szerint: Krisztus fél. A költő is fél. De vállalják sorsukat: „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak… / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” A Nagycsütörtök víziója úgy válik különálló remekléssé, úgy emelkedik ki Dsida Jenő költészetéből, hogy közben bele is illeszkedik, hiszen szimbólumrendszere és feladatértelmezése egyáltalán nem társtalan. Ugyanígy külön állnak, de szerves résznek tekinthetők mégis a dsidai „szegényember-versek”, az Öreg postás a város végén vagy Az utcaseprő, amelyek a keresztényi alázat és szeretet segítségével próbálják feloldani az evilági reménytelenség és a túlvilági remény ellentétét: „Oly tisztességtudón köszönsz, / míg körülted porzik a reggel; / egyszerre csordultig telek / alázattal és szeretettel” – mondja az utcaseprőről. Elvetélt kitörési kísérlet a Bútorok poéma, amely az utókornak legfennebb csak arra volt jó, hogy a költő humanizmusába belevetítsen egy lázadó és lázító társadalmi programot. Számunkra természetesen sokkal izgalmasabb, ahogyan ezekben a kísérletekben Dsida, aki végig tisztában van a beszűkülés veszélyével, megpróbálja áthidalni a keresztényi teljességigény és a konkrét helyzet, a kisebbségi sors vállalásának kényszere közti belső konfliktust. Nem az elvont, parnasszista művészeteszmény és a személyes élményvilág szembenállása ez, hiszen Dsida mindenképpen személyes lírát művel, a személyes sors végig ott van verseiben. Ám a személyes élmény és az általános emberi szenvedés megjelenítésének közbeeső állomása: annak a közösségnek a sorsa, amellyel nyelvünk és kultúránk összeköt, s amelynek természetes módon – annyira, hogy látszólag kimondani sem érdemes – részese a költő, aki ezen a nyelven beszél, ír és álmodik. A játékos, ironikus, tündérkedő Dsida, az érzékiséggel és életvággyal telített, „l'art pour l'art” poéta – értsük úgy ezt a meghatározást, ahogy tapasztalt versolvasóknak érteni illik – halála előtt új szerepre készül. Mutatják ezt a Tükör előtt című önéletrajzi ciklus darabjai (különösen a Tarka-barka strófák és a Tükör előtt), és mutatja a fájdalmas, hömpölyögve áradó, minden addigi kételyt tovasodorni látszó jajkiáltás, a Psalmus Hungaricus. A Tarka-barka strófákból a keletkezési körülmények dokumentálása nélkül is tisztán kitapintható, hogy nemcsak belső, hanem külső morális kényszer is sürgeti a szerepvállalást. Az erdélyi irodalom rövid történetének „megverselése” ez a költemény, s miután undorral for­dul el attól a jelenségtől, amit, sajnos, azóta is jól ismerünk – „De hagyjuk a honmentő, népszakértő / s egyéb csúf irodalmi tetveket / (ez nem reájuk, a tetvekre sértő!) / kik csattogtatnak nyálas nyelveket / a hatalom talpán s szőnek megértő / »kultúr­kö­ze­le­dési« terveket, – / minél többször rúgnak belénk s beléjük, / annál mohóbb nyalóka szenvedélyünk” –, felsorolja azokat, akikkel egy táborba tartozónak tudja magát: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Kós Károly, Kuncz Aladár, Sipos Domokos, Nyirő József, Tamási Áron, Molter Károly, Tabéry Géza, Berde Mária, Bartalis János, Kovács László, Kemény János, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Ormos Iván, Bözödi György, Szabédi László, Varró Dezső, Wass Albert, Szenczei László. A névsorból nyilvánvaló, hogy rokonszenvét nem az azonos társadalom- és jövőkép határozza meg, hanem az irodalmon belüli értékszempontok. Azt is csak sejtjük, hogy miközben indulatos hangot üt meg, nem érzi igazán jól magát ebben az önfeladásra késztető pózban. Ami talán a felsoroltak közül sokaknál nem is póznak számít, hanem büszkén vállalt szerepnek. Ezért aztán rejtett polémia van a versben: „Úgy cseng e dallam máris, mint Vízöntő / havában a vers népszerű neme, / farsangi rigmus, mókás felköszöntő, / vagy Szilveszterre tákolt színpadi / bohóság… Jaj, ha hallaná Ady!” És most már nyílt, bár az elismerést és a szeretetet meg nem tagadó kritikával fordul a nagy előd felé: „Az ő tusázó, véres szellemének / hatása, hogy a játszi hangulat / megvetve bujdosik a magyar ének / berkeiben és többé nem mulat. / Kik vígat írtak, szemlesütve félnek, / mint csempészek, ha zubbonyuk alatt / tilos bankókat rejtenek a ráncok / s matatják őket vizslató fináncok.” Egy teljes értékű és teljes érvényű életmű alkotója védi ezekben a strófákban magát, s gyanúnk szerint nem a kívülről jöhető vádakkal, hanem saját, egyre erősödő kételyeivel szemben. A konklúzióban már benne van a lemondás fájdalma is: „Pedig be szép a könnyű, halk beszéd.” Dsida Jenő nagyon világosan érzékeli, hogy válaszútra érkezett, és a Tükör előtt tovább erősíti a felismerést. Az azonos című ciklusnak ebben a darabjában folytatódik a szokatlanul epikus gondolatvezetés, tulajdonképpen kis novella van versformába szorítva itt. Az apa bezárkózva, a tükör előtt felölti egykori díszegyenruháját, amelynek már csupán érzelmi értéke van, és leskelődő kisfiáról mit sem tudva, elsírja magát: „Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők, / mikor igába tört a gőgös úr-nyak: / a szirti fák, a lombos vakmerők, / testőrei a haldokló Hadúrnak. / Karácsonyfákká zülltek a fenyők, / tűlevelükkel önmagukba szúr­nak / s illatuk együtt fogy, mígnem kihal, / az emlék cseppenő gyertyáival. // […] // Aztán lecsillapult a szenvedély. / Hűs áhitattal szólt valami halk szó, / mint harmatejtő esti csöndbe mély / morajjal rengő távoli harangszó: / Ezentúl immár célja van, hogy élj: / Hirdesd testvéreidnek messzehangzó / igével, hogy csak az marad alul, / ki önmagát elejti és lehull.” A versben a hajdani kisfiúról van szó, de nyilvánvaló, hogy a fogadkozás már a megírás jelen idejében történik. Sem formailag, sem gondolatilag nem igazán ihletett a szöveg, a képek szürkébbek, darabosabbak, monotonabbak, mint azt a sziporkázó Dsida-versekben megszoktuk. Hogy aztán felzúgjon a Psalmus Hungaricus fergeteges zenéje: „Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar / még le nem írtam” – ezzel az öntépő mondattal kezdődik, s egy átkozódó refrénnel végződik a poéma: „Mérges kígyó legyen eledelünk, / ha téged elfeledünk, / ó Jeruzsálem! / Nyelvünkön izzó vasszeget / verjenek át, / mikor nem téged emleget, / ó Jeruzsálem! / Rothadjon el lábunk-kezünk, / mikoron hozzád hűtlenek leszünk, / ó Jeruzsálem, Jeruzsálem!” Meglepő hang, Dsidánál teljesen ismeretlen, egy másik költő indul itt egy másik életmű felé, az öncsonkítást elkerülhetetlennek ítélve. Mert a vers nagyságát végül is nem zsoltáros hangja, nem himnikus áradása teszi, hanem hogy az ilyenszerű feladatvállalással szemben minden egyes ellenérvét tisztán, logikusan, cáfolhatatlanul végigmondja a költő, beleértve az Európáról – arról, amit a kultúrában Európa képvisel – való leszakadás elkerülhetetlenségét is: „Európa, én nagy mesterem, / lám csak mivé lett fogadott fiad! / Mily korcs beszédű, hitvány, / elvetemült és tagadó tanítvány…!” Nemzedékének s az elkövetkező nemzedékek egész sorának drámáját fogalmazza meg leplezetlenül, amikor a kisebbségi értelmiségi lét elfogadásával járó értékvesztésről beszél. Nem a „súly alatt a pálma” vigaszába torkollik a vers, Dsida nem áltatja magát még ezzel a kétes bölcsességgel sem, hanem egyszerűen elfogadja a kihívást, beismerve, hogy a vállalás lemondást is jelent. A kultúra egy része feláldoztatik azért, hogy más része megmaradhasson? Igen, állítja ez a költemény, és cáfolja az egész addigi életmű. Nem tudhatom, ezt a fel-felsikoltó zsoltárt nem ugyanaz az elszánás hívta-e életre, mint a talán legutolsó, gyönyörű, szapphói költeményét: „Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében, / véres arcú rémületek között is / úr-e a szellem?” (Lássuk, vajon itt…) Úgy tűnik mégis, hogy ott, a korán lezárult életmű legcsúcsán, ahonnan már a nagy egészet fogja be a szemhatár, újabb keresztényi áldozat szimbólumát kezdte volna építeni a költő. Szeretném hinni, hogy az általunk ismert Dsida Jenő az igazi, az áttetsző ragyogású, finom csontú, minden szépre, jóra szomjas, a halál árnyékában is boldog költő, aki örök életű formák tünékeny visszaverődésének látta a világot. De ma már nem tudok őszintén hinni ebben. Halálával lezárult az européer – bár nyelvében, közérzetében, látásmódjában mindvégig erdélyi – poéta pályája, és megszakadt egy másik Dsidának, egy komor kedélyű, keserű, ám mégis bizakodó költőnek a hatalmas lendületű indulása. Azóta is az ő dilemmáját gondoljuk át újra meg újra, s mennyivel többet tudnánk, istenem, ha kifaggathatnánk azt a „másik” költőt, aki immár odafentről figyeli szótlanul, míg fürtjeivel angyalok játszadoznak, hogy forog a föld idelent, forog szüntelenül, s mégis egy helyben áll azóta is.

1989

Székely János igazi műfaja

Székely Jánost sokáig költőként tartotta számon az irodalmi közvélemény, bár esszét is írt, és fiatalkori művei között ott van a nagy késéssel megjelent Soó Péter bánata, a hazai magyar irodalom egyik legremekebb kisregénye. De az olvasók tudatában elsősorban költő volt ő mégis. Míg aztán a hetvenes évek elején meg nem tartotta nevezetes szabadegyetemi előadását, amelyben elmondta, hogy a költészet halott műfaj. Egyetemista voltam akkor, szépreményű ifjú poéta, sűrűn küldözgettem verseimet Székely Jánosnak, aki már középiskolás koromtól lelkiismeretesen egyengette utamat a Parnasszusra (hej, ha tudtam volna, hogy ilyen „lapos lapály” ez a mitikus ködbe burkolt tá­jék). Máig hálás vagyok neki a rám figyelő szeretetért. De ott, azon a szabadegyetemi estén én is meghökkentem. Meghívottja voltam ugyanis Székely Jánosnak, aki külön levélben invitált, hogy menjek el, mert tán számomra is fontos, amit mondani akar. És lám: nincs értelme verset írni, szavainak ez volt a summája. Ezt idézik, ezt vetik szemére, ezzel vitáznak sokan azóta is, pedig gondolatvezetése, ahogyan a lehangoló konklúzióig eljutott, elegáns volt és hibátlan is a maga nemében. Máig gondolkozhatom, hogy azzal az invitációval vajon nem lebeszélni próbált-e a választott pályáról, miközben bölcs rezignációval továbbra is közlésre javasolta verseimet. Akkor még nemcsak hogy nem értettem egyet vele, de nem is értettem igazán, hogy egy költő miképpen szemlélheti ilyen hűvös kívülállással, ilyen kegyetlen tárgyilagossággal a saját műfaját. Hiszen a líra nem a józan belátás terepe. Nem a csalódás kifejezője, hanem mindig a reményé. Nem a kiábrándulásé, hanem a lelkesültségé. A költőnek mindig, minden korban Don Quijoténak kellett lennie, nemcsak ma. De álomvilágban élő kóbor lovag a prózaíró, az esszéista, a drámaíró is. Aki a költészet halálát meghirdette, annak óhatatlanul végig kellett gondolnia, hogy ez az ítélet többé-kevésbé érvényes a prózára, az esszére, a drámára is. Márpedig a költő Székely János valóban elhallgatott a hetvenes évek elején, de gondolkodásmódját, szemléletét, lassan önálló bölcseletté kerekedő világlátását töretlenül viszik tovább esszéi, prózai munkái, színművei. A Parti füzesben vagy a Bolyai-szonettkoszorúban ugyan­az a gondolkodó ember nyilatkozik meg, mint a Caligulában, a Hugenottákban vagy A nyugati hadtestben. Ritka az az író, aki műfajt váltva nem vált hangot is. Székely János közéjük tartozik. Lírai verseinek logikája nem különbözik a nagy drámaépítmények gondolatmenetétől:

„Vagyok az Egy,

És sok vagyok.

A sokban egy – és sok az egyben.

Mint holmi óriás keretben

Szorongnak bennem törzsek és fajok.

Sokféleség, mely mindig ugyanaz,

Egység, amelynek minden tagja más:

Vagyok a csend, a nyugalom,

De ős viszály és örök pusztulás”

(Parti füzes)

Éppen ezért úgy képzelem, hogy végül is könnyű szívvel mondott le ő a költészetről, mert sohasem a vers volt igazán lényeges a számára. Mindezek kénytelen-kelletlen vállalt eszközök voltak csupán, amelyek a világ sorsáról elmélkedő ember gondolatainak kifejezésére szolgáltak. És csodák csodája, az ilyképpen háttérbe szorított forma, amellyel a szerző látszólag vajmi keveset törődött, pontosan, feszesen, kifogástalanul simul a gondolathoz. A gondolkodó és valóban fontos dolgokon töprengő Székely János győzelme ez az idegen anyag fölött. Gyönyörködtető küzdelem tartalom és forma között, illetve hát gyönyörködni csak szorongva lehet benne, mert amit közöl velünk: a szebbre, jobbra törekvő ember örök drámája. Kemény, szigorú, komor világ a Székely Jánosé. Eredendően moralizáló író ő, aki megszégyenítő élességgel lát bele azokba a változatlan mechanizmusokba, amelyek az emberiség állandó új s új hierarchiába rendeződő, szüntelenül zümmögő, zúgó méhkasát igazgatják.

Nem költő hát, nem is író, mindezek esendő s változó, tán halálra ítélt formák a számára. Ezért is hirdethette meg hajdanában a költészet pusztulását. Mert az ő igazi műfaja: a következetes, meg­al­kuvást nem ismerő gondolat.

1989

János úr kegyes trükkjei

Úgy gondolom, az irodalomra nem alkalmazható a tisztességtelen előny fogalma, tehát bárki esszéíró vagy kritikus onnan szerzi meg bizonyító anyagát, ahonnan tudja. Megtörténhet, hogy egy íróportré felvázolásakor legalább akkora szerepet játszanak az általunk ismert szerző ellesett gesztusai, mint a remekműveiből kihüvelyezhető konklúziók. Megtörténhet, hogy élet és mű tényei összhangba hozhatók egymással, és ilyenkor az életrajzíróknak könnyű dolguk van, mert nem kell sem az élet, sem a mű kényes helyeit kikozmetikázniuk, attól a különös kényszertől hajtva, hogy az irodalomtörténet feladata az ilyenfajta disszonanciákat eltüntetni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor legalább megmagyarázni őket. Persze, az is megtörténhet, hogy olyan kiáltó ellentmondás van az élés és az írás között, hogy azt a legügyesebb filológus sem tudja feloldani. Ennek is megvan természetesen az elmélete, ennek a termékeny feszültségnek, amely a bűnös írót bűnei írásos vezeklésére serkenti, vagy éppen fordítva, a bűnre képtelent kitalált bűnök felvállalására ösztönzi. De lám, máris elkalandoztam, hiszen Székely János, akinek művéről s azon belül is költészetéről szólni kívánok, példamutatóan következetes alkotó: azt írja, amit él, és azt éli, amit ír. Jelezni akartam csupán, hogy csöppet sem fogom szégyelleni, ha a továbbiakban önkéntelenül is összekeverem, amit az emberről és az íróról tudok, mi több, az ő esetében nem is tartom igazán fontosnak ezt a distinkciót. Márpedig óhatatlanul sokat kell – kellene! – tudnom Székely Jánosról, akivel közös szerkesztőségi szobában ülünk s cigarettázunk rendületlenül immár tizenharmadik esztendeje. Igaz, az irodalom állítólag nemcsak a vallomások, hanem az elhallgatások műfaja is. Sokkal elegánsabb s lélegzetállítóbb teljesítmény, mondjuk, egyetlen rövid versből hiteles képet rajzolni valakiről, mint a nagy kínnal-bajjal összehordott információk tömkelegét kiszolgáltatni az olvasónak. Olyan ez, mint amikor a bűvész az előadás végén aprólékosan elmagyarázza nézőinek, mit hogyan csinált. Megy ez egy bűvésziskolában, de nem megy a cirkuszban. Én viszont szeretném megtisztelni az olvasót azzal, hogy tudomására hozom, nem vagyunk a bűvésziskolában, de nem vagyunk a cirkuszban sem. Most, Székely Jánosról beszélve, nincsenek olyan trükkjeim, amiket fel ne fedhetnék. S hogy miért? Azért, mert a Székely János-i írásmód legfőbb trükkjének éppen azt tartom, hogy már a kezdet kezdetén lemondott mindenféle trükkről, vagy ha mégsem, akkor versének végén gőgös szégyenkezéssel úgyis meggyónta vétkét. Legbeavatottabb íróink egyike sohasem bírta elviselni, hogy avatatlanokhoz szóljon, tehát inkább az olvasót is beavatta mutatványainak titkába. Már amennyire illendő az általa művelt irodalmat mutatványnak nevezni. Nem, nem illendő. Ragaszkodjunk a pontos metaforákhoz, s ha olyant nem találunk, még mindig megmarad nekünk az egyenes beszéd! Bár úgy látom, és éppen Székely János példájából, hogy a könyörtelenül végiggondolt gondolat előbb-utóbb megkeresi a maga kifejezési formáját, a maga metaforáját. De hogyan is állunk a trükkökkel?

Azt mondják – vagy csak mondták? –, hogy Székely János konzervatív költő. Hajdanában, a költészet halálát meghirdető szabadegyetemi előadásában ő maga is megkülönböztetett moderneket és konzervatívokat, és nem is tagadta, hogy az utóbbiakhoz húz a szíve. Lám, megint belevétettem a metaforába, hiszen ha valakiről, akkor róla igazán elmondható, hogy nem a szíve húzta ide vagy oda, hanem mindig egy irányba taszította őt ama következetesen végiggondolt gondolat. De mitől is konzervatív költő – író! –Székely János? A forma miatt? Ebben a században tényleg vízválasztónak számított, hogy ki miként viszonyul a formához. Rombolja-e a régit, építi-e az újat? És Székely János tényleg a leghagyományosabb versmértéket – rigurózusan jambusi, nagy néha anapesztusi verselést – és versformát – gyakran szonettet – művelt, már-már kihívóan tüntetve a tradícióba való belesimulással. Csakhogy tették ezt mások is. Végeredményben Babits is, Szabó Lőrinc is töretlenül továbbvitte a formát. Egyéniségükhöz igazították, kísérleteztek vele, de nem zilálták szét a jól ismert alakzatokat. Igaz, Székely János náluk is alázatosabban viszonyult a formai kérdésekhez. Alázatosabban? Vagy csak közömbösen? Mint akinek nem ez a fontos? Hadd térjek erre vissza később! Mindebből most annyi a lényeges, hogy voltak és vannak formaőrző és formateremtő költők, s remélhetőleg ezután is lesznek. Mégiscsak furcsa lenne, ha konzervatívnak bélyegeznénk azt az utókort, amely esetleg antik strófákban fogja kifejezni magát, bár ez elég kevéssé valószínű. Hát akkor a tartalom tenné? Nem egy bizonyos tartalomra gondolok, hanem a tartalomra. Arra, hogy Székely János sohasem fogadta el – Sztriptíz című versében és még közvetlenebbül a Nincs rá időm záróstrófájában fogalmazta meg ezt a visszautasítást –, hogy a modern esztétika az előző korok tudathasadásaként érzékelte – ó, a mi egészséges maiságunk! – a forma és tartalom elkülönítését. De ez merőben értelmezési, stilisztikai kérdés. Hiszen művei arról győznek meg, hogy a kifejezés tökéletesen illeszkedik a mondandóhoz. Az pedig egyáltalán nem fontos, hogy a mű genézisében mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? A jelentés nélküli irodalom ugyanis valószínűleg: jelentőség nélküli. Ám mindezek ellenére Székely János tényleg konzervatív költő. Annyira konzervatív, hogy mára már megint modernnek számít. Ő, úgy látszik, nem változik, csak a róla való vélekedésünk. S bocsássa meg nekem az olvasó, ha nagyképűen kijelentem: tudom (na jó, sejtem!), miért konzervatív a Parti füzes (ez talán legremekebb köl­te­ménye) szerzője.

Író ugyanis kétféle van. Az egyiknek életmódja az írás. Ezek az írók úgy járnak-kelnek a világban, hogy a leírhatóság, megformálhatóság kritériuma szerint szemrevételezik a dolgokat, s ha a zsebükben nem is, képzeletükben mindig készenlétben van a papír és a toll. Irigylésre méltók, mert emberi és írói mivoltuk nem különül el egymástól, tulajdonképpen akkor is írnak, amikor esznek, isznak, szeretkeznek. A másik kategória: akiknek az írás csak kényszerűség, csak a leglényegesebb dolgok kimondására – s ugyanakkor, paradoxális módon: elrejtésére – alkalmas eszköz. Közéjük tartozik Székely János. Attitűdje nem az íróé, hanem a gondolkodóé. Nem mintha ez a kétféle magatartás ellentétben volna egymással, de egyiknek vagy másiknak mindenképpen prioritása kell hogy legyen. Induktív vagy deduktív úton is el lehet jutni ugyanahhoz az igazsághoz. Esetünkben: a műhöz. A Székely János-i vers, de a próza, dráma és esszé is azt mutatja, hogy szerzőjük dedukciós úton jutott el hozzájuk. Illetve hát nem a vers, nem a próza, dráma, esszé mutatja ezt, éppen az a bámulatra méltó, hogy lépésről lépésre válik egyre izzóbbá a szöveg, elrejtve, hogy a gondolkodás már végighaladt azon az úton, amelyet a felfedezés önzetlen örömével vesznek birtokukba a metaforák. Nem a művek, legalábbis nem az érett alkotások árulkodnak erről, hanem másokról írt kritikái, értelmezései, vallomásai és legfennebb néhány korai költemény, amelyekben a költő nem tud szabadulni a kísértéstől, hogy a végigvitt metaforát a befejezésben feloldja, és önnön sorsával – az emberi sorssal – kapcsolatba hozza. Állandó kényszert érez, hogy a képes beszéd világából visszalépjen a valóságos világba. Ezt a visszacsatolást valóban nem lehet modern módszernek, avantgárd eljárásnak tartani. Mai verseszményünk szerint a szentenciának nem szabad elkülönülnie a szöveg többi részétől, mint ahogy az a Székely János-i költeményben történik, hanem szervesen be kell épülnie a metaforába, sőt, maga a műe­gész kell hogy hordozza ezt a szentenciát. Igen ám, de a költészet útja, s a gondolkodásé is, az érzékeléstől az értelmezésig vezet, vethetné ellenünk Székely János, és ennek a folyamatnak az utolsó mozzanata mindenképpen az ítélet megfogalmazása. Ezt az ítélkezést lehet vállalni vagy nem vállalni, ám ettől még nem konzervatív a költő. Így igaz, bólintok rá sietve én is.

Tehát nem a forma, nem a tartalom (ezen természetesen nem filozófiáját értem: Székely János zárt, kerek, konzekvens gondolatrendszeréről most nem mernék értekezni, s bár vele nem mindenben vagyok egy véleményen, melléje sem tudnék állítani egy másikat, ugyanúgy érvényeset), nem is a vers túlfuttatása a metaforán, nem a versvég jellegzetes lemeztelenítése a trükk nélküli költő trükkje, amely őt összetéveszthetetlenül eredetivé és konzervatívvá teszi. Hanem mi? A beszédmód, kedves olvasó, a beszédmód! Ha úgy tetszik: a stílus. Ami, persze, egyáltalán nem stílusprobléma nála. Sokkal több: sejtésem szerint irodalomeszményének legmélyebb lényege. Sőt, azzal, hogy vállalta ezt a beszédmódot, s hogy írásban is a „beszélést” műveli, tulajdonképpen ő, a „kon­zer­va­tív” író egy lehetséges kiutat kínál a „moderneknek” is. Ki tagadhatná, hogy ma az irodalom önazonossági (szerepértel­me­zési?) válságban szenved, s ennek egyik oka valószínűleg az, hogy nem sikerült tisztáznia saját kommunikációs helyzetét. Még akkor is, amikor valamely irányzat visszaretten a szélsőségektől, és kénytelen-kelletlen elismeri a mű kommunikációs funkcióját, tehát azt, hogy nem több és nem kevesebb, mint egy sajátos közlésforma, még akkor is inkább leplezni, mint erősíteni igyekszik ezt a sajátosságot. Igyekszik leplezni, hogy a vershelyzet jellegzetesen beszédhelyzet, tehát valaki szól valakihez. Ebből viszont mindenféle zavarok származnak: a költő úgy tesz, mintha közte és a papír, közte és a megjelenített tárgy között folyna a dialógus, és megpróbálja kiiktatni az olvasót, megpróbálja elhitetni velünk, hogy verse független tőlünk, akik olvassuk. Ez, említettem már, nem egyszerűen stíluskérdés, hanem arra a nagyon súlyos krízisre utal, hogy sem a költőnek, sem az olvasónak nincsen már egy jól körülhatárolható helye a modern világban, egy olyan hely, ahonnan láthatnák, hallhatnák, felismerhetnék egymást. A régi költő tudta, hogy kikhez szól, tehát meg merte szólítani olvasóit. A huszadik századi nagyok valamiképpen feloldják ezt a kommunikációs zavart. Ady Endre például úgy, hogy nem egy képzeletbeli párbeszéd egyik résztvevőjeként beszél, hanem kinyilatkoztatássá teszi a verset. Vajon nem ez-e egyik oka pátoszának? József Attila, akit végig gyötör a hiány – a versre odafigyelő társ hiánya is –, előszeretettel szólítja meg önmagát, zseniális módon rövidre zárva ezzel a kommunikációs kört, s felerősítve, siettetve tragédiáját. És folytathatnám a sort. Székely János viszont úgy oldja meg ezt a dilemmát, hogy nem vesz tudomást róla. Bevallom, sokáig modornak hittem költészetében a gyakori megszólításokat „Ter­mé­sze­tet, barátaim, / Nem válthatunk (se én, se más). / Hibásak vagyunk. Mindenik / Hibánk egy egyéni vonás” – írja az Elefántban. Modornak hittem ezeket a megszólításokat, mert a kezdet kezdetén valóban nem váltak a Székely János-i beszéd szerves részévé, hogy aztán döbbenten tapasztaljam, miként lesz ez a partnerkeresés, ez az olvasó szemébe néző beszélési mód egyre bravúrosabbá nála, miként hatja át stílusát már a mondatok – szinte minden mondat – szintjén. Tessék megfigyelni, esszéiben vagy prózájában könnyebben kitapintható, ahogy az ismétlésekkel bánik, ahogy az egyik mondat végét újraformálja a következő mondat elején, ahogy szándékosan lelassítja a gondolatmenetet, jelezve az olvasónak: nem kell sietni, megvárlak! Elegancia, megértés és empátia van ebben a stílusban, amely egyébként könnyen utánozható lenne, de minek? Minek utánozni, ha nincsen mögötte egy olyan szigorú gondolati mag, amely ezt a lineáris, de állandóan vissza-visszatérő kifejtést megköveteli? „Érted-e már, miért dereng fel vágyainkban a végtelen? / Érted-e, mért ikerfogalmak a halál és a szerelem?” – kérdezi egyik versében, és didaktikusnak tűnhet ez a megismételt „érted-e”. Didaktikusnak tűnhet, vagy talán az is. Csakhogy a didakszis Székely János beszédmódjának lényege. Olyan értelemben, hogy stílusával fennhangon hirdeti: közölni akar a másik emberrel valamit, közölni olyan információkat, amelyekkel az a másik ember nem rendelkezik. Valamikor az írók vállalták ezt a szerepet, regényeikben hosszú passzusokkal fordultak az olvasóhoz, szívesen kibeszéltek a műből. Kibeszéltek? Nem, ők a mű immanens részének tekintették a beszédhelyzetet, azt, hogy valaki elmond valamit valakinek. Ma már konzervatívnak minősül, aki ezt vállalja. Ezért konzervatív Székely János is. Versei formájának egyszerűsége: célszerűséget jelent. A jambusok egyenletes lüktetése nem a költőt, hanem az olvasót akarja segíteni, ne térüljön el, ne tévedjen el, lépdeljen együtt a vers „hősével”. Nem tudom hát, nem kellene-e mégis nagyon modernnek tekintenünk ezt a költőt – esszéírót, prózaírót, drámaírót –, aki a partner eszejárására is figyelve, tulajdonképpen azt mondja el a versben – esszében, prózában, drámában –, hogy miként jut el a kezdettől a végpontig a gondolat. Az irodalomnak egy olyan funkcióját állítja vissza jogaiba, amire még nagy szükségünk lehet. Beszélni próbál, amikor mások esetleg csak írni akarnak. Paradoxona ennek az életműnek, hogy legfőbb mondanivalói a magányos ember – a szükségképpen magányos ember – örök drámáját közvetítik? Paradoxon lenne, hogy ő, aki sohasem a papírnak, hanem elképzelt partnerének mondja rögeszméit, ugyanakkor a különlét ontológiai motivációit kutatja? Nem hiszem. Mindez csupán annak a hallatlanul éles szembeállítása, ami – Székely János szerint – van, és aminek lennie kellene.

Miért is jeleztem már az elején, hogy „tisztességtelen előny” birtokában vagyok? Hiszen végül is nem az emberről, csak írásairól beszéltem. Vajon? Különválasztható-e ez a kettő? S tényleg csak azt mondtam-e róla, amit műveiből kihámoztam, vagy azt is, amit önmagáról, nem írásban ugyan, de beszédben elárult? Szerettem volna csak a versekre szorítkozni, mert véleményem szerint a költő Székely Jánost ismerjük a legkevésbé olyannak, amilyen valójában. Szerettem volna csak a stílusáról írni, semmi másról. Szerettem volna egy-két strófájával elbíbelődni, ráérősen felmutatni a részben az egészet. De ezekből a strófákból, ezekből a kiragadott részekből is mintha ugyanazt a figyelmeztetést hallanám: csak a fontos dolgokról beszélj! Vannak írók, akik életkorról életkorra, műfajról műfajra változnak. Székely János életkorról életkorra, műfajról műfajra konokul ugyanazokat a gondolatokat fogalmazza meg. Ugyanazokat az eszméket. Ugyanazokat az eszményeket. Az emberről, aki magányos ugyan, de beszédével mégsem a semmihez, az űrhöz, a lélektelen papírhoz fordul, hanem létező vagy elképzelt partneréhez. Tehozzád, kedves olvasó!

1989

Újabb esztétikám?

Azt gondolom, hogy a gyermekirodalom, amit nem gyermekek írnak, durva cáfolata mindenféle őszinteség-esztétikának. Durva cáfolata annak az elméletnek, hogy az írás és az élés, a gondolat és a valóság egymástól elválaszthatatlanok. Szomorúan mondom ki ezt, mert tudom, hogy végképp meghazudtolom egykori önmagamat, és azt is tudom, látom, érzem, hogy hiába szerettem mindennél jobban az irodalmat, számomra már nincsen visszaút a hívők közé. Nem bízom már abban, hogy szívem, lelkem, életem, mindenem ott van a versben. Csak azt vallhatom, amit most igaznak vélek, hogy a vers: eszköz. Ezt így leírni rettenet. Különösen nekem, aki mindig arra vágytam, szűnjék meg a kényszer, amely nálunk az író becsületbeli kötelességévé tette, hogy megvívjon az övéit fenyegető sárkányokkal, lidércekkel és pártaktivistákkal. S most, hogy legalább ez a kényszer tényleg szűnni látszik, rezignáltan kell beismernem: a dilemmától szabadulni nem fogunk. Sem ma, sem holnap, semmikor...

De mi köze mindennek a gyermekvershez? Hát éppen az! Az, hogy aki ilyesmit vállal, az vállalja a velejáró hamisságot is. Hiszen amikor gyermekeknek írok, egy jól körülhatárolt közönségnek szánom szavaimat, az ő arcukat nézem, miközben a fehér papír fölé hajolok. Márpedig ettől a szembenézéstől óv minket a modern esztétika. Azt mondja: felejtsd el a címzettet, mert hamis lesz az üzenet! És mindaddig letagadhatjuk, hogy van a versnek címzettje, amíg nem adtuk gyermekirodalomra a fejünket. Nekem már nincsen mit tagadnom. Újabb gyermekverskötetem darabjainak is volt mosolygó vagy sírásra görbült szájú címzettjük, többnyire a Napsugár olvasói. Hogy másoknak is oda-odaszóltak ezek a versek? Felnőtteknek is? Talán. De a didakszis szándékát – és tényét – nem titkolhatom. Még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy ez a didakticizmus nem érvényes minden alkotóra. Alkotók alkata válogatja. Én bizony nem tudtam szabadulni ettől. És ha már ilyen vallomásosra, ilyen hányavetien kategorikusra sikeredett ez a rövid fejtegetés, hadd áruljak el még egy műhelytitkot. Emlékszem – évekkel ezelőtt, amikor még sűrűn írtam verset – üzentek a Napsugár szerkesztői: őszi vers kellene. Tavasz volt éppen, hiszen egy ilyen havi folyóirat átfutási ideje legalább három-négy hónap. Tavasz volt, tomboló, lányokat vetkőztető, szoknyájukat combjukról fennebb fuvintó, gyönyörűséges idő. De jött az üzenet a Napsugártól, Kányádi Sándortól, Farkas Jánostól, Fodor­úrtól és a többiektől. Elfordítottam hát tekintetemet a házunk előtt posztoló boldog körtefától, és megkomorított pennával verset írtam a didergő őszi lombról. Hogy odabent, lelkünk legmélyén dideregtünk mi télen–nyáron? Ez igaz. Telt-múlt az idő, elfutott a nyár, szakadt a sok levél a fákról, lehullt a hó is, és jött az üzenet a Napsugártól: tavaszi vers kellene. Kint az utcán fázósan nagykabátba burkolóztak a lányok, rám se néztek, tovasiettek, én hazamentem, beültem fűtetlen szobámba, és verset írtam a langyos tavaszi szélről. Hogy bent, legbelül vártuk, egyfolytában vártuk a tavaszt? Ez igaz. Nem egészen hazudott hát a vers, csak félig... De ki tudja, talán ez is elég, hogy ne a mennyországba, hanem a pokolba jusson majdan a költő. Mondom hát, keserűen, ám mégis felszabadulva valami régi szorongásból, hogy a vers, különösen a gyermekvers: eszköz. Csak a gyermek nem lehet eszköz. Csak az ember nem lehet eszköz. Sem az, aki a verset írja, sem az, akinek a verset írják. Esztétikának ez valóban elég különös. De talán nem is olyan elavult, mint hinnénk...

1991

A vörös kaptár****

Amikor mi, kelet-európai vagy kelet-közép-európai írók irodalomról beszélünk, nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk, mint a világ más részein élő kollégáink. Nem biztos, hogy nálunk az olvasó ugyanabból a célból lapoz fel egy irodalmi művet, mint a világ más részein élő társai. Ha egy szellemi élet egészséges működését valami gátolja, az irodalom abban a pillanatban megpróbálja a sorvadó funkciókat pótolni, és különös metamorfózison megy át. Álcaként megőrzi köntösét, de ez a köntös a külső szemlélő számára talán idegen és riasztó tartalmakat takar: hol a történetíráshoz, hol a filozófiához, hol a politikai újságíráshoz közelít inkább, mintsem ahhoz a szépírói el nem kötelezettséghez, amelyre végső soron mindannyian törekszünk. Ez természetesen mindenki által jól ismert közhely. De ezen túl számunkra meghatározó élmény is, amelytől nem olyan könnyű szabadulni. A kommunista diktatúrákban az írók egy része dolgozószobáját az ellenzéki politika egy-egy kis műhelyévé alakította át. Ugyanakkor ezek az írók arról álmodtak, hogy a szabadság eljövetelével vége lesz ennek a szörnyű tehertételnek, és a kívülről rájuk kényszerített rabsággal együtt megszűnik az az önként vállalt kötöttség is, hogy egyéniségüket közösségi céloknak rendelték alá. Ezen a traumán a tőlünk nyugatabbra levő kultúrák már réges-rég átestek, és úgy gondolom, hogy a mi irodalmunk felszabadulásának is minél előbb be kell következnie. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez nagyon hamar be is fog következni, bár kétségtelen, hogy nálunk is sok minden megváltozott. Az aktuális gondolatokat nem kell metaforákba csomagolni, és az irodalom lemondhat arról, hogy a politikai röpiratot próbálja helyettesíteni. Tovább tart viszont az a válság, amely az egyéniség kérdését ezután is háttérbe szorítja, és az önazonosságukat kereső közösségeknek rendeli alá az alkotót. Nem is tudom, hogy az ilyen alárendeltségtől lehet-e teljesen független valaha is az, aki énjének kifejezését egy bizonyos nyelv látszólag végtelen, de valójában mégis körülhatárolt univerzumában gyakorolja. Ám pillanatnyilag még nem ez a mi dilemmánk.

1989 decemberében mi, Romániában élő magyar írók abban reménykedtünk, hogy kétmilliós közösségünk is nagyon hamar visszanyeri identitását, és ezzel együtt visszakapja szabadságát az író is. Nem így történt. Nálunk sem, de Kelet-Európa többi országában sem. A totalitárius rendszerek látszólag homogén kultúrákat teremtettek, visszaszorítva az egyéniség minden markáns megnyilatkozását. Ellenreakcióként most az lett volna várható, hogy a végre fellélegző sok-sok én egyetlen sóhajtással elsodorja a kollektív öntudat annyi nyomorúságot okozó eszméjét. Csakhogy nagyon hamar kiderült, hogy ezek a diktatúrák nem csupán az egyéneket, hanem a közösségeket is megnyomorították.

Ma Európa keleti felén a közösségek fölszabadulása zajlik. Nemzetek és népcsoportok fölszabadulása. Regionális érdekek fölszabadulása. Az individuum szolgálattevő rabsága tovább tart mindaddig, amíg az önazonossági válságban szenvedő közösségek vissza nem szerzik szellemi egészségüket. Kérem, gondoljanak arra, hogy ezeknek a diktatúráknak már-már sikerült kikísérletezniük emberi körülmények között a méhek társadalmát. Az összedűlő kaptárok recsegése elnyomja egy-egy méh zümmögését, nem beszélve arról, hogy egyelőre se virág, se méz, és hamarosan itt a tél.

Támadó és védekező nacionalizmusokkal vagyunk körülvéve. Nagyon nehéz most, sőt, lehetetlen a közösségi eszmét az önkifejezés kívánalmától elválasztani. Valószínűleg a nemzeti hagyomány és a nemzeti elkötelezettség központi problémája lesz a térség kulturális közeljövőjének. Valószínűleg fel fog erősödni a helyi ízek és színek, a couleur locale iránti érdeklődés. Mindez továbbra sem művészi, hanem politikai kényszer. Az erdélyi magyar író például továbbra is azért küszködik, hogy megteremtse azokat a kereteket – iskolákat, egyetemeket, művelődési intézményeket –, amelyeket majdan tartalommal telíthet.

Éppen ezért tartom fontosnak és szintén nem esztétikai, hanem társadalmi kérdésnek, hogy fölismerjük: megosztott kultúrákban élünk, de olyan egységes világkultúrára kell törekednünk, amely paradoxális módon megosztottabb lesz, mint valaha: a végre önmagukat képviselő individuumok képezik majd ennek a szellemi birodalomnak egy-egy provinciáját. Ahhoz viszont, hogy ez tényleg bekövetkezzék, tudnunk kell, hogy ami ma nálunk történik, az még nem az egyén fölszabadulása, mert előbb a közösségeknek: nemzeteknek, népcsoportoknak, kisebbségeknek kell fölszabadulniuk.

A nagy kísérlet véget ért. A vörösre mázolt kaptárok recsegve összedőltek. De ebben a virágtalan világban most még gyilkos fullánkok villognak egymás felé.

1991

Alternatív történelem?*****

A magyar irodalomtörténet legtartósabb közhelye: Petőfi és Arany barátsága. Azon gondolkodom, hogy ez a két költő miért maradhatott meg mindmáig ebben a barátságban, miért nem sikerült őket egymással szembefordítani, miért nem tehető föl úgy a kérdés velük kapcsolatosan, hogy: vagy Petőfi, vagy Arany. Pedig egész múltunk alternatívákkal terhes, és ennek a múltnak az a szívszorító tanulsága, hogy mindig, minden pillanatban két lehetőség közül kellett választani. A magyar szemléletben nincsen olyan, hogy: Széchenyi és Kossuth. Csak az van, hogy: Széchenyi vagy Kossuth. Reform vagy forradalom. Irodalomtörténetünk is ilyen ikercsillagokkal van tele, és ezek a csillagok általában egymás fényét homályosítják az utókor képzeletében. Ez a képzelet drámákra vágyik, drámát keres és drámát talál szellemiségünk történetében. Ady vagy Babits, Illyés Gyula vagy József Attila. Koppány vagy István. Álmos herceg vagy Kálmán király. Két-két férfiú markáns arcvonásaiból bontakoznak ki azok a történelmi tablók, amelyek hitelesek talán, de valami hajthatatlan választási kényszerre vallanak, valami olyan szörnyű vagylagosságra, amely mindmáig meghatározza irodalmunkat is, kultúránkat is, létünket is.

A két lángelme, Arany János és Petőfi Sándor békés egymás mellett élése tudatunkban egészen rendkívüli dolog. Kivétel, amely remélhetőleg nem a szabályt erősíti, hanem annak hamisságát, primitív és veszedelmes voltát bizonyítja. Hiszen ki tagadhatná, hogy Arany János a legnagyobb magyar költő? És ki tagadná, hogy Petőfi Sándor is a legnagyobb magyar költő? Én legalábbis mindkettőjüket annak tartom. Namármost, ha elfogadjuk ezt a látszólagos nyelvi képtelenséget, hogy mindketten a legnagyobbak, vagy esetleg mások is vannak, akik a legnagyobbak, akkor sok mindent másképpen fogunk érteni abból, ami elődeinkkel történt és ami velünk történik vagy történhet.

Számomra egy lelkes és gazdag, de mindmáig megosztott kultúra különös csodája, vagy talán nem is csoda, hanem egy felejthetetlen megvilágosodási pillanat Arany és Petőfi barátsága. Aminek, sajnos nem nagyon volt előzménye, és kár, hogy folytatása sem igen következett. Mert az, hogy ők valóban egy irodalmi irányzatot képviseltek-e, számomra még mindig megválaszolatlan kérdés. Ha kettejüket egymás mellé állítom, csupa kényszerű alternatíva: a heves Petőfi, a nyugodt Arany, a hanyag Petőfi, a szabados Arany, a kitárulkozó Petőfi, a szemérmes Arany, a rajongó Petőfi, a töprengő Arany. Sőt, még furcsábbat mondok, cáfolhatót, de meggondolkoztatót: a népies Petőfi, az urbánus Arany. A forradalmár Petőfi, a reformer Arany. Nem erőltetem tovább az ellentéteket. Az eddigiekből is kitűnik talán, hogy ez alkalommal nem a költői mesterségről akartam szólni. Nekem hűséggel és fájdalommal szeretett költőm Petőfi Sándor. Alázattal és irigységgel szeretett költőm Arany János. Akinél szebben, pontosabban, gazdagabban soha senki nem beszélt magyarul. De hadd ne ezekre az erényeire hívjam fel most a figyelmet! Hanem arra a tankönyvekben is bőven kiaknázott barátságra, megértésre, empátiára, amely ennek a két embernek a viszonyát valóban jellemezte, és amit a kisdiák könyv nélkül idéz, hogy „zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom”, de amiből érzésem szerint máig sem sikerült igazán hasznos, nekünk, itt és most hasznos, példákat kerekítenünk. Két gőgös ember, két hiú ember, két óriási tehetség, két más-más utat választó, öntörvényű szellem tisztelni, becsülni tudta egymást. Most, Arany János évfordulójának ürügyén nem árt erre is emlékezni, erre a különleges pillanatra, amikor két csillag nem akarta egymás fényét kioltani, hanem éppen ellenkezőleg, a másik glóriájába belefonták a magukét. Nem árt végre fölismerni, hogy nemcsak egymással szembenálló alternatívákból, hanem egymást kiegészítő szuverén életpályákból is épült a múlt, és talán épülhet így a jelen és a jövő is, irodalomban, kultúrában, politikában is.

1992

Értékválság

az erdélyi magyar irodalomban?******

1989 végén, amikor Romániában is összeomlott a kommunista rezsim, szívesen készítettünk prognózisokat az erdélyi magyar irodalom jövőjéről. Nyilatkozatok, interjúk, programvázlatok tanúskodhatnának arról, hogy miféle illúziókat tápláltunk akkor, és az is könnyen bizonyítható lenne, hogy a tervekből vajmi keveset sikerült valóra váltani. De ezekben a prognózisokban két gondolat rendkívüli makacssággal ismétlődik, érdemes most, majdnem három esztendő múltán megint visszatérni rájuk. Az egyik: a „súly alatt a pálma” helyzetében szikárabbá és ugyanakkor egyhangúbbá is vált erdélyi magyar kultúra egészséges rétegződésének igénye. A másik: az egységes magyar kultúra értékrendjébe való betagozódás szándéka. Akkor úgy képzeltük, hogy rövid idő alatt végbemehetnek azok a folyamatok, amelyek prognózisunkat igazolják. Azt hittük, hogy a változás egy hallatlanul gyors, zajos és látványos pezsgéshez vezet majd, ami talán nem is évek, hanem hónapok alatt átformálja addigi irodalomfelfogásunkat. Ez a pezsgés elkezdődött ugyan, de különös módon – vagy lehet, hogy éppen ez a természetes – egyelőre nem tartalmi, hanem formai változásokat hozott: az irodalmi élet keretei tágultak ki. Lehetővé vált az egész magyar irodalmi élettel való állandó kapcsolattartás, otthon pedig feldúsultak és megszaporodtak az irodalmi intézmények: folyóiratok, időszaki kiadványok, különféle alkalmi rendezvények.

Senki sem számolt viszont, mert nem is számolhatott azzal, hogy a felszabadulás csak részleges lesz, a nyomorító kényszerek továbbra is megmaradnak, mi több, mellettük még újabb gondokkal is szembe kell nézni.

A szólásszabadság, amely valószínűleg egyetlen igazi eredménye a romániai fordulatnak, nem szüntette meg egy csapásra azt a sajátos helyzetet, hogy az erdélyi magyar írónak még mindig különféle tabuk közt kell szlalomoznia, a politikai érdek és a művészi érdek nem ritkán szembekerül egymással. Másfajta morális kényszerek ezek, mint a kommunista diktatúra idején, de mégiscsak meghatározzák egy egész irodalom koreográfiáját. Ennek következtében az irodalmi termékek egy jelentős hányada nemhogy függetlenült volna a politikától, hanem közvetlenebbül – és néha, sajnos, primitívebben – reagál rá. Úgy fogalmaznék, hogy ami azelőtt ihletet adott remekművekhez, az most már csak témát szolgáltat, a hozzászólás parancsával sokszor elfedve vagy gátolva az igazi megszólalás lehetőségét. Nem hiszek abban, hogy a szellemi történéseket az ilyenfajta aggályok kimondásával befolyásolni lehet, de talán a magunk számára mégis tudatosítani kell őket. Jellemző, hogy az erdélyi magyar irodalomban továbbra sincsenek viták. Még mindig nincsenek polémiák. Szinte hallom az ellenvetést: de hiszen jó, hogy egyetértünk. Nem gondolom, hogy az író dolga az egyetértés. Nem gondolom, hogy félnünk kellene a polémiától. Úgy vélem, teoretikusainknak lassan-lassan hozzá kellene nyúlni mindahhoz, amit hosszú évtizedek alatt kénytelenek voltunk szőnyeg alá söpörni. Még akkor is, ha látszólag van most fontosabb dolgunk elég. A halogatás ugyanis éppen azt gátolja, ami mindennél fontosabb: az egységes magyar irodalmi értékrend megteremtését, nem az egyetlen mérce kialakításának igényével, mert ilyenre nincsen szükség, hanem abban reménykedve, hogy egyszer majd a mű születésének helyét és idejét nem tévesztjük össze annak esztétikai értékeivel. Miközben, persze, nem is feledkezünk meg arról az időről, ahol és amikor élnünk adatott. Az erdélyi magyar irodalom kellőképpen gazdag most is, de mégis válságban van: nem tudja, hogy szüksége van-e jelzőjére, az erdélyiségre, és ha igen, akkor a hagyományos jelentés szerint van-e szüksége erre, például úgy, hogy politikai fűtöttségét továbbra is megőrzi. Az erdélyi magyar irodalom ebben a pillanatban valószínűleg elhagyná jelzőjét, mint szükségtelen nemesi előnevet, és ez rendben is van, ám félő, hogy azelőtt teszi meg ezt, mielőtt tisztázná, honnan származott eddigi tüneményes képessége az önazonosságra. Ami viszont nemcsak a mi vereségünk, hanem az összmagyar irodalom vesztesége is lenne. De ez már ismét politikai dilemma is, amit ebben a pillanatban sem én, sem mások nem tudnak föloldani: az erdélyi régió sajátos vonásainak fölerősítése vagy a nemzeti kultúrába való egyértelműbb bekapcsolódás sokak számára kétféle, egymástól élesen különböző jövőképet és magyarságképet jelent. Olyan alternatívát, amely ösztönösen választásra kényszeríti valószínűleg az írót is. Azt is megvallom, hogy én sem egészségesnek, sem reálisnak nem tartom politikai és kulturális alternatívák ilyenfajta összekeverését, de a transzszilván és nem-transz­szil­ván irányok fölvázolása adott esetben tényleg hasonló módon állít szembe írót az íróval, politikust a politikussal.

Hogy belső ellentmondásait föloldani egy kultúra miképpen tud­ja, nagymértékben függ a benne élők közérzetétől, optimizmusától vagy pesszimizmusától. És a legfőbb gondot valószínűleg éppen ez okozza. Nehéz ugyanis szembenézni azzal a szerepvesztéssel, amelyet az utóbbi években ennek a régiónak az írói megtapasztalhattak. Hiszen miközben megszabadulni látszik a ránehezedő felelősségtől – a kénytelen-kelletlen fölvállalt közéletiségtől –, ugyanakkor az irodalom folyamatos visszavonulásként éli meg és fogja megélni ezt a változást. Az olvasók egy része, azok, akiknek nem esztétikai, hanem etikai vigaszt nyújtott az írói szöveg, most elfordulnak tőle, mert máshol fogják ezt a vigaszt keresni. Ez tény, ezzel számot kell vetni egy pluralizálódott kultúrában, el kell fogadni, hogy ezrek és tízezrek helyett legfennebb százak figyelnek majd arra, amit az író mond. Csakhogy éppen akkor, amikor lendület, indulat és szenvedély kellene a ránk váró metamorfózishoz, nagyon nehéz elviselni a szerepvesztéssel vagy szerepcsökkenéssel járó depressziót. Ez egyébként, úgy gondolom, az egész magyar irodalom közös problémája is.

Hadd hozzak fel egyetlen erdélyi példát, saját folyóiratunkat, a marosvásárhelyi Látót, amely 1989 decembere óta üggyel-bajjal ugyan, de megpróbált részt vállalni az említett metamorfózisból, megpróbált az erdélyi magyar irodalom havi szemléjeként egy most kialakuló közös értékrendhez igazodni. Nem tudom, mennyire sikerült ez, de érdemes elgondolkozni azon, hogy elődjének, az objektív cenzurális feltételek miatt is eleve silányabb Igaz Szónak annak idején sokkal nagyobb volt a példányszáma. A Látón – más kiadványainkkal együtt – kimutatható az új helyzet minden anomáliája. Elsősorban nem a pénzügyi gondokra, nem a terjesztési nehézségekre gondolok, mert ezeket előbb-utóbb le fogjuk gyűrni, hanem arra a helykeresésre, amelyre egy új szellemi kon­stel­lációban mi is rákényszerültünk. Biztos, hogy egy marosvásárhelyi folyóirat nem lehet ugyanolyan, mint egy budapesti. Ám az is biztos, hogy ami Budapesten irodalomként olvasható, annak Marosvásárhelyen is érvényesnek kell lennie. És fordítva. Így, a kinyilatkoztatás szintjén, ez közhely. Csakhogy egyáltalán nem könnyű megvalósítani. Nem beszélve arról, hogy a marosvásárhelyiség – az erdélyiség – programja szembeállítható egy másik programmal, amelynek szintén joga van érvényesülni: egy exkluzívabb, irányzatosabb szerkesztői elképzeléssel, legyen az népi, legyen az avantgárd, legyen az posztmodern.

Summa summarum: az értékválság elválaszthatatlan a szerepválságtól. Sokat és sokszor kell az elkövetkezőkben közösen gondolkodnunk, hogy a krízist ne tagadjuk le ugyan, de a minket fenyegető depresszió helyett jó közérzetet teremtsünk magunknak: egy végre egységesülő, egy végre együttlélegző, egy végre egészségesen rétegződő magyar irodalom közérzetét.

1992

Egy másik Erdély*******

Erdélyről valószínűleg mindannyiunknak, akik itt vagyunk, nagyon éles, nagyon színpompás, de ugyanakkor nagyon hamis képünk van. Nem csupán azoknak, akik kívülről néznek minket, hanem nekünk magunknak is, akik ott élünk. Azért hamis a kép, mert kinek-kinek mást jelent Erdély: a hagyományok földje, az ősiségé, a balladáké, egykori konzervatív magyar nemesek és szabadságszerető székelyek, primitív román pásztorok és városépítő szászok országa. Ha nem vagyunk odavalósiak, és Erdélyre gondolunk, kielégíthetjük romantikaigényünket, és akaratlanul is azt sugalljuk az erdélyi embernek, hogy őrizze meg ezt a vadregényességet, vigyázzon rá, mint szeme fényére, legyen a mi élő múltunk. Ha meg erdélyiek vagyunk, akarva-akaratlanul vállaljuk ezt a szerepet, néha bosszankodva, néha félszegen, néha éppenséggel gőgösen, de végül is különösebb megrázkódtatás vagy kulturális tudathasadás nélkül. Látszólag.

Mert látszatról van szó. És ezekről a látszatokról szeretnék ma beszélni, illetve azokról az identitászavarokról, amelyeket ez az egyoldalú, tehát csonka – hogy ne mondjam még egyszer: hamis – kép okoz bennünk és körülöttünk. Aminek egyébként nemcsak kulturális, hanem politikai következményei is vannak, de én most megpróbálok a kultúra körén belül maradni, hiszen konklúzióim úgysem csak erre vonatkoznak majd, sokkal általánosabb érvényűnek tartom ezeket a következtetéseket, mint ahogy abba is sok minden belefér, amit mi egyszerűen kultúrának mondunk vagy gondolunk.

Igyekszem kerülni a bőbeszédűséget. Ugyanis Erdélytől megered a nyelvünk. Több nép otthona ez ma már, és több nyelv versenyez egymással, róla beszélvén, egymást túlkiabálni akarván, ezért Erdély semmiképpen sem a hallgatás földje. Inkább a szapora beszédé. Tamási Áron hallatlanul dallamos, fordulatos és csalafinta nyelvezetét ily módon történelmi szükségszerűségnek is nevezhetném. Ám éppen az a kérdésem, hogy mennyiben történelmi szükségszerűség, és mennyiben egy önmagát – tehát kényszerképzeteit is – újratermelő kultúra következménye mindez.

Meggyőződésem ugyanis, hogy a kultúrából – a műalkotásból – kiindulva nem feltétlenül fogunk helyesen visszakövetkeztetni az azt létrehozó emberre, valóságra, társadalomra, nevezzük, aminek akarjuk. Nincsen éppen olyan óriási különbség a múlt század Franciaországa és Angliája között, mint amilyen különbséget mutat a kor francia és angol regényirodalma. Nincsen éppen olyan óriási különbség a huszadik század cseh és magyar társadalma között, mint amilyen különbséget mutat a magyar és a cseh irodalom kedélyállapota.

A kultúra karikíroz és visszahat. Hamisít és valóságot alakít ugyanakkor. Aláhúz, felerősít, akadályoz és előrelendít. Felszabadít és ketrecbe zár. Nem egy-egy alkotóról van itt szó természetesen, hanem a különböző szellemi mozgások együtteséről, arról az erőtérről, amelyből tulajdonképpen nem szabadulhatnak sem azok, akik igenlik, sem azok, akik tagadják a tradíciót. Hiszen teljesen világos, hogy bizonyos értelemben más-más Erdélyről szólnak, más-más Erdélyt mutatnak Áprily Lajos vagy Dsida Jenő versei, Kós Károly, Tamási Áron vagy éppenséggel a kommunista Nagy István prózája. Hadd idézzem Áprily Lajos közismert, egyébként közepes művészi értékű, de mégis lényeges üzenetet megfogalmazó művét, a Kós Károlynak dedikált Tetőn című verset: „Ősz nem sodort még annyi árva lombot, / annyi riadt szót: »Minden összeomlott …ş // Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, / vasárnap reggel a hegyekre mentem. // Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan. / Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan. // Időkbe látó, meztelen tetőjén / tisztást vetett a bujdosó verőfény. // Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó királya hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullámhorizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…” Áprily Lajos számára Erdély, és nem csupán ebben a versében, titokzatos ország, a borzongató idegenség terrénuma, de furcsa, végső soron otthonos idegenség ez. Diagnózisa pontos, hiszen az otthonnal elkevert idegenség, az idegenséggel elkevert otthon érzetét a történelem tényei támasztják alá. De ugyanúgy pontosnak mondhatnánk Kós Károly szikárabb, szürkébb és komorabb Erdélyét vagy Dsida Jenő polgári, mégis természetközeli világát, mert a minden esetben sajátos látásmódoknak van egy közös nevezőjük: a nosztalgia, egy elveszett vagy veszendőbe menő kor utáni sóvárgás, ami történelmileg szintén érthető, nem kell különösebben magyarázni. Az egyetlen kitörési kísérlet érdekes módon talán éppen a Tamási Ároné, aki a nyelv segítségével próbálja újrateremteni ezt az eltűnt gazdagságot, és próbál ellene szegülni a pusztulásnak.

Erdély tulajdonképpen egy mítosz. Mitikus régió mindegyik nép számára, amely ott élt vagy él, de ez a mítosz alapjában véve nem az együttélésről szól, hanem a birtoklásról, a különlétről, a küzdelemről, nem az elveszett, hanem az ellopott paradicsomról. És végső soron ez is az igazság. Bár a huszadik század erdélyi magyar kultúrája megkísérelt létrehozni egy másik mitológiát, a transzszilván toleranciáét, a nemzeti jegyeket részben a régió-sajátosságokkal helyettesítve; ez viszont – jóllehet, szintén vannak történelmi előzményei – nem igazán sikerülhetett. Legalábbis mos­ta­náig.

A tolerancia ugyanis nemcsak a szomszéd másságával szembeni toleranciát kell hogy jelentse – amire szerintem az erdélyi magyar szellemiség bőven adott mintát és példát –, hanem a jövő másságával szembeni toleranciát is. Ez a nehezebb. És itt jutottunk el tulajdonképpeni témánkhoz: ahhoz a kérdéshez, hogy kívánatos egyensúlyban van-e, lehet-e Erdélyben, illetve egy kisebbségi helyzetben levő közösség kultúrájában a hagyományőrzés és a modernizáció, az önazonosság féltése és a megújulás igénye.

Ha egy sok évszázados mérleget akarnék készíteni, feltétlenül igennel válaszolnék erre a kérdésre. A vallási türelem meghirdetése, a szász vagy a székely autonómia hosszú fennállása mind-mind ennek a bizonyítéka. Az egyensúlyvesztés újabb jelenség, bár lassan-lassan örökséggé duzzad-terebélyesedik ez is.

Hajlamosak vagyunk ugyanis azt képzelni, hogy amennyiben több kultúra él egymás mellett, sőt, nem is egymás mellett, hanem ugyanabban a térben, ugyanazokon a helyszíneken, akkor ez az állandó érintkezés hajlékonnyá, képlékennyé, változásra képessé, adakozóvá teszi az illető közösségek szellemét, mentalitását.

Így van-e? Talán így kellene lennie. Én magam mondtam az előbb, hogy a történelem inkább erre szolgáltat mintát. Csakhogy ehhez ismét meg kellene teremteni a kultúrák – vagyis az ezeket tápláló közösségek – szabad együtt- és különlétének feltételeit. Ami ebben a pillanatban nyilván hiányzik. Szabad együtt- és különlétről lenne szó, nem egy olyan egyenlőtlen küzdelemről, amelyben a többségi mentalitás maga alá akarja gyűrni a kisebbség szellemiségét. Tudniillik, ilyen körülmények között éppen az ellenkezője következik be annak, amit a külső szemlélő látni vél: nem természetes egymásra hatás, hanem védekező elzárkózás egymástól. Ami ebben az esetben szintén természetes, és nagyot tévednénk, ha kárhoztatnánk. Viszont fel kell ismernünk, hogy itt egy bűvös körről van szó, amiből ki kell törni. Persze, nem elsősorban a kultúra feladata ez, hanem a jogalkotásé is többek közt. Ám ehhez a kultúrának is végre kell hajtania a maga szemléletváltását.

Az egymástól védekező közösségek és az ezt a védekezést tudatosan vagy ösztönösen irányító értelmiségiek mindenképpen az önmegőrzés ideológiáját teszik magukévá, ebből pedig egyértelműen következik, hogy a szokásosnál sokkal jobban fognak támaszkodni a hagyományos értékekre, azokat emelik ki, azokat teszik szinte abszolút mércévé. A rendelkezésre álló saját történelemből és saját kultúrtörténetből, egy nagyon is széles és egészséges értékskálából egyoldalúan kénytelenek elsőbbséget adni bizonyos etikai és esztétikai kritériumoknak, amelyek persze egy más értékrendben is cáfolhatatlanul érvényesek: hűség, konokság, dac, kitartás, változni nem akarás, a kompromisszum elutasítása, természetszeretet, ősiség, eredetiség, foklkorizmus. Egy ilyen értékrendben kétségtelenül kiemelkedő személyiség a semmiből más világot teremtő Bolyai János is, de valójában csak kivétel, vele szemben – bár a szembeállítás némiképp erőltetett – Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor vagy Orbán Balázs romantikus alakja nyűgözi le a képzeletet. Illetve, Bolyai János élet­tör­ténetében is a romantikus elemek erősödnek fel, és ehhez az intellektuális kiválasztottság és eltökéltség csak valamiféle hitelesítő hátteret biztosít.

A megmaradás ideológiája, akárhogyan is boncolgatjuk, szinte feloldhatatlan ellentétben van a megújulás ideológiájával. Egyszerre konzerválni és változtatni lehetetlennek tűnik. És ha már a szavakkal játszunk, hadd engedjek meg magamnak egy metaforát: nagyon könnyű arra a konklúzióra jutni, hogy a konzerválás ellentettje nem a megújulás, hanem a romlás, megromlás, megrontás. Ezért kell ezeket a csapdákat az erdélyi értelmiségnek sürgősen felszámolnia, és egy másik, teljesebb ideológiával helyettesítenie. Ami egyébként nagyon nehéz, mert – még egyszer mondom – itt egy objektív helyzetről van szó. Egy védekezésre – tehát defenzív stratégiára – kényszerített közösséget kellene kulturálisan más közérzetre, más szemléletre felkészíteni, de úgy, hogy az esetleg másképpen gondolkodó elitnek az elkötelezettsége továbbra is közösségi maradjon, és hangja eljusson a közösséghez. Ebben a pillanatban nem a közösségi-nemzeti szemléletmódot kellene lebontani, hanem az egyik ilyen szemléletmódot a másikkal helyettesíteni. Megfigyelhető tudniillik, hogy amikor nemzeti értékeket és európai értékeket szembenállásként él meg egy adott értelmiségi csoport, akkor tulajdonképpen hamis premisszákból indul ki: csak bizonyos nemzeti értékekre és csak bizonyos európai értékekre helyezi önkéntelenül a hangsúlyt, és így újabb csapdákat állít önmagának. Ugyanis a saját közösségén, annak kultúráján kívülre helyez olyan pozitív értékeket, amelyek bent is megvannak, de ideiglenesen árnyékba kerültek. Félreértés ne essék, nem a kultúrák autarkiája mellett akarok most érvelni, ebben én magam sem hiszek, hanem szeretnék egy árnyaltabb, tehát igazabb képet adni önmagunkról.

Mert milyen képet is nyújtanak rólunk mások, illetve milyen képet sugallunk mi magunk? Erdélyről szóló tudósítások kedvelt szimbólumrendszere nagyon egyszerű: székelyharisnyás, nagy bajuszú öregemberek, rokolyás öregasszonyok – saját nagyapáink és nagyanyáink –, hagyományos munkaeszközök, nyikorgó szekerek, borzas szénaboglyák, megroskadt házak, és fölöttük a kivédhetetlen elmúlás hangulata. Erős, szuggesztív üzenet ez: veszélyben vagyunk, fenyegetik értékeinket, meg kell védenünk őket. Ehhez társul egy másik képi réteg, jóval ritkábban, mint az előző: városok, műemlékek, templomok, szintén a veszélyben levő hagyomány szimbólumaként. Legutóbb talán a Mátyás szobor eltávolítására tett kísérletek, illetve az ezek elleni tiltakozás valamennyire fölerősítette ezt a hátteret. A lényeg az, hogy még a hagyomány fölmutatásáról, a kötelező hagyományőrzésről szólva sem beszélhetünk egy valós egyensúlyról vagy teljességről.

A hagyományok között ugyanis ott vannak a modernizációs törekvések, ott van a megújulás lehetősége sőt, igénye is. A mai Erdély nem olyan, mint a tegnapi vagy az ezer esztendővel ezelőtti, ebből következik, hogy a holnapi sem lesz olyan, mint a mai. Kérdésünk az, hogy milyen lesz. Milyennek kell lennie? Mit teszünk és megteszünk-e mindent, hogy olyan legyen, amilyennek mi reméljük?

Erre a politikának is választ kell adnia, de a kultúrának is, a szellemi alkotásnak általában. Nem a hagyomány elutasításában látom ezt a lehetőséget, hanem a tradíciók egészséges elrendezésében. Ha a szellem, a művészet, az irodalom, a kultúra ma Erdélyben igazán hatni akar, egy ilyen egészséges hagyományra kell támaszkodnia, erről a szilárd kifutópályáról kell – hogy a modern terminológiát is behozzam ebbe a szövegbe – fölemelkednie. Önmagunk megőrzése még nem elegendő. Önmagunk elvesztése nem lehet cél. Marad a megújulás.

De miképpen kellene a hagyományhoz visszanyúlnia? Hirtelenjében hadd idézzek egy közismert példát. Az 1848-as szabadságharc kiemelkedő háromszéki alakja Gábor Áron, legendás szavait, hogy „lesz ágyú”, sokszor idézik. Mit mondhat nekünk ez a legenda? Elsősorban a hősiesség, a székely leleményesség, a kitartás szimbólumaként szoktuk emlegetni, és csak ehhez társítva jelenítjük meg azt, ami legalább ennyire fontos: az intellektuális bátorságot és szaktudást, a székely értelmiségiek és mesteremberek összefogását, ami akkor éppen fegyver- és hadianyaggyártásra tette alkalmassá azt a ma, százötven esztendő múltán is nyikorgó szekerekkel és rokkant csűrkapukkal ábrázolt régiót. Ezt a képet adjuk el és vesszük vissza, adjuk-vesszük, adjuk-kapjuk önmagunkról. Rusztikus, romantikus, folklorisztikus képet egy ennél jóval összetettebb világról.

Ahhoz, hogy valós modernizációs törekvésekről beszélhessünk egy egész kultúrában, vissza kell nyúlnunk ezeknek a törekvéseknek a hagyományához, föl kell erősítenünk ezt a hagyományt, hogy a változást ne önfeladásként vagy önelveszejtésként éljük meg.

Mert bár pillanatnyilag ez könnyen cáfolhatónak látszik, mégis meggyőződésem, hogy Erdélynek, az erdélyi magyarságnak egyet­len kiútja van: menekülés előre! Gazdaságban, politikában, kultúrában is. De ha ezt az erőltetett menetet csak egy értelmiségi elit vállalja, akkor mögüle valóban leszakad – nyikorgó szekereken – egy egész közösség.

Számomra a hagyományos Erdélynek szerves része az intellektuális kíváncsiság, az építeni tudás, az új iránti elkötelezettség, a tanulékonyság és találékonyság, a túlélésnek nem egy védekező, hanem egy jó értelemben vett agresszív stratégiája. Kultúrában: nemcsak az értékek visszavétele, hanem új értékek mohó bekebelezése és újabb értékek kitermelése is. Politikában: nemcsak az elvesztett jogok visszavétele, hanem új jogok megszerzése is.

Igaz, Erdélyhez hozzátartozik Apor Péter morfondírozása is a nem kívánt metamorfózisról. Van ilyen. Nekünk a kívánatos metamorfózisért kell lehetőleg mindent megtennünk.

Egy olyan erdélyi magyar identitást kell megkeresnünk, amelyben maguk a hagyományos értékek predesztinálnak egy közösséget a túlélésre, és nemcsak a túlélésre, hanem a kiteljesedésre is. Erdély ma a magyar nemzet keletje és a román nemzet nyugatja. Ez a két szemlélet olyan élesen ütközik egymással, hogy mindkét népben – persze más-más módon – identitászavart okoz. Ilyen értelemben mégis van egymásra hatás, de ez egyelőre inkább konfrontációt jelent. Ugyanaz a föld a magyarok számára a hagyományos otthon és az ősiség földje, a románok számára pedig végső soron az otthonteremtés és a változás régiója. Ugyanazok a tájak, ugyanazok a városok mást jelentenek nekik és nekünk. Ahhoz, hogy ne legyen egyenlőtlen ez az együttlét, valószínűleg nekünk is fokozatosan szemléletet kell váltanunk, otthonát védelmező közösségből otthonát újrateremtő közösséggé kell lennünk – ugyanott.

1994

Rend és romlás

Az idő csapdájában

(Egyed Péter: A parton lovashajnal)

Lehetséges, hogy nincsen jelen idő? Lehetséges, hogy a jelen idő csupán a nyelv kényszere, a kifejezés és a kimondás kompromisszuma? Csak múlt idő van és jövő idő, és ott, ahol a kettő összeér, fájdalmas, fel-felszakadó heg, amely nem forrik be soha, mert sohasem ott van, ahol van, mert mindig máshol van. „Néha korai éneddel találkozol a későbbi időben. Az idő életkorodat nem az évek tömbjeiből alkotja meg: önkényesen halmoz egymásba részleteket éned különböző korszakaiból. Így történhet meg, hogy ma olyasvalaki vagy, aki – mondjuk – a naptári idő szerint húsz év múlva leszel, és ugyanakkor megélheted mai életed egy kimaradt részletét is” (Az olvasóhoz). De mi történik akkor, ha mégis kompromisszumra kényszerülünk, ha kénytelenek vagyunk elfogadni az igeidők „triptichonját”, és nem tudjuk szétválasztani azt a konglomerátumot, amely múlt és jövő egymással elkeveredő törmelékéből összeáll? Ám ez is csak szemlélet, ez is csak látomás, de fogódzó is egyben. Egyik felől a felkelő nap, másik felől a lenyugvó nap vet rá majdnem egyforma, egy-fehérségű, egy-bíború sugarakat. Vizsgálhatjuk, elemezhetjük, leírhatjuk ezt a konglomerátumot. De ez még nem minden. Egyed Péter konzervatív költő. Modern konzervatív a konzervatív konzervatívok között. Mert hiszi, hogy van teljesség, vágyik erre a teljességre, nosztalgikusan áhítja múlt-jelen-jövő tisztaságát, közösségre áhítozik, találkozásra az időben. Nemcsak kérdezni, válaszolni is akar, nemcsak válaszolni, hanem kérdezni is. Ezért „konzervatív” költő. S mert tudja, hogy mindez lehetetlen, ezért „modern”. „Honnan jön ma a szó? / Tudnom kell, hogy megcsodáljam. / Vért bont vas-izzé a mindennap, / roncsolt hemoglobin rozsdázza szájam” (Élők). Kényére-kedvére (vajon?) szaladgál az időben, s megkísérli megalkotni saját eredetmondáját és sorsgrafikonját. „A fecskék már az Emlék szem-ereszén ülnek. / Kire várok? / Ím, Pithagorász is megérkezett a hajóval. / Nyomdokvizemre hágok” (Napéjegyenlőség). De az idő önkényes felforgatása másfajta „önkény” szinonimája is lehet (ha nem is szükségképpen az): „Ki bújik, ki lapul? – / a gyerek-ősiskolában / fű töri be a frontnadrágot. / Győzni tanul, / aki nincsen / és aki ott állt, / ahol nem állt ott” (Hunyócska). Egyed Péter verseit tekinthetnénk a konklúziók rosszul álcázott csapdáját meg­kerü­lő vagy azoktól visszarettenő gondolkodó egérútjának. Íme, a kényelmes, az okolható és okadatolható magyarázat. Mint ahogy nagyon sok, vershez hasonlító, de egyenletes izzású szöveggé össze nem álló gondolat- és hangulat-aliátum errefelé is tereli a figyelmetlen útitársat. Csakhogy maga a szerző emel vétót ez ellen: „ittlétem értelme, hogy továbbmehettem” (Les miracles du prin­temps). Az is valami, ha a vers menedéket nyújthat a visszarette­nőnek, ha meleg humuszba ágyazza az érzékeny magot, amely nem azonosulni, csak csírázni és táplálkozni menekült ebbe a humuszba: „ahol örök éjjel a hajnal / és hűlő nap szakad le hegyekről jajjal, / álmodunk megint új logoszt, / mely okos és kénytelen –” (Északnak mentünk énekelve). De Egyed Péter nem ügyeskedő illusztrátor, versei az elveszett teljesség édes-keserű ízét sóvárogják vissza. Mint mikor a fogainkkal szétroppantott dióban elkeverednek a tűhegyes szilánkok a lágy, édes dióbéllel, és nem lehet már szétválasztani őket. Egyed Péter kérdései (versei nem a kérdőjelek, pontok és felkiáltójelek klasszikus sorrendjét követik) költőietlenek, válaszai költőiek. (Fogalmainkat szándékosan nem javítjuk ki, és nem igazítjuk jelentésüket másfajta szemlélethez. A kontrasztnak is megvan a maga funkciója.) A „költőietlen” kérdések a jövő időt akarják megidézni, a „költői” válaszok múlt időbe merít­kez­nek. Ezért az idő nyugtalanító rései a versben, ahonnan néha a semmibe látni: „Kérdezek és ki felel – / idő nem szól, / válasz sehol, / magam vagyok a semmivel. // Szólok hasztalan – / neki mindegy, hol, / ki hogy hajbókol, / ő úgyis arctalan” (Beszélgetés). Ezért a fel-feltörő, fojtott klasszicizálás, ezért a hangulatok mindent egybemosó és mindent bevilágító ellen-poénjei: „Hallottuk, ahogyan egyre beszél / az őszbecsavarodott keményszívű, / egyre zenél, / és talán reméltük is: nemsokára / mindannyiunkat megríkat majd a szél” (A festő elmenetele). Egyed Péter szintézisei furcsák, fájdalmasak, iróniája álirónia, mintha szántszándékkal keresné a „déjŕ vu” helyzeteket, de mindezt úgy cselekszi, hogy abból nyilvánvaló: még előttünk van az, amiről úgy véltük, hogy csak emlék és emlékezet: „E többlét-pontban, / mint tudat napkitörése, / elvakít a forma. / Torkodból nem kérdés és felelet / röppen el többé, / hanem vadkacsakiáltás / és mozdonytöfögés, fejszecsattogás / a múlt elfelejtett állomásaiból és határaiból” (Több­lét-pont). De mielőtt a tátongó réseket kitöltve egymásba szakadnának kérdéseink és feleleteink, valljuk be: mindannyian „költői­et­len” kérdések és „költői” válaszok hibátlan összeillesztésén fáradozunk.

1978

Kísértő szimbólumok más tájban, más évszakban

(Ferencz S. István: Utolsó kenyér)

„A táj és az ember”. „Tájak, emberek”. „Változó tájak, változó emberek”. „Ember a tájban”. „Régi tájak, új emberek”. „Új tájak, új emberek”. „Emberarcú tájak”. Nem folytatom, mert unalmas. Az idézett címek, természetesen, fiktívek. Annyira fiktívek, hogy tízével-húszával bukkannánk rájuk, ha fellapoznánk néhány, nem is olyan régi, tehát nem is olyan poros újságkollekciót; kritikák, esszék vagy kritikának és esszének álcázott publicisztikák szívják az éltető vagy sorvasztó nedvet az örökzöld témából. Nemcsak azért, mert újszülöttnek minden vicc új, hanem mert újszülöttnek minden vicc egyformán régi is ugyanakkor. Azt is bevallhatom, hogy mentegetőzésnek szánom ezt az esetlenül ironikus (öniro­ni­kus?) bevezetőt, mert szeretném még egyszer elsütni a sokszor hallott poént, ami másképp nemcsak hogy udvariatlan, de rossz ízlésre valló gesztus lenne, ám nem én vagyok a hibás, hanem Ferencz S. István, aki nemrég megjelent kötetében fittyet hány az ósdi témák, avult igék és szentimentálisra facsarodott nosztalgiák babonájának, s meghökkentő merészséggel és irigylésre méltó következetességgel építi fel egy szereplős, egyszerre táj- és emberközpontú, egész estét (egész esténket? egész estünket?) betöltő drámáját. Igen, irigylem Ferencz S. Istvánt ezért a látszólag kétely- és habozásmentes következetességért, amivel bizonyítani akarja (s talán-talán tudja is), hogy nincsenek végképp lezárult utak, nincsenek végképp elherdált lehetőségek és végzetesen kompromittált ars poeticák. Persze, túlzás ilyen súlyos vádakat belevetíteni abba a végső soron jótékony hatású elbizonytalanodásba, amely a Fe­rencz S. István által is művelt költészet ministránsait, felkentjeit és igaz alkotóit hallgatásba vagy tétova kísérletezésbe taszította, hiszen a tényleges veszély tudatosítása nélkül talán e kötet legjobb darabjai sem születhettek volna meg. Rezignáltan kell belátnom azt is, hogy a Ferencz S. Istvánhoz hasonló alkatú költők őszinte – és éppen ezért naivnak is ítélhető – pátosza és (akár negatív előjelű) hite nélkül ez az út tényleg járhatatlan, a hitetlenül és kifinomult cinizmussal megmódolt versek tényleg csak az egyazon és témát variáló, megpenészedett téntájú publicisztikának adnának ötletet és kenyeret. De Ferencz S. Istvánt nem fenyegeti ez a veszély. Vagy ha fenyegeti is, ki tudja majd kerülni, hiszen neki is, nekünk is ez a mindennapi dolgunk. Szerencsésen átverekedni ma­gunkat a térképre be nem rajzolt szküllákon és kharüb­di­sze­ken. Igaz, ettől még nem mindenki lesz Odüsszeusz.

Valami baj mégis lehet, vagy a költővel vagy a kritikussal, ha mentegetőzéssel és közhelyek óvatos körbetáncolásával kellett kezdeni a kritikát. Csupa tabu ez a kötet. Tabu, mert korszerűtlennek kikiáltott módszerekkel – vigyázat! nem kellékekkel! – próbál korszerű költészetet csinálni. Éltető eleme éppen ez a feloldhatatlan ellentét, amely immár nem formai, hanem tartalmi kérdés, ettől függ sikere vagy kudarca. Persze, tagadhatatlan, hogy a négy évszak őrült körforgásában roncsolódó és mégis mindig megújuló táj gyászszalaggal vagy aranycirádákkal keretezett tükre volt minden korok költőinek. Sőt, tovább elemezve ezt a hagyományosnak látszó viszonyt, rá kell jönnünk, témánk annyira általános, hogy szinte minden belefér. Furcsa módon a dolgok titokzatos mozgásáról és változásáról éppen a világ legkevésbé változó elemeinek versbe építésével tudjuk még mindig a legeredetibb gondolatokat kicsiholni költészet és vers nélkül is eltengődő önmagunkból. A modern költészetet is éppen csak megérintették a kő- és acélarcú szörnyetegek, látni nem ezektől tanult, vagy ha igen, akkor nem úgy, ahogy ezt a minden-olyan-amilyen­nek-látszik-próféták elképzelték. Ferencz S. Istvánnak nagyon sokszor sikerül elhitetnie velünk, hogy görcsösen kísértő szimbóluma, a személyes élményként jelenlevő, már-már testünkbe beépülő táj a mi szimbólumunk is. Még akkor is, ha tulajdonképpen pót-szimbólum, kénytelen-kelletlen választott vagy elfogadott pót-mítosz, amely sok mindent magába fogadhat ugyan, világképet ad, magyarázatot és értelmezést, de csak akkor, ha belemegyünk a játékszabályokba. Szimbólumainkat nem is feltétlenül magunk választjuk. „Sebeink beszakadoznak / mint egy országtérkép” (Rodostó 1.). Hogy adott irodalmi (?) pillanatban mitikus fogalommá válhatott a táj, annak megvan a magyarázata. De erre most nincs miért és nincs hogyan kitérnünk. Ferencz S. István azért tudja elhitetni velünk ezt az anakronisztikusnak látszó viszonyt, mert verseinek főszereplője valóban a tájjal küszködik, elvegyülésének és kiválásának nemcsak közege, hanem furcsa módon feltétele is ez az annyira mitikus és mégis annyira konkrét tájélmény. A szabadság itt nem mindig szinonimája a beteljesülésnek: „Szabad vagy mint tüzek füstje / kiolt majd a hó ezüstje / mögötted a hamu-darát / kenyérnek keleszti anyád – / tején forrott csontosra szád... / Most egyedül csak neki fáj / e megvesszőzött égi táj” (Visszanézés). Ha alaposabban megvizsgáljuk a kötetben sűrűn felbukkanó, balladás hangvételű, népdal-imitációként ható verseket, megállapíthatjuk, hogy egyfajta népies költészet ars poeticája felől közelítve Ferencz S. István kötete tartalmaz valami mélyen „természetellenes” mozzanatot. Ezek a versek, amelyek látszólag az egyszerűséget, a dalszerűséget imitálják, mesterkéltek, csináltak, erőltetettek. Ha... Ha táj és ember természetes viszonyát keressük bennük. Hiszen a népdal költője, s maga a nyelv is, amely a hegy alsó részét hegylábnak, a folyó tengerbe vesző részét torkolatnak nevezi, nem szimbólumként kezeli ezeket az elemeket, hanem legfennebb csak megszemélyesíti őket, lelket lehel környezetébe, s magára ismer benne. Ferencz S. István ezzel szemben tudja, hogy „nem nyerhetünk / bebocsájtatást / az ősz tisztítótüzébe / ezredikszer elmúlt arcodért / itt kell hogy éljünk / ebben a meghirdetett / nyárban” (Ítélet). Máshol meg: „Örökös omlásban mint homokkő-bánya / fölöttünk égtájtalan süllyed az ég” (Örök havazásban). Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy mindez egy másik táj, egy másik évszak. Persze, ez a szemlélet nem fogja, nem foghatja át az egész kötetet, nem kell feltétlenül jelképet keresnünk minden hatásos képben: „cseppköves testem / már omladozóban – // mint búvópatak / lobbansz ki alólam” (Törés). Tulajdonképpen a történelem is egyfajta táj, és szimbólumként éppen olyan „természetellenes”, mint a másik, a konkrét táj: „s akinek csak kuss volt jussa / szélben lengő katáng sorsa / ínyemen Dózsáék húsa / a tüdőmbe szorult torzsa / hordom szítom türelmesen / még még mindig egyenesen / derékig a földbe ásva / kénkőtűzben lépig ázva / szívem fölé szívet vésnek / körém gyűrűznek az évek / madárlátta kenyerembe / falevélnyi tenyerembe / virrasztani gyűlnek össze / égni velem itt felejtve / bevarrt szájj­al látó szemmel / istentelen szerelemmel” (Virrasztó). A valami láthatatlan erőszakot sugalló panteisztikus azonosulás a tájjal, eme biologikus érzékenységű beépülés a bármikor elveszíthetőnek tudott földbe, fűbe, kövekbe, fákba költői programként valóban problematikus. A részletek kidolgozottsága elfedi a nagy-nagy hiányt, azt, hogy nem tudunk mondani, nem mondhatunk minderről többet. Csak sugallatot, csak indulatokat, csak érzéseket, csak szeretetet, csak gyűlöletet adhatunk. Nagyon sok ez, de egyszer, valamikor majd bebizonyosodik, hogy bizony nagyon kevés is. Mert végül is a táj nem a táj. A táj mi vagyunk. Erre a konklúzióra jut Mikes-poémájában Ferencz S. István is: „Hasonló vagyok / az árnyékhoz / arcra esett hatalmas / egyesített respublikája / az elmúltaknak / hol országló körútra jár / s portölcsérből épít tornyokat / a szél / Hazám lehetne hát az alkonyat / évszakom a magány / Utódom minden havazás” (Rodostó 3.). Lehet, hogy így igaz. Lehet, hogy úgy, ahogy a mesebeli együgyű dalocska mondja: „Fújjad, fújjad, juhászlegény! / Én is voltam királylányka, / Királylányból jávorfácska, / Jávorfából furulyácska.” Persze, a mese során a dalocska is változik: „Fújjad, fújjad, én rossz néném! / Én is voltam királylányka, / Királylányból jávorfácska, / Jávorfából furulyácska.” És így tovább...

1979

A feltételes mód bizonyossága

(Király László: Az elfelejtett hadsereg)

Kétségtelen, hogy Király László legtudatosabb költőink egyike, s e tudatosság látszólag megkönnyíti lírájának értelmezését, hiszen maga a költő ad támpontokat, ő jelöli ki a megközelítés lehetséges módozatait akkor, amikor tiszta és egyértelmű ars poeticákkal szolgáltatja ki magát az olvasónak. Csakhogy mindez csalétek, csapda, idegen erdőrengetegben elszórt kenyérmorzsa, amit sürgősen és szorgosan felcsipegetnek a madarak. E csapda-ars-poe­ti­cák, e csalétek-ars-poeticák természetesen igazat mondanak, vagy ha úgy tetszik: mégis igazat mondanak: „Halljátok-e az éneket, melyből kényszerűn kivész, / savakkal az érzelem kimaratik, / s csak száll csapkodva, / köröz az értelmet kutató zengés, / mert dal azért, és száll, mert mi mást tehetne? / De nem röppen vele többé a mámor, az elveszett, / a békességgel tündöklő virághason­la­tokban, / s nem gyönyöríti a szót édes ritmusa sem” (Halljátok-e a dalt). A meghirdetett program természetesen nem lep meg, nem lephet meg, hiszen Király László verseit mindig is a tiszta és pontos beszéd, a hajszálpontos fogalmazás és a nyugodt biztonság jellemezte. S az sem meglepő, hogy e felismert erényt az emlékezés és a cselekvés módszertanává nemesíti a költő az általunk pon­tat­lanul ars poeticának nevezett versekben és versrészletekben. Hiszen ezeknek a hitvallásoknak nyilvánvalóan analógia-értékük van, s az, hogy a pontos fogalmazás, az egyenes beszéd mégis analógiákat ébresztget, tulajdonképpen már sejteti is azt a szüntelen feszültséget, amely Király költészetének súlyt és méltóságot ad, gesztusait jelentéssel telíti. S mindez látszólag úgy jelentkezik, mint valamiféle „búcsú a trópusoktól”: „Csak a szándék él mégis, vasszorítások, / penge-hasogatások, megvakíttatások, / fojtva-elnémítások ellenére is, / csak a szándék: az egyetlen emberi, / a derű emlékét – legalább! – feledni nem akaró, / a derű emlékével is túlélni akaró, / csak a szándék él, s csontra aszottan az is. / Mert a Kétségek Között Önmagát Fölfaló, a lélek, / már csak az értelemtől vár minden jövendölést, / mert elhitványult a megérzés, elsatnyult lassan / százezerszeres meghazudtolásban, és a meg­sej­tések, / a döbbenetes fénnyel sugárzó régi nagy megsejtések, / rozsdatemetőkben várják, / hogy silány számítógépekké olvasszák őket” (Halljátok-e a dalt). Ha csak a sorok mögül felsejlő finom iróniát szegezhetnénk szembe a keserűen világos érveléssel, akkor legfennebb egy brechti indulatú és logikájú költészet tisztító viharában reménykedhetnénk. Vagy gyönyörködhetnénk a mégis, az ennek ellenére, a mindenek ellenére megismételt csodában. Nemcsak az a baj, hogy makacsul a költészetre értjük és vonatkoztatjuk mindazt, ami tünékeny tárgyakban s emlékekben őrzött múltunknak és roncsolt tenyérben megbúvó kusza sorsvonalainknak megfejtését is implikálja, vagy legalábbis megkísérli egy ilyenfajta értelmezés módszertanát nyújtani. Hiszen mindez világos, nyilvánvaló, cáfolhatatlan. Az analógiákkal pedig nem sokra megyünk, mert a vers nem kíván analógiává egyszerűsödni, s ha igen, nem úgy, ahogy mi szeretnénk, mert akkor legbensőbb lényegéről mondana le, többé már nem lehetne szuverén teljesség, egyszeri varázslat. Király László költészetéről túlságosan is sokszor, túlságosan is magától értetődően mondták el, hogy szigorú, kemény, pontos, férfias líra. Nem mintha mindez nem lenne igaz. De vajon nem csupán védekezés-e, nem csupán a szívet takaró pajzs-e, amelyhez a jobb kézben tartott meztelen penge villogása is elválaszthatatlanul hozzátartozik? „...Vas-szorítások, / penge-haso­ga­tá­sok, megvakíttatások” ellenszere, de mint ilyen sohasem a nyugalmat, a biztonságot jelképezi. Éppen ellenkezőleg. Mert az értelem is csak ideiglenes menedék, csak számvetésre és erőgyűjtésre jó, Apollinaire félszárnyú madarához hasonlatos. Legalábbis a költészetben, amely szakrális jellegéből mindmáig sokat megőrzött. Így hát Király igazat mond, és mégis becsap minket, amikor kijelenti: „Kezdődik a versek őszies vetkőzése. / Veszti díszét a szó, szél tovakapja. / Csak a pontosság fontos: így és így volt. / Csak az igazság, a bonthatatlan”. (A hosszú költemény). Mert verseiben ott lüktet, tombol, fintorog, bukfencezik, üvölt és gajdol az a kusza alaktalanság, amelyet megfékezni másképp nem lehet, csak így, pontos és egyszerű szavakkal. Vagy nem is a versekben, hanem a versek mögött történik mindez? Nem, Király verseiben az is ott van, az is hozzátartozik ehhez a lírához. Mert tulajdonképpen semmi sem biztos, semmi sem bizonyos Az elfelejtett hadsereg darabjaiban. A költő bizonyságai és bizonyosságai nem szavatolhatják a versekben felbukkanó tárgyak és alakok létezését, a felmutatott múlt és jövő valóságosságát. A csontig hatoló könyörtelenség és a mérnöki precizitás tulajdonképpen egyetlen – s talán-talán nem hiábavaló – fegyver a föld alól felgomolygó pokolfüstben apokaliptikussá kuszálódó látvány ellen. De ez csak később van, mondhatnánk, a Király-kötet időrendjében is csak akkor következik, amikor a Bosch-albumban lapoz ideges ujjakkal a költő. Mindezt megelőzi – újra és újra megelőzi – a hely és idő meghatározása. „Ha megkérdik, hová igyekszem, / nem tudok mit válaszolni, / kellemetlenül hallgatok. / Ha megkérdik, honnan jövök, / elszomorodom / s egy szőlővel befutott házra mutatok. / Egy tisztára sepert udvarra, / dombra szaladó kertre, / melyek homályba tűnnek lassan” (Utak). A „szőlővel befutott ház” többször is beúszik majd a képbe, s bár Király idegenkedik a szimbólumoktól, hiszen nála a szimbólumok is a feloldásra, magyarázatra és végső soron elveszejtésre ítélt kétértelműségek közé tartoznak, mégis egyfajta támpontot jelenthetnek az ehhez hasonló képek. A múlt bizonyossága segíthetne a jövő megfoghatatlanságának elviselésében. De így van-e ez valóban? Múlt és jövő tragikusan egyen­líti ki egymást bennünk, a múltat jövőnek sejteni – tragikus vétség, s ezt Király nagyon jól tudja. A nosztalgia, amely ekképpen nemcsak múlt idejű, hanem jövő idejű is, formába ágyazott formátlanságot jelent, hívórímet, amelyre soha nem érkezik válasz. „Hallszik tompán a költő hangja / egy időtlen történelmi tragédiából, / mely van is, nincs is, történik is, nem is, / de hangulata leng lomha bivaly-éjen” (A hosszú költemény). A viszonylagos eszköztelenség és a visszafogott hang csupán a szétfoszló álom-múlt, álom-jelen és álom-jövő kimerevítésére szolgál. A szégyenletes in flagranti undorával és kiábrándulásával jár ez, de hiányzanak a teátrális jelenetek, nincsen pisztolydörrenés, nincsenek sikolyok, ilyen mértékű bűnrészességre semmi szükség. Nem marad más, mint a fel-felerősödő írógépkopogás, a jegyzőkönyvek száraz szűkszavúsága. Az csak természetes, hogy ebben a jegyzőkönyvben mégis ott van a fájdalom, a nosztalgia, a felháborodás és a bosszú. Együgyű kérdésnek tűnik: a töredezettségében is pontos és aprólékos emlékkép csiholhat-e látomásos hasonlatot? „Hirtelen újra érezni a kályhalapon száradó nyers bükkfa / csípős, titokzatos szagát. / Sistereg, forr a hasábokban a nedv, kibugyborékol a ré- / seken, mint az izzó vaskoronával koronázottak orrán, fü- / lén a koponya nedvei” (Téli vázlat). Rafinált? Manierista? Kegyetlen? Hiteles? De hát hogyan lehetne hiteles egy hasonlat, amely részleteiben reménytelenül esetleges? A két – másképp-másképp – reális sík iszonytatóan egymásba vegyül, és a költő képzeletbeli hóhullásos tájain itt is, ott is vérfoltok jelzik: valakik erre jártak. És „A hóban tenyérnyi farkasnyomok” (Téli vázlat). Ám mindez csak jel. Vagy még az sem: „Én jelnek vélném – nem az; / semmire emlékeztet” (Hűvösödik). Király szerint át kell értékelnünk hasonlatainkat és metaforáinkat. A hasonlat elemei nem magyarázhatják és nem értelmezhetik egymást. S mégsem véletlen, hogy hasonlítanak egymásra. Az ellentmondás feloldhatatlan. A leírás, a rendszerezés, a tettenérés még nem old meg semmit, ha hiányzik a teremtés gesztusa: „Október lenne / vagy május, / ez végül is min­d­egy, / de úgy érzem / történhetne is / valami barátaim!” (Maga­san). A történni távolságtartó személytelensége ne tévesszen meg bennünket! Legfennebb a szóhasználat élessége és vádló őszintesége riaszthat, hiszen a várakozás jó. A tétlen várakozás rossz. „ – – – – – – De mi hagytuk magunk, és ne / lehessen nyugalma ezért senkinek, szerelmetes társak, / hagytuk magunk, míg a dombon a rítust végezték a / boldog tekintetű Megváltóval, hagytuk magunk, mi- / csoda vétek, társaim, füllesztő, fullasztó örökség, mint / a tízes teremben Bécsben” (Az öreg Pieter Brueghel).

Király példázatai és helyzetei látszólag anakronisztikusan áttetszőek: „A mi időnk – mi belőlünk megmarad – / riasztó figyelmeztetés / eljövendő süket füleknek, / vagyishát ezt reméljük” (A régi órák). De ezekbe a helyzetekbe megdöbbentő természetességgel illeszkedik egy váratlan, egy abszurd elem. Ám ezt az abszurditást, a helyzet alapvető képtelenségét mindig elzsongítja, már-már megfoghatatlanná teszi a képek cáfolhatatlan logikája és a versbeszéd nyugodt sodrása. „Itt vagy, / de nem a mában” (Terítsd be hóval) – mondja Király, és az itt és most szemünk láttára lesz: itt, de nem most, vagy itt és nem most. Minden modern költő az idővel küszködik. Király is. Amíg a jelen megfoghatatlan, addig változtathatatlan. A most és a nem most felcserélhető ugyan, Babits, Nezval, Kerouac, Cicero több mint szerep és példázat, de mindez csupán a feltételes mód bizonyossága: „Pedig volna egy-két gyönyörű történetem” (Utak) – mondja rezignáltan Király, ám ehelyett jönnek a Bosch-album apokaliptikus látomásai vagy a Henrik király Kobzosának tehetetlensége: „Dolgaim, Felség, szétdobálták, / mert árulónak hittek – ők, az árulók. / Felhasították a képek hátát, – ruháim zsebét kiforgatták, / ferde vigyorral szájuk szögletén.” Vajon nem abszurdum, nem képtelenség azt hinni, hogy a történelemből szüntelenül visszakísértő apokalipszis leírható és ezáltal legyűrhető olyan szövegekkel, amelyek ideges lüktetéssel telítettek ugyan, de grammatikailag a tisztaság, világosság, szabatosság jellemző rájuk? Hová tűntek az analógiák? Hová tűntek a mítoszok és az ellenmítoszok? Képtelenség, valóban képtelenség. „Amiként lassan / nem is volt soha, ami nincs. / Ami van: a képzelet alpesi hágóin / gőzölgő dér-elefántok, cammogók. / Vagy: csörömpölnek fönn, az egeken / a jéggé dermedt, hűséges légiók” (Januári levél).

1979

A megtisztított látvány

(Bodor Ádám: Megérkezés északra)

Most újból kérdezni szeretnék, mint hajdanában: Van-e még epika? Van-e még líra? Van-e még próza? Van-e még vers? Boldogult úrfikorunk vétkei közé tartozik az is, hogy volt még kedvünk és időnk ilyen és hasonló kérdésekkel zaklatni egymást meg a világot. Hibás kérdésekre hibátlan válaszokat várni, naivság. Akkor még – boldogult úrfikorunkban – úgy képzeltük, hogy a forma fémes pántjai vagy kristály-rácsai szigorú rendbe fogják a dolgokat, s ha lehullnak a pántok, ha szétrobbannak a kristály-rácsok, felbugyborékol közülük az a megfoghatatlan, leírhatatlan, osztályozhatatlan valami, amit a külső héj eladdig eltakart és kordában tartott. S ha nincsen színtiszta epika vagy színtiszta líra, ha nincsen színtiszta vers vagy próza, legalább átmeneti megoldásként, vannak szövegek. De már szövegek sincsenek. Mint ahogy, s ez most már nyilvánvaló, nem volt líra és nem volt epika sem. Ám, bármennyire is furcsa, mindez nem szomorít el, nem ébreszt bennünk nosztalgiákat. Amit otthonunknak tartottunk, színfal volt, festett kulissza, kóklerség, kegyes öncsalás. Boldogult úrfikorunk­ban nem hittük volna, hogy ez is megtörténhet. S mégis van bennünk valami felemás nosztalgia az ezután megszülető, de még csak régi nevükön megnevezhető formák után. A csodák éppen szünetelnek. Áramszünet van. Néhol még megőrizték a szekrény tetején a petróleumlámpát vagy a karácsonyi gyertyákat, s ez ilyenkor jól fog. A bűvész vacsorázik. A bűvész szerelmes. A bűvész elutazott.

A csodák éppen szünetelnek Bodor Ádám novelláiban is, s zavarba ejt, hogy az ismeretlen bűvész távolléte nem kelt hiányérzetet bennünk. Pedig a hiány kulcsszava lehetne az értelmezésnek, csakhogy Bodor Ádám elutasítja az értelmezés szükségességét, sőt, helyenként a lehetőségét is, s ezzel az olvasót is provokálja, hogy ne keressen olcsó ürügyeket gondolataihoz, ne vegyen tudomást a forma szerepét is betöltő premisszák létezéséről. Alaktalanságra biztatja az alakoskodó gondolatot, s ezt a biztatást egyelőre meg sem fogadhatjuk, de vissza sem utasíthatjuk. Így aztán a magyarázat is amorf lesz, de talán többet árulhat el magáról és a világról. Cinikus tanulság, cinikus konklúzió ez, de valamiféle átmeneti állapotot jelöl, termékeny kettősségről árulkodik. Mert mit is jelentenek a csodák? Ebből a könyvből, amelynek darabjai csak így együtt válnak igazán hiteles állapotrajzzá, s folyóiratbeli közlésük még csak nem is sejtette az őket egybeforrasztó kegyetlen kohéziót, nos, ebből a szerintem nagyon fontos könyvből hiányzanak a Plusz-mínusz egy nap hátborzongató abszurditásai, bár ezek az abszurditások ott is a váratlan alakzattá összeálló realisztikus tényekből táplálkoznak. Hiányzik a rókává változó ember groteszk és iszonytató vakkantása, az árvízben cigarettázva megfulladó nő felejthetetlen látványa, Obrád Simon és Bahleda Géza megdöbbentő és mégis természetes megérkezése az egykor általuk felégetett faluba. Úgy tűnik, a Megérkezés északra tisztább, egyszerűbb, közelibb és – nem az irodalom, hanem az ismert valóság szempontjából – hihetőbb világot ábrázol. Felületes vagy finnyás olvasó szemében mindez lehetne pihentető intermezzo vagy esetleg idegesítő pepecselés, kitérő, amelyre Bodornak szüksége volt, hogy később folytathassa ott, ahol abbahagyta. Már a novellaindító mondatok is a nyugodt mesélőre vallanak: „Téli fagyos éjszaka volt.” (Állomás, éjszaka); „A fatemplom előtt két parasztasszony üldögélt.” (Barna fénykép); „Végre kisütött a nap.” (Fenyőfák, szénaboglyák); „Éjszaka két óra volt, a kicsi állomáson s a benn várakozó személyvonaton csend volt.” (Másodosztályú terem); „Cservenszki korán kelt, megetette a kutyát, megetette a nyulakat, aztán befogott a szán elé egy kölcsönlovat.” (Új bútor) stb. Itt-ott felbukkanó (de hangulatukkal ezt a könyvet is át- meg átszövő) abszurd helyzetei azt az – immár hétköznapi – állapotot jelzik, amikor mindenki tudja, hogy a játékszabályok egy veszélyes és tartalmatlan játék szabályai, és mégis elfogadja őket: „Előtte a pulton egy tál narancs, rajta árcédula: »Alma. Darabja 4 lejş Kérek egy almát, mondta az ember, és kapott egy narancsot.” (Állomás, éjszaka) Ezek a helyzetek mégsem alkotnak mitikus keretet, nem lendítik át e történés nélküli történeteket valamiféle irreális tájba, nem is ez a céljuk. Különben is fölösleges volna célt, célzatosságot, célszerűséget keresni Bodor Ádám novelláiban. Nem parabolák, nem is modell-értékűek ezek az írások. Igaz, kissé furcsa azzal kezdeni, hogy minek nem tekinthetünk egy műalkotást, de úgy érzem, a reductio ad absurdum módszere itt eredményes lehet. Feltéve, ha eredményre vágyunk. Ha azt akarjuk, hogy „kijöjjön az eredmény”. Tehát: nem parabola, nem modell, még csak nem is sztori vagy történet. Mert Bodor pontosan ezeket a formai elemeket – s éppen nála válik bizonyossá, hogy ezek csupán formai elemek – építi le a kötet novelláiban. (A műfaji megjelölés itt valóban csak konvenció, de jobb híján maradjunk ennél.) Ezért csalóka látszólagos rokonságuk Örkény István egyperceseivel, hiszen amazokban éppen a kristályosan áttetszővé tett szerkezet a fontos, a szerkezet, amely kitapogatható, tisztán kivehető, s így, mezítelenül is hatalmas súlyokat bír meg, bár magyarázni vagy értelmezni őket éppoly fölösleges lenne, mint Bodor „egyperceseit”. Tehát: ez sem. Nem, mert a szerkezet, a szöveg teljesen spontánnak sohasem tekinthető struk­tú­rája Bodornál éppúgy értelmező gesztusnak számít, mint az előbb felsorolt más formai vonások, ő pedig – tegyük hozzá: valószínűleg – éppen ezektől! akar szabadulni. Kísérletet tesz a tiszta epikára, amely ebben a formájában nem is hasonlít arra, amit epikának hittünk. Igaz, hogy átmeneti megoldás ez, de kikerülhetetlen, mert abból a felismerésből táplálkozik, hogy valamit elrontottunk, valamit végképp elrontottunk. Le kell hát bontani a díszeket, lehántani a sok rétegű héjat, amíg az anyag közegellenállása bizonyítani nem fogja, hogy ez már a valóságos látvány, a valóságos történés, a valóságos valóság. Hideg lesz az anyag, amelyre bukkanunk, vagy az is lehet, hogy forró, de langymeleg semmiképp. S ezt is akarja Bodor – tegyük hozzá ismét: valószínűleg. Minden helyzetre és minden látványra gyárthatunk szép és megdöbbentő hasonlatokat, de pontos hasonlat mindig csak egy van, vagy lehet, hogy valójában egy sem: „Itt lenn, a Repedő-völgy kerítései tövében liszteszsáknyi darabokban aszalódott a múlt heti hó, valamivel fönnebb a kecskeganés föld sötétlett liszteszsáknyi darabokban a hó között. A kőfejtés omladékai után a hó hirtelen fehéren összecsapott.” (Behavazott lábnyomok) A látvány térbeli szukcesszivitása történéssé áll össze (az idő mintegy arra kényszerít, hogy megtörténjék a látvány), de ez már egy másfajta történés, a sikeres kísérlet eredménye. Bodor megtisztítja történeteit a magyarázatoktól, ez látszólag csak annyit jelent, hogy nem „irodal­mi­a­sítja” a valóságot, nem kommentál, nem keres csattanókat, s nem próbálja magát (mint kommentátort), belopni a különböző helyzetekbe. Így aztán eléggé megfoghatatlannak tűnik, hogy mitől is jók ezek a novellák (karcolatok), hiszen nem sugallnak konklúziókat, nem akarnak önmagukon túlmutatni, éppen olyan váratlanul érnek véget, mint ahogy kezdődtek. Néha már csak a természet történik – megtörténik – velünk: „Délfelé nagy, barnás, lencse alakú felhők tűntek fel a Puzdra körül. Nagy komoran úsztak el mellette, volt amelyik súrolta. Ilyenkor egy-egy komolyabb gomolyag leszakadt, foszlányaival megkapaszkodott az ülő farkas alakú szikla tájékán, és áttetsző gyökereket eregetett a jeges hasadékok közé. Ott sündörögtek, amíg pár óra alatt teljesen betakarták. Úgy látszott, odafönn újra beáll a havazás.” (Behavazott lábnyomok) De nem csupán a kommentár hiányzik, hiszen hiánya felismerhetőbbé kellene hogy tegye ezt az utánozhatatlan atmoszférájú világot. S rá is ismerünk, fel is fedezzük magunknak, mint valami rég elveszített élményt, hideg tejüveg mögül ellenfényben felderengő elérhetetlen emléket. Rá kell jönnünk, hogy a kommentárt magunkban hordozzuk. Látásunkba, látványainkba végzetesen beszivárgott az értelmezés, a magyarázat, láthatatlan műszereink nélkül mozdulni sem tudunk, a rejtjelfejtő rács nélkül érthetetlen halandzsaként sorakoznak előttünk a dolgok. És egyáltalán nem biztos, hogy birtokában vagyunk az igazi kódnak, az igazi megoldásnak. Ezért furcsa és idegen s mégis fájdalmasan ismerős Bodor világa. Az ismert tények szerkezetéből is kiviláglik valami megmagyarázhatatlan rajzolat, amelyet nem tudunk értelmezni, s tulajdonképpen tilos is értelmezni. Nem kommunikatív, nem nyitott rendszer ez, nem lehet beléhatolni, csak ábrázolni lehet. Legalábbis pillanatnyi állapotában. Bodor Ádám valójában kétségeket támaszt bennünk, bizonytalanná tesz, pedig jellegzetesen „erdélyi levegőjű” (engedtessék meg nekem, hogy jóhiszeműen használjam ezt a fogalmat) szövegeiben éppen a bizonyosságra törekszik. Csakhogy az ő bizonyossága nem az értelmezés és a premisszák bizonyossága, s ez megzavar minket. Ésszerűséget keresünk abban, ami csak később, utólag válhat ésszerűvé. A vegytiszta „couleur locale” itt egyetemességet sugall. A természet, a hegyek, a furcsa nevű emberek és furcsa nevű helységek utánozhatatlanul egyedi környezetet teremtenek, annyira, hogy hajlamosak vagyunk kuriózumnak hinni azt, ami egyszerűen csak igaz. A fantasztikum ebben a világban csak pillanatnyi érzékcsalódás lehet. Timis Valér egy parókát talál az erdőben, az ágak között fenn­akadva: „...nem örült a várható találkozásnak, inkább kíváncsisága ébredt fel, mit csinálhat itt egy lány ennyire egyedül az erdőben, a betűző napfény tenyérnyi foltjai között. Megállt és mozdulatlanul várakozott. Türelmét vesztve aztán füttyentett neki, majd megszólította:

– Kukukk. – Később meg azt mondta: – Látlak! Hogy hívnak?

De hiába volt minden. A lány nem mozdult. Ekkor Timis Valér közelebb ment hozzá, és egy kicsit meg is ijedt, hogy ez a lány láthatatlan. Nem látszott egyéb a lányból, csak a haja. Ott lebegett a száraz fenyőgallyak között. Nem voltak elképzelései a láthatatlanságról, de azt mégis furcsállta, hogy valaki teljesen átlátszó legyen. Még egy utolsó próbálkozást tett: Sz-sz! Aztán megállt előtte, kezét lassan feléje indította, idegesen tapogató és simogató ujjakkal közeledett a haj alatti test felé, és egészen megdöbbent, amikor látta, hogy ott, ahol az arcnak el kellett volna kezdődnie, keze akadálytalanul merül el a levegőben.” (Gazdátlan holmi) Timis Valér pénzzé teszi a parókát. A fantasztikum elárultatott. Mint ahogy valaki, valakik valamikor Timis Valért is elárulták. Megmagyarázták őt, megmagyarázták a világot, amelyben él. Bodor tudja ezt, s tudásának forrása egyéni (egyedi) látásmódja. E látásmód szövegbeli kicsapódása a stílus, amely olykor elemezhető ugyan, de tovább bontani nem érdemes. Többnyire olyan apró jelek árulkodnak róla, mint a már idézett mondatok egyikének áttetsző szerkezete: „Cservenszki korán kelt, megetette a kutyát, megetette a nyulakat, aztán befogott a szán elé egy kölcsön-lovat.” A nyelvi redundanciát kerülendő, így kellett volna írni: „...megetette a kutyát és a nyulakat...” Nem: „...megetette a kutyát, megetette a nyulakat...” Ugye hogy apróság, ugye hogy nem fontos? Igen, mert a mi értelmezésünkbe beszivárgott már a pargmatikus szempont, az öntudatlan hamisítás. Csak ennyi a különbség, ám ez is elég. Bodor Ádám világa végtelenül szubjektív, hiányzik belőle a közös, mindannyiunkra jellemző magyarázat. S éppen ezért kegyetlenül objektív is. A kör bezárult. De ez nem lehet konklúzió, nem lehet tanulság...

(Befejezésül még csak annyit: lehet, hogy túloztam, lehet, hogy magam is túlságosan szubjektív vagyok, amikor Bodor Ádámnak ezt a kötetét éppen olyan fontosnak tartom, mint az előzőt, a nagy visszhangot keltő Plusz-mínusz egy napot. Biztos vagyok benne, hogy sokan nem értenek egyet velem. Talán még a szerző sem. Pedig egy különös nouveau roman ez a regényes-romantikus könyv, amolyan „sajátosan” itteni nouveau roman, amely az Utunk­­ban közölt s – két-három kivétellel – naplójegyzeteknek hitt tárcákból állt össze.)

1979

Szertartások

(Palotás Dezső: Negyedik kívánság)

avagy: mi a ceremóniamester véleménye a ceremóniákról? A válasz senkit sem érdekel, sem a megbízókat, sem a tűzijátékokkal virradó lelkes lovagokat, hölgyeket és urakat, népséget, katonaságot. Libegő pántlikák, suhogó legyezők, rizsportól vattacukorrá fehéredő parókák, petárdapukkanások és ágyúlövések közepette, a nagy hozzáértéssel megtervezett, előkészített és irányított zenebonában ki firtatja, hogy mire gondol a szertartások soros mestere? Meg aztán „Gondolj a sok kivégzésre, amiket / együtt néztünk meg. Nos, / ha emlékszel rájuk, tudnod kell azt is: / nem sajnálhatjuk azt, ki tréfálva / megy a halálba – cinizmusa / egyeseket csodálatra késztet, másokat felháborít; / de nem sajnáljuk őt” (Levél a szeretőmnek, hétköznap) – mondja Palotás Dezső első kötetében. S bár semmi sem áll távolabb tőle, mint elmúlt korok, idült példák idézgetése, folytassuk ezt a történelmi-történelmietlen példálózást: a ceremóniamester, ha már elvállalta a ceremóniák dirigálását, legjobb vagy legrosszabb esetben is csak egészséges cinizmussal viszonyulhat saját kisded játékaihoz, és eszébe sem jut (meg)tagadni szerepét. Látszólag Palotás Dezső is a Nagy Ceremóniamester pózában tetszeleg, itt kellene megfognunk, rajtacsípnünk, bebizonyítanunk, hogy szemenszedett csalás, amit csinál, szemfényvesztő mutatványos ő, aki vizet prédikál s bort iszik. Kineveti a költészetet, és verset ír mégis. Gyűlöli a pózokat, és mégis állandóan pózol. Utálja a látszatokat, és mégis látszatokat kreál. Megveti a pátoszt, és nagyon gyakran patetikus. Szemeteskukába gyömöszöl kiürült dobozokat, és ugyanolyan üres dobozokból épít magának házat. Hát akkor milyen kiutat, milyen megoldást kínálhat ez a vers, ez a költészet? Sokféle kiutat, sokféle megoldást. Csak nem kell elhamarkodni a választ azzal, hogy „a költő valószínűleg éppen azt mondja nekünk, amikor magáról beszél: ilyenek vagytok, kedves barátaim”. Még akkor sem, ha sok mindent hajlamosak vagyunk komédiázásnak, iróniának, gúnynak tekinteni ezekben a szövegekben, és maga a szerző is azt írja egy helyt, talán ránk is gondolva: „Rá kellett jönnöm, s megijedtem: / ezek ezt egészen komolyan csinálják” (Harmadik nap). Félresikerült fintor is lehetne a kötet alcíme: „Vázlatok és illusztrációk meg nem írt versekhez”, annyi ilyesmit láttunk, hallottunk, olvastunk. Pedig komolyra fordítva a szót, ez most véletlenül igaz. Hiszen Palotás Dezső nagyon is tudatos költő, nem enged meg magának ilyen olcsó gikszereket. Azt a bizonyos verset, azt a bizonyos költészetet ő nem tudja, mert nem is akarja csinálni. Lehetséges-e az élveboncolás – lehetséges-e az immanens és mégis hatékony megközelítés? A kísérlet értelme és tétje talán ez. Lehetséges-e azonosulni egy formával, egy helyzettel, egy jelrendszerrel, amelytől ugyanakkor élesen elkülönítjük magunkat? Ha analóg rendszerként működő modelleket teremtünk, akkor esetleg igen. De a fikció így csak formájában kitalálás, jelentésében nem az, márpedig szimbólumok és allegóriák jól ismert képlete ez, és nem valószínű, hogy Palotás módszerére alkalmazható, hiszen a sűrűn felbukkanó szerepjátszás (Piros és Farkas az erdőben stb.) nála csak megtévesztő manőverezés. Gúny és öngúny, ami nem teljesedhet allegóriává, mert nem is ez a célja. A ceremóniamester tulajdonképpen az egyetlen kívülálló és az egyetlen igazi résztvevő, mert tudja, hogy a szertartás nem eleve szükségszerű szabályok és törvények szerint zajlik, részletei felcserélhetőek és megváltoztathatóak, helyenként ki is lehet iktatni őket. Az is igaz, hogy aki ezt felismeri, az csak egyvalamiben bízhat, a változásban, a lebegésben, a viszonylagosságban. És ez a jó. Mert végül is az írástudó milyen eszközöket találhat egy adott Helyzet (vershelyzet?) megszüntetésére vagy semlegesítésére? Eszközei: a kibeszélés (ez a legnehezebb és konkrétságában nem is mindig a legeredményesebb), az álom, a demitizálás, az irónia stb. Csupa olyan módszer, amit egy szertartás résztvevői (tekintsük szertartásnak most akár a szonettet, az utazást, az ünnepet, a verset, a beszédet is) természetszerűleg el kell hogy utasítsanak. Ezért kell a költőnek résztvevőből rendezővé válnia, persze csak játékból, csak színleg, mert másképpen bekövetkezik a végzetes hasonulás: „később, mint soha, jobban látom / kiszolgált ifjontiságom: / komoly lettem és ímé, menten / engedelmessé nőtt a lelkem –” (Férfiúdal – Farkas verse). Ilyen értelemben tényleg semmi sem igazán komoly ebben a költészetben (kivéve a Tétet), és főleg semmi sem igazán természetes, minden mesterkélt, de nyomon követhetjük, miként válik ez a mesterkéltség rokonszenves, szeretetre méltó fogalommá, miközben még egyszer revideálnunk kell a művészet és a valóság–világ–élet viszonyáról alkotott fogalmainkat. Palotás Dezsőben egy majdani nagy Mesterkéltet láthatunk, akinek egyetlen szava sem őszinte, minden gesztusa teátrális, csak az a furcsa, hogy ezek a szövegek céljuk és lényegük szerint is egyjelentésű, tehát hazug állapot leleplezésére szolgálnak. Mert a fiatal (vagy már nem is olyan nagyon fiatal?) költő is jól tudja, hogy „A formális megfogalmazás [...] hajthatatlanná változtatja az elmét. A szavak olyan ideológiai ellentétekbe sodornak minket, amelyekből nincs visszaút. [...] Az elmét jelszavak, közhelyek, szónoki absztrakciók kerítik hatalmukba” (George Steiner). És mindez áttevődik a valóság síkjára is, bekövetkezik a tragikus hasadás: „szélkarcsú az egész világ / fázna hogyha merne” (Farkas első őszi verse) – írja Palotás, vagy: „hallgatnak a vadak / amiről akarnak” (Farkas második őszi verse). Bizonyos konvenciókat ő is kénytelen elfogadni, hiszen másképpen le kellene mondania a kommunikációról, vagy – Roland Barthes szavaival – legfennebb csak saját excentrikus voltát közölhetné az olvasóval. Ezzel szemben felrúg egy alapvető konvenciót, a témával vagy a helyzettel való teljes azonosulás elvét, és ha létezik „önazonosság”, akkor azt is. Ily módon a brechti színházhoz hasonló költészetet művel; „elidegenítő effektusai”: az irodalmias zsargonnal kevert stilizált beszéd, a szónokiasság, a gyakori rámutató, magyarázó gesztusok, az állandóan valami furcsa epikává oldódó líra, az egyszerre nyers és finomkodó kiszólások. És így már szabadon, tiszta lelkiismerettel el lehet fogadni bármilyen más konvenciót, akár a szonettet, akár a mítosz ideológiáját, akár az elgázolt kiskutyává változó földkupac érzelmes analógiáját (Levél a szeretőmnek, hétköznap). El lehet fogadni a megszokott szimbólumokat (Tél, Pásztor, Fák, Hajó, Madarak), mert a mondanivaló szempontjából ugyanannyi a szerepük, mint a nyelv grammatikai kötöttségeinek – nem több, de nem is kevesebb. Segítségükkel semlegesíteni lehet a fenyegetően sztereotip helyzeteket (háló, hazugság, bezártság, a kint és bent feloldhatatlan ellentéte). „Kifeszítjük a hálót. Hosszú / háló, az egész erdőt beéri. Magas / háló, még a kőszálikakas körme is beleakad. / Apró­sze­mű, finom / háló, humánus találmány, a madár oly szorosan / fogva marad benne, hogy még csak nem is vergődhet: / nem töri össze magát” (Ötödik nap). Lehet-e gazdaságosabb közlést, „mes­sa­ge”-t elképzelni annál, amelyik egyszerre, egyidejűleg, tehát nem szegmentáltan tartalmazza az állítás és tagadás mozzanatát? Egyébként a brechti színház, úgy, ahogy az elmélet leírja, teljes képtelenség. Ugyanígy a Negyedik kívánság verstűzijátéka is teljes képtelenségnek tűnne, ha megpróbálnánk egzakt módon modellezni. Abszurdum, amely nem létezik. Csak az a különös, hogy mégis van. És működik. „szerencséd, hogy szólítottál” – mondhatná erre Palotás Dezső (Piros és Farkas az erdőben).

1979

Függőjátszma

(Cselényi Béla: Barna madár)

Mi a véleménye Önnek a költészetről? Mi a véleménye Önnek a közszállításról? Szereti-e a csiperkegombát? Hát a légyölő galócát? Mi a véleménye Önnek Cselényi Béla költészetéről? Mi a véleménye önmagáról? Szeret-e játszani? Rendszerető világunkban kérdőívek, pszichológiai tesztek, ankétok, körkérdések könnyítik meg a tájékozódást, én Cselényi Béla kötetét is ilyen tesztnek vélem, sokkal hatékonyabbnak a szokásosaknál, azt ugyan még nem tudom pontosan, hogy mire is kapunk megnyugtató választ belőle, de azt hiszem, most nem is ez a fontos. Mindannyian kifogyhatatlan fantáziájúnak, fiatalnak, frissnek és rugalmasnak képzeljük magunkat, és Cselényi Béla ezeket a képességeinket teszteli ironikus mosollyal, miközben minden másodlagos jelentéstől megtisztított költészetet művel, indítékai és céljai a költészetből erednek, általa megmagyarázhatóak. Nemcsak nagy erényei, hanem nagy hibái is vannak, de ezekért a hibákért szigorú következetességét kell kárhoztatnunk. Ő ugyanis egy rendszerető, következetes fantaszta, aki tanáros pontossággal cédulázza álmait, pedánsan keltezi szürrealista látomásait, azt a látszatot keltve ezzel, hogy vágyaink, elégedetlenségeink és megaláztatásaink körülhatárolhatók, esetleg valóra válthatók, illetve megsemmisíthetők. Egy-egy dátum a versek alatt (mond­juk: 1973. VI. 9. vagy 1977. III. 7.) parányi homokszem vagy kavics egy abszurd világ olajozottan forgó szerkezetében (kép­zel­jünk el egy olyan autót, amelynek öt kereke, két motorja, három kipufogócsöve, kilenc visszapillantó tükre és négy dudája van), és ettől recsegve-ropogva törnek össze a fogaskerekek, elgörbülnek a tengelyek. „én konceptuális költő vagyok / én avantgarde-nak tartom magam / én akarom a női emancipációt / én harcra buzdítok sok nőt halálba rántok igaz ügyért / én meglapulok, mert féltem sok nő bőrét / én nyulakat etetek” (Hecserliszedés). Cselényi Béla azt is tudja hát, hogy a tökéletes rend (és a támadhatatlan logika is) végső soron mozdulatlanságot, bezártságot jelent. Mégis vállalja a rendfenntartó szerepét saját álmai és víziói között. Csakhogy mi a bizonyítéka annak, hogy itt álmok és szürrealista látomások kavarognak dátumok és paradig­ma­tikus felsorolások ideig-óráig biztonságot nyújtó ketrecében? Vagy a néhol légiesen könnyed ritmikának – és egyáltalán: a nem feltétlenül jelentéses kötöttségek kihívásának – is ez lenne a szerepe? Nem, a költő világa nem az álmok és látomások világa. Az övé a „minden egész eltörött” kegyetlen realitása, csak a széthulló részek kavargása kelti az álom képzetét. Valójában transzformációk sorozata ez a kötet, már létező modellek átalakítása, megfeleltetése egy másik helyzetnek vagy képsornak. De miért fontos ez? Miért létfontosságú ez egy olyan költészetben, mint amit Cselényi Béla is művel? Azért, mert helyettesíti – vagy legalábbis pillanatnyilag helyettesítheti – az általánosítás és a következtetés költészeti­de­gen­nek vélt módszereit. És az általánosításnak vagy következtetésnek egy adott helyzetben nem is csak a vers természetéből fakadó akadályai vannak. Ami nem jelenti azt, hogy ez a módszer csupán hatásos pótlék lenne. Legfennebb egy adott ponton túl lemerevíti, beszűkíti a költőt, és ezt a veszélyt itt is észlelhetjük. De addig még sok van, mondhatnánk, lássuk előbb magát a módszert: „még érzem a számban a vízipisztoly aromáját” (Ötévesen) – írja a gyermekkora emlékezve. Másutt egy mesei motívum analógiáját építi fel (vaddisznó fejében galamb, galamb fejében iskátulya stb.): „az asszonyban egy kislány / kislány kezében naposcsirke / csirke szárnya alatt hangya / sül a kánikula / nyári nyársán / isten nagy gyönyörűségére” (Matriárkális áldozat). „és vörös posztót mos egy vén munkás-pár” – olvassuk az Álom XIV. című versben, és rögtön asszociáljuk hozzá Ágnes asszonyt, de ez a motívum tovább is bontható. Vagy ki ne emlékezne a „fütyül a vonat, indul a bakterház” annak idején megtapasztalt élményére: „az esti sofőr előtt a jelzőlámpa minden színében sziporkázott a műszerfal akkor boldog volt a sofőr ott lakott zötyögő kis házában s körös-körül csak úgy ömlött a város” (Ötévesen). A fizikaóráról ismert színkép-korong ekképpen elevenedik meg Cselényi Bélánál: „ha veszünk egy kört / és ráillesztünk / gólyát / papagájt / fecskét / csízt / verebet / egeret / és forgásba hozzuk / fehér holló / lesz” (Biofizika). Természetesen ez nem az egyedüli, de mégis a legfontosabb transzformálási módszere ennek a kötetnek. A költő sohasem nyers valóságtényekből indul ki (ha minden kőben benne rejlik a szobor, akkor minden szoborban benne rejlik egy újabb szobor), a valóság nem lehet tárgya, legfennebb célja ennek a vizsgálódásnak. Már-már laboratóriumi körülmények között, leszűkített térben dolgozik – ez a leszűkítettség természetesen önmagában is jelentést hordoz –, a gyermekkor, a játék, a cirkusz motívumtárát építi be a verseibe, illetve ezeket eszközként, és csakis eszközként használja. Képanyaga csak annyiban tekinthető gazdagnak, hogy mindig más-más gondolatsor társul ismétlődő témákhoz. Ott, ahol megszegi saját játékszabályát, és eszközből tárgyává lépteti elő a gyermekkort, mintegy reflektálva arra, rögtön didaktikussá válik, elerőtlenedik a vers. (Üvegjárda, Jégesőt lát a kisded, A park, Gabi bácsi, Cirkusz, Lelet – ezek és az ehhez hasonlóak Cselényi Béla gyengébb, szerkezetileg is konvencionálisabb versei.) Egy lehetséges rend, a „minden egész” rendjének meglelésére vagy megteremtésére két út kínálkozik: a teljes igazság vagy a teljes „ha­zug­ság”. És bármennyire is meglepő, ha a teljes igazság nem valósítható meg, akkor még a teljes „hazugság” is megnyugtatóbb, mint egy zavaros „koktél”, hiszen ez legalább szabályos formát mutat, tetten­ér­he­tő, dekódolható: „nyomorék lenne, ha az egyik füle / vörös férccel lenne fejéhez varrva / ha bal lábából kiállna a szalma / vagy ha egyik szeme valódi lenne” – írja a játékmackóról (A játékmackó). Így már érthető, hogy miért mond­ja – ironikusan ugyan, mégis komolyan – „Noha akad, aki sírt ás / Bennem, mégsem visszasírás / Ez az alig élő virág, / Hermetikus házi világ.” (Gyurinak, aki megtanulta hogy színház ami nálunk van). Cselényi Béla tiszta képletekre, világos alternatívákra vágyik, bár valószínűleg éppúgy sejti, mint mi, hogy ez lehetetlen. Azért vonzódik a játék, az élettelen élő – a tiszta „hazugság” – világához, mert az modellszerűségével mintegy kikényszeríti belőlünk a másik lehetőség választásának kényszerét. S hogy ez a másik lehetőség álom, képzelgés, csapongás, érthetetlen halandzsa, csupán a látszat. Kevert gondolkodási formák, kevert struktúrák tiltakozása az elképzelt tisztasággal szemben. Egyfelől a formátlanság, másfelől a fintor, a groteszk, az irónia. Ez eddig függőben maradt játszma, mondhatnánk. Cse­lé­nyi Béla, ahhoz hogy továbbléphessen, valószínűleg összetettebb modelleket fog választani, kilépve a „hermetikus házi világból”, de lehet, hogy már meg is tette, csak nem vettük észre. Így hát nem marad más hátra, minthogy ismét megkérdezzük: Mi a véleménye Önnek a költészetről? Mi a véleménye Önnek a közszállításról? Szereti-e a csiperkegombát? Hát a légyölő galócát?

1980

„...esténként összegyűltünk”

(a Kimaradt Szó antológiáról)

„...esténként összegyűltünk, akár a vadászok, és értékeltük az elmúlt napot, megszámláltuk az általunk kitalált állatokat, a fantasztikus növényeket, az elejtett képeket. A gyorsulás prédájaként egyre több időt fordítottunk a gyakorlatra, mely lényünk különös tájait fedte fel előttünk. Szívesen figyeltük fáradtságunk görbéjét és az azt követő szórakozottságot. Aztán megjöttek a csodák” – emlékezik Aragon, aki André Breton mellett maga is ott bábáskodott a szürrea­lizmus születésénél, valamikor a század elején, boldogabb, modernebb és indulatosabb időkben. Új irányzatok és viszonylag új művészetfelfogások létrejöttét utólag általában kollektív tettként érzékeljük, mint ahogy a Kimaradt Szó című antológiának is sokan azt róják fel, hogy túlságosan egyhangú, és két-három nevet leszámítva, tulajdonképpen egyetlen szerző is írhatta volna az egészet. Sőt, a szerző nevét is tudni vélik: valójában a kötet szerkesztője, Ágoston Vilmos az a titkos költő, aki a nála fiatalabbak kész vagy félkész szövegeit felhasználva mammut-költeményt vágott össze – miért is ne, hiszen a montázs már bevett módszernek számít –, és egy kitűnő esszékötet után az utóbbi évek egyik legellentmondásosabb, tehát legtermékenyebb verseskönyvével jelentkezett. Ha ezt – úgynevezett munkahipotézisként – elfogadnánk, közösségi aktus helyett egyéni teljesítményről beszélhetnénk a továbbiakban, de meddő iróniánk elkendőzné a lényeget, amit szívesen tárgyalnánk csipetnyi pátosszal és szenvedéllyel, csakhogy az antológia szerkesztője már a bevezetőben elutasította a jövőt alakító pátosz lehetőségét. Pedig minden új nemzedék jelentkezésének – úgy látszik, elkerülhetetlen – velejárója a pátosz (pátosz fn / Irodt Műv vál / Szavakban, magatartásban, műalkotásban: hév, szenvedély, lendület. / Fellengősség, dagály. [nk: gör]; Magyar Értelmező Kéziszótár), és azt hiszem, hiába kérdőjelezzük meg szemérmesen vagy ingerülten a feltételezést, hogy új nemzedék jelentkezett – csupáncsak azért, mert tart még a nemzedékesdi okozta csömör. Legfennebb csoportnak, csoportosulásnak tekinthetnénk a fiatal költészet tizen- és huszonéveseit, ha már félünk a használt, vagyis manipulálható szavaktól. De számomra most egyáltalán nem fontos a terminus technicus, amellyel megnevezhetjük ezeket a fiatalokat, akiket természetesen köszönteni illik, mert az előző két antológiánál (Vitorla-ének, Varázslataink) jóval markánsabb közös jegyekkel rendelkeznek, már-már a folytonosság megszakadásának képzetét keltve, ami ugyan szerintem csupán irodalomtörténeti szempontból érdekes. Ágoston Vilmos – az antológia egyszeriségén túlmutató – bevezető tanulmányában két kulcsfogalommal operál: pátosz és paradoxon, amelyek valójában csak segédfogalmak, hiszen ő is hangsúlyozza, hogy egyik sem lehet azonos a líra lényegével: „Realitással számoló pátosz nincs. A pátosz a jövő múlttá válása, a hipotetikussal feloldott jelen, az illúzióval kijátszott gondolat. A pátosz, ami valamikor emelkedettséget, álproblémákon túllátó bölcsességet jelentett, visszatetszően az álproblémák megoldásává egyszerűsödött, és nem téveszthetjük össze a lírával, ami szigorúan végiggondolt logikai ellentmondásoknak nem a megoldását, hanem a művészeti transzponálását jelenti.” Ezzel akár egyet is érthetnénk, hiszen a fiatal költészet nagyon sok lényeges vonása levezethető belőle, anélkül, hogy „logikai ellentmondásra” jutnánk. És elsősorban a formateremtő szándékot kellene kiemelnünk, amely egy elavult forma- és konvenciórendszer elleni frontális támadásban nyilvánul meg, és mint ilyen jóval fontosabbnak látszik minden eddigi költői csoportosulás ars poeticájánál, még akkor is, ha kereshetnénk és találnánk analógiákat a szürrealizmus, expresszionizmus stb. hőskorszakából. Ugyanis egy lényeges különbségről van szó: olyan egyedi formák kereséséről, amelyek egyszeriségüknél fogva semmi másra nem használhatók, nem telíthetők más, esetleg ellentétes tartalmakkal, és így minden manipulatív szándék számára használhatatlanok. Nem véletlen, hogy az antológia költői a szertartások, a látszatok, a cirkusz, a szakrálissá magasztosult viszonyrendszerek lebontásával és szétroncsolásával próbálkoznak újból és újból, és ehhez természetesen nem a pátoszra (kutyaharapást szőrével?), hanem az iróniára, a groteszkre támaszkodnak. Ebből a szempontból a kötet egyik legsikerültebb szövege Kőrössi P. József poémája, A cirkuszigazgató nem jár cirkuszba, amely egyszerre rombol és épít, önálló kompozíciót és szuverén szimbólumrendszert teremtve. (De nem vállalkozom most a szerzők egyenkénti értékelésére, hiszen néhányan közülük már önálló kötettel jelentkeztek – Adonyi Nagy Mária, Cselényi Béla, Ferencz Imre, Kőrössi P. József, Palotás Dezső –, és egy részüket, Sütő Istvánt, Adonyi Nagy Máriát például, semmiképpen sem lehet az antológia csoportjegyei alapján még megközelítőleg sem jellemezni.) Logikusnak tűnik, hogy abban a pillanatban, amikor a nyelv eszközjellegét meg akarjuk szüntetni, tulajdonképpen magát a létező nyelvet vagy jelrendszert kell felszámolnunk, hiszen nem lehet egyedi (vagyis igazán művészi) az, amit már valamire egyszer felhasználtak. Minden forma és minden újítás magában hordozza ezt a feloldhatatlan feszültséget, mert egy adott helyzetben kompromisszumot kell kötnie, ha nem akarja önmagát is felszámolni. Az eszközszerűség teljes elutasítása magának a kommunikációnak az elutasítása, ettől pedig – ebben egyezzünk meg – ennek az antológiának a költői távol állnak. Éppen ellenkezőleg, érzésem szerint a tiszta, tehát be nem szennyezhető kommunikáció lehetőségét keresik, verseikben ki lehet mutatni ugyanazt az erős társadalmiságot, amely a második Forrás-nemzedék költőit, természetesen merőben más verseszmény jegyében, bizonyos irodalomtörténeti pillanatban nemzedékké kovácsolta. És itt érzem támadhatónak Ágoston Vilmos elemzését. Én ugyanis vele ellentétben erősen patetikusnak tartom ezt az antológiát, de egy pillanatig sem tudom kárhoztatni ezt a pátoszt. Ahhoz ugyanis, hogy a tiszta és közvetlen kommunikáció megvalósulhasson, módszert és önálló kódrendszert kell teremteni, amely nem lesz egyszeri ugyan, de a maga zártságában ellenáll a külső erőszaknak. „mi nem építünk / elefántcsonttornyokat / (mert az ilyenek / neon-szemeiben a / világosság is sötétség) / de veletek megosztjuk / Apró-házunk / amíg várossá dagad / és el nem rejthetjük (mert nem pislog / Gyertyánk) szerény néhányunk a hegyen” – írja Horváth Levente (/ örök Manifesztum). A paradoxon látszólag kedvelt módszere ugyan ezeknek a fiataloknak, de csupán egy szuverén költői világ megteremtésének első – bár lényeges – mozzanataként. Ugyanis abból kénytelenek ők is építkezni: ami van. De azt, ami van, tagadniuk is kell, ez pedig nyilvánvalóan a paradoxonhoz vezet. Mégis, mindez a teremtés egyfajta pátoszával jár együtt („...esténként összegyűltünk, akár a vadászok, és értékeltük az elmúlt napot, megszámláltuk az általunk kitalált állatokat, a fantasztikus növényeket, az elejtett képeket.”), egy nem létező világ (talán a jövő?) fokozatos benépesítésének szenvedélyével és indulatával, ami hallatlanul sebezhetővé teszi ezt a nemzedéket is. Olyan jelrendszert próbálnak kidolgozni, amely totálisan különbözik az eddigiektől, hiszen amíg egy eleme is azonos valami külsővel, addig a teljes rendszer zavaros marad, vagyis a maga egészében nem lehet analógia, szimbólum, allegória, modell. S hogy miért sebezhető ez a nemzedék is? Azért, mert a teremtés első – kezdeti, alkotóelemeket kereső, pátosszal átitatott – szakaszában elhiszi, mert el kell hinnie az együttlét illúzióját. De később, a maga formarendszerét kialakítva, félig-meddig meg is kell tagadnia azt – talán csömörrel, talán nem –, hogy a maga gondolatrendszerét kiépítse. Ez a gyűjtemény még a konkrétumok, a „kitalált állatok, fantasztikus növények” szédülete, mert a „köztudomásúlag is ártatlanok / a karonülők nemzedéke / mindent a száj közvetlen érintésével vesz / tudomásul (Bíró László Ferenc: epilógus – szabó ágnesnek). A formateremtésnek, a kétértelmű konvencióktól való megszabadulásnak, a megteremtett forma megérintésének örömteli pátoszát jelenti számomra ez a könyv. Azzal a rezignált szkepszissel társulva, hogy íme, már pajkosan, féktelenül, keserűen és lázadozva sarjad és duzzad a levél, a virág, a héj, amelyet minden költőnek, minden nemzedék fiataljainak újból és újból le kell bontaniuk, hogy eljussanak a számonkérő – és ezért elmagányosító – gondolathoz.

U.i. Tudtommal a Kimaradt Szó anyagának egybegyűjtése évekkel ezelőtt kezdődött, akkoriban, amikor az Igazság Fellegvár című melléklete és az Igaz Szó melléklete is beindult, és amikor az Echinox is látványosan megfiatalodott. Így hát hamarosan neki lehetne fogni egy újabb antológia összeállításának.

1980

„az idő nem múlik csak sűrűsödik”

(Sütő István: Arcfogyatkozás)

Ha „arcfogyatkozás”, akkor arcfogyatkozás. Sütő István, aki túlságosan is sokáig volt kénytelen első verseskönyvére várakozni, valószínűleg elég érett és tudatos költő ahhoz, hogy kötetének címét nem sorshúzással, s nem is a hangzatosság kedvéért választotta. Nem árt, ha a kritikus is alászáll a maga külön kis olüm­po­száról, és elfogadja a cím- és versmagyarázó hovatovább egyre szégyenletesebbnek tartott szerepét. Végül is kegyetlenül pontos diagnózis ez az „arcfogyatkozás”, a költői leleményen innen és túl egy félárnyékban didergő nemzedék szerep- és formakeresésének nagyon kegyetlen summája lehetne. Nincs miért tagadnom, hogy Sütő Istvánnal néhány közös év közös érzésvilága is összefűz, remények és csalódások, amelyek növekvő-fogyatkozó arcunkat talán még nagyon sokáig meghatározzák. A szerepvesztés és a szkeptikus szerepkeresés köztes pillanata adja ennek a sok évet egyetlen mozzanattá sűrítő kötetnek az alaptónusát. A versek jelen ideje törékeny palló, amely veszedelmesen ringatózik a megkövesedett múlt és a máris eldöntöttnek tűnő jövendő között, miközben a fiatal költő monomániás makacssággal próbál átmenekíteni valamit, amit ő a könnyebbség kedvéért „arcnak” nevez. Kulcsszó ez, s már-már zavaróan gyűjtőfogalom-jellegű, mert egyszerre patetikus és ellen-Narcisszuszként önmagától elidegenedett itt az egyes szám első személyű én, amely egyébként is gyakran csap át második személybe, és közben tétova visszfényként feldereng a többes szám első személy is. Életünk széthulló fényképalbuma nem áll össze filmmé, a könyörtelenül pontos leírás gyakori szüneteiben mintha magnéziumfény villanna szemünkbe, és hallani véljük az exponáló kar éles kattanását is. A verssorokat két-háromfelé szaggatják ezek a kattanások, jelezve, hogy a Nagy családi album című ciklusban vagy a Szökés a csapatból három, rafináltan egymásra illeszthető részletében kikristályosodott versépítési technika a tükörből vagy fényképről visszanéző arc le- és körülírásának egyetlen hatékony eszköze. A kötőanyag, a finom malter, amely ezeket a szertehulló felvételeket összefogja, ott feszül a résekben, hézagokban, ahol nincsen betű és nincsen írásjel. Így hát ez a kötőanyag maga a hallgatás, szavaink sűrű elakadása. Sütő István a tárgyias, leíró költészet sajátos fajtáját műveli, és a versekben vezérmotívumként őrzött fénykép-magyarázatok megkönnyítik ennek a tárgyiasságnak az értelmezését. Az önmagával viaskodó és kénytelenül önmagával társalgó Berzsenyi nem véletlenül tolakszik be ennek a családi albumnak a lapjai közé. Valószínűleg klasszikus kiegyensúlyozottság, harmónia, hideg tárgyilagosság és irónia hatná át az Arcfogyatkozás darabjait is, ha a távolságtartó ítélkezés során nem saját tükörképünkkel találnánk szembe magunkat. A szerepvesztés: a tisztító indulatba, a cselekvés hagyományos egyértelműségébe vetett bizalom elvesztése. A szerepkeresés: múltunknak, emlékeinknek, használhatatlan arcunk „dokumentumainak” lehetőleg objektív felvonultatása, és ezzel együtt szükségszerűen az elidegenedés pillanata is: „az arc belülről összetákolt / keresztléc összevarrt hasadások / elfordulsz elfogy az arcod” (Arcfogyatkozás). Így aztán eléggé zavarba ejtő költészet ez, hellyel-közzel póznak-máznak-tetszelgésnek tűnhetne, és besorolni sem könnyű. Ha beállunk mi is a Forrás-sorozat régecske folyó számháborújába, akkor hamar kiderül, hogy a másodiknak, illetve harmadiknak deklarált nemzedék között még van valami, egy amolyan kettő és feledik vagy harmadfeledik nemzedék, amely annak idején a Varázslataink című antológiában cseppet sem körvonalazódott ugyan, de annál inkább körvonalazódik most, utólag, Sütő István, Adonyi Nagy Mária késve napvilágot látott kötetét olvasva, vagy egy hajdani előhírnöknek, Bogdán László méltatlanul el-elfelejtett Matinéjának ismeretében. De hát ez a csoportosítás csak tájékozódásunkat könnyítő játék, a lényeghez kevés köze van, ejtsük el hamar. Annyi biztos, hogy Sütő István létérzése is egy furcsa átmenet, amelyben a „honnan?” kérdésre van megnyugtató felelet, a „hová?” kérdésre viszont bizonytalan és nyugtalanító a válasz. A múlttól eloldozza magát az ember, azzal, hogy kimondja, de mit csinál a jövővel: „nincs az arcnak semmihez köze / összegöngyölve hever mint önmagad” (Arcfogyat­ko­zás). Egy költő, aki alig indult, máris visszanéz. Vagy csak az arcát igazgatja, szerepet keres? „ropogó nemzeti zenére gyújtanak / aztán / a kivégzőosztagok aztán a fej lehajló holdudvarát vér futja be / ez a szerep amit vállalok” (Áldozat). Berzsenyi emlékére írt versében mondja: „az idő nem múlik csak sűrűsödik” (Könyökre dőlve). A sűrűsödő idő és az összegöngyölt arc, íme, két fontos kép, amelyek szomszédos könyvoldalakról (54., 55. l) csapódnak szemünkbe, valahol a kötet kétharmadán túl. Arcunk, gesztusaink, tetteink tele vannak múlttal, kolonccal, díszekkel, sárral, s ha mindezt lerázzuk magunkról, marad a semmi vagy marad az összegöngyölt hátizsák, amelyben ki tudja, mi van: konzerv is, kés is, meleg takaró is. De ezt ki tudhatja? A hátizsákot nem az otthoni ház küszöbén szokás kibontani, hanem később, útközben, pihenőkön, érkezéskor. Ám ehhez út kell, pihenő, érkezés. Az kell, hogy múljék, ne csak sűrűsödjék az idő. Addig is marad az ifjúság felemás nosztalgiája, egy köztes sorstudat, amely bizonytalan helyzetrajzoktól szigorú, zárt kompozíciókig ívelteti a lírát. Úgy érzem, Sütő István diagnózisa pontos, nosztalgiája egyszerre destruktív és konstruktív, amikor egy elidegenítő tárgyiasság és a fel-felsejlő önazonosság szorításában vergődik, kitartóan keresve arcot és formát. Emlékvilága, a külvárosi-kisvárosi színes kavargás prózaírókkal rokonítja őt, a Vári Attila novelláiban, regényében, Mózes Attila egyik-másik elbeszélésében. Bogdán László regényeiben fellelhető poros, borbélytányéros, macskaköves perifériával. S ha valaki azt hiszi, hogy a sor tetszés szerint folytatható, tessék elgondolkozni egy másfajta, Bálint Tibornál, Csiki Lászlónál vagy esetleg Györffi Kálmánnál fellelhető városélményen is. Hogy is van ez? Egy név, egy idézet, egy kifakult fénykép, s máris megelevenedik előttünk a múlt?

1981

Rend és romlás

(Deák Tamás: Újabb hallatlan történetek)

Bármennyire is kényelmes és kézenfekvő Deák Tamást klasszicizáló epikusaink közé besorolni, hivatkozva kiegyensúlyozottságára, hidegségére, mára már elfogadott különállására és kifinomult, pontos, tárgyias stílusára is, ebben az értelmezésben mindig marad egy kis homály, egy kis zavar, amelyet a konzervatív prózaeszmény – sem jó, sem rossz – alkalmazásával megfejteni nem tudunk. Nem talányos író ő, de valahogy mégsem illik rá a szokásos mérce, és a zavart még növeli, hogy egyfajta megközelítésben túlságosan is racionálisnak, a másik oldalról meg nagyon is egzaltáltnak tűnik. Ezért aztán Deák Tamásnak nincs is igazi helye irodalmunkban, beskatulyázni s a gordiuszi csomót elvágni csak úgy sikerült, hogy sandán és nem kevés értetlenséggel, esszét és epikát kitűnő érzékkel elegyítő íróként könyveltük el. Mert az az igazság, hogy nincsen „sem utódja, sem boldog őse” neki sem. Minden rokonság- és hasonlóság-keresés kudarcra van ítélve, mert szövegeinek tisztasága és zártsága utalhatna, mondjuk, antik szobrokra is, de csak azokra, amelyeket mi ismerünk, s olyannak ismerjük, amilyenné az idő tette őket, fehérek, egyértelműek, márványszerűek, csakhogy ezek a szobrok valamikor színesek voltak, festékkel, aranyfüsttel terhesek. Párhuzamnak csapongó ugyan, de a következtetés tetszetős: a Deák Tamás-i mű kísértetiesen hasonlít valamire, ami nincs, vagy legalábbis nem volt. Tudni való, hogy a déjŕ vu is legtöbbször érzékcsalódás csupán, döbbent találkozás egy házzal, egy utcarészlettel, egy gesztussal, egy arccal, amelyekről nagy-nagy valószínűséggel kiszámítható, hogy sehonnan, még álmunkból sem ismerjük őket, mégis megüt a „már láttam valahol” nosztalgiája. Tárgyiasságában, polgáros pontosságában és féken tartott szenvedélyességében Thomas Mann-nal is rokon az író, de ez a rokonság is távoli, elhanyagolható, nem lényeges, mint ahogy amikor próbálkozunk „helyére tenni” egy művet, azzal a téves elképzeléssel fogunk hozzá, hogy volt és van neki egy helye, csak meg kell keresni, s ehhez az égvilágon semmit átrendezni nem kell. Mondjunk le hát erről a hiú reményről, s kíséreljük meg inkább körülírni azt a paradoxont, amely a Deák Tamás műveinek – ez esetben novelláinak, lévén az Újabb hallatlan történetekről szó – értelmezését gátló zavart okozza. Hideg, tárgyilagos, józan, „elidegenített” stílusú író írta ezeket a novellákat. Monomániás megszállottsággal visszatérő témája: az elmúlás, a halál, a szenvedély, az életünkbe sorsszerűen betolakodó ismeretlen fenyegetés. Témák, amelyekhez tudtunk szerint csak egyféleképpen lehetne viszonyulni: dühvel, haraggal, egzaltált pátosszal, nekikeseredett iróniával, valamilyen fajta szenvedéllyel. A szenvedély szenvedélyt kíván, a kihívásra kihívással lehet válaszolni. A maga önkínzó nyugtalanságával erre törekszik a modern – általunk modernnek ismert? – próza is, amikor eltüntetni igyekszik az epika vélt szégyenfoltját, a leírást, és a líra egy tömbből faragottságát próbálja megvalósítani, így aztán vagy a leíró, vagy a leírt tárgy oldódik fel ebben az önazonosságra – önelvesztésre? – való áhítozásban. A joyce-i szürrealisztikus csapongás vagy a nouveau romanból kinövő szkeptikus tárgyiasság két ellentétes pólust jelez ugyan, de valójában ugyanannak a szándéknak más-más vetületei csupán. Nos, Deák Tamásnál fájdalmas, örök különállást sugall a stílus és a téma, a leíró, az elbeszélő nála is háttérbe húzódik ugyan, de mégis, mindig ott van, jelen van, létezik. Ezért van az, hogy esszéírónak szeretnénk tudni őt – talán az esszéről sem rendelkezve biztos képzetekkel –, hiszen elvárásainknak, prózaeszményünknek semmiképp sem tud megfelelni, tegyük hozzá: nem is akar. Mert végső soron ez a különvalóság az ő egyetlen és nagyon is hatékony csele a könyörtelen s pusztító szabályok kijátszására. A romolhatatlan tisztaság szembeszegezése a romlékony sorssal, az állandó s változtathatatlan „fix pont” megtartása, hogy a bennünk kórosan terpeszkedő mocskot felmutathassa s kifordíthassa. A képlet így egyszerű és tüneményes, annyira egyszerű, hogy már-már gyanús. „Ezekben az újabb történeteimben, fájdalom, szó esik az öregedésről, a betegségről meg az elmúlásról is. Amit részben szorongó előrelátás, részben keserves élmény sugall. Ha úgy érezném, mindez csak rám tartozik, mert alapvetően különbözik a mások életétől: hallgattam volna. De rég tudom, hogy ami a dolgok rendje szerint való, ami általános, az elviselhetetlen. Panaszt tenni rá, végezni az élet önkritikáját: az írók mindenkori föladata: az enyém is” – olvassuk a könyv fülszövegében. De ez sem leplezetlen vallomás, itt sem adja ki magát igazán az író, s nem biztos hogy azért, mert úgy véli: „ami általános, az elviselhetetlen”. Többről van itt szó, arról az alattomos szörnyűségről, hogy sorsunk, halálunk bennünk van, bennünk él és mégis idegen tőlünk. Arról a szörnyűségről, hogy a rend és az erkölcs, amely emberként inkább sajátunk, mint biológiai meghatározottságunk, tehetetlenné válik az ismeretlennel szemben, és ez a tehetetlenség végül halálunkat okozza. Parabolák is, persze, ezek a novellák, lehet, hogy elsősorban és legfőképpen parabolák, hiszen egy olyan humanizmus védelmében íródtak, amit gúnyolni és megcsúfolni könnyű volt a történelemnek, megtartani viszont annál nehezebb. Deák Tamás hősei – hősei? inkább szereplői – nem tudnak és nem is akarnak alkalmazkodni, mert életük törékeny óraszerkezet, amelyet a legkisebb porszem is kibillent időérzékenységéből. Ez megint csak furcsa dolog, hiszen az elmúlással – s most már értelmezzük tágabban ezt az elmúlást – a mozdulatlanságot tudja csak szembeállítani az író. De vigyázzunk, mert erkölcsről, eszményről van szó – és példázatról. Itt minden élet és minden kiindulópont a tökélyt jelenti, mert rend van benne, egyfajta erkölcs és egyfajta boldogság. Nem a nosztalgia mozgatja ezeket a történeteket, hanem a romlástól való félelem. Még Füsti Eduárd szomorú lecsúszásában (Pokol) sem egy boldogabb, ifjabb kor nosztalgiája a vezérszólam, hanem az ismertnek tudott világ hirtelen fel­dú­la­tá­sá­nak veszélyérzete. Füsti Eduárd őrzi a látszatot. A Hivatás nyomozója megváltoztatja, legyűri egyéni arcát, de nem véglegesen. Gellért Brúnó (Kerülő) küszködik pusztító s örömszerző szenvedélyével, de az új formában jelentkezik. Kiss Adorján nem a látszatokat, hanem a lényeget szeretné visszakapni, amikor új, szeretni való lényre, egy kutyára tesz szert, de reményei szertefoszlanak (Történet kutyával). Médának, a csúnya orrú lánynak egy plasztikai műtéttel sikerül kitörnie sorsából, de régi énje, a régi Méda ezzel a kis változtatással visszavonhatatlanul megsemmisül (Méda). Üres sírra visznek virágot az öregedő szülők, hiszen a lány él, boldogan él ugyan, de az már egy másik Méda. Valahol megpattan valami, mint egy láthatatlan repedés a falon, s mi, akik bíztunk önmagunkban, bíztunk önazonosságunkban, kétségbeesetten vesszük észre, hogy sorsunk összekuszálódik. Kiss Adorján „a temetés utáni hetekben riadtan figyelte, hogy elesettsége miatt hamaros züllésnek indulnak körülötte a tárgyak. Nem emlékezett rá, hogy a gombjai valaha is oly gyakran pattantak volna le, mint akkoriban; a konyha falairól is hullni kezdett a vakolat, szobája mennyezetén pedig pókokat fedezett fel, ami azelőtt soha nem fordult elő” (Történet kutyával). Persze, nem szabad feltétlenül a pozitív póluson elhelyeznünk ezt a rendet és erkölcsöt, amely a sorsszerű változással szembesítve vereséget szenved, hiszen többnyire látszatokról van szó, látszatrendről, amely nem állja ki a reflektorok vakító és közömbös fényét. S ha ezt az értelmezést visszük tovább, akkor a nosztalgia hiánya is indokolt, logikus. Alkalmazkodnunk nem szabad, változnunk muszáj, sugallja Deák Tamás, bár ez a sugallat szkeptikus, ironikus és az ismeretlennel szembeni szorongás vegyül belé. Ő az állandóságot választotta – stílusában, tartásában, eszményeiben legalábbis. Epikájának zavarba ejtő kettőssége, mássága innen származik. Némi rosszindulattal mesterkéltségnek is mondhatnánk, s ez igaz is annyiban, hogy egy kiművelt, a természetességet mint nyerseséget elutasító – tehát jó értelemben vett művi – stíluseszményt követ az író. A párbeszédek Deák Tamás hangját idézik, és valójában nem a szereplők dialógusai; aki szól s megszólal ezekben az írásokban, az Deák Tamás. Gondoljunk Méda levelére a könyv első történetéből (ideje, hogy műfaji megjelölését is elfogadjuk az eddig használt „novella” helyett), ez a levél egyazon stílusban fogant az írás „testével”, márványszerűek ezek a művek, úgy ahogy az antik szobrokat „mesterkéltté” csupaszította a föld és az idő. A szereplők nem szólnak, nem beszélnek, mert helyettük szól, leírja, elmondja őket az író. Végül is miért ne nevezhetnénk ezt esszeisztikus stílusnak, ha mindenképpen ragaszkodunk a megnevezéshez. De szerencsésebb egy tiszta, egészen tiszta epikát keresni Deák Tamás történeteiben, olyan epikát, amely már-már nem is tűnik annak, mert hiányzik belőle a líra és a dráma, vagyis az, ami azonosulásra vagy konfrontációra biztathatná az olvasót. Furcsa könyv, kiváló mű az Újabb hallatlan történetek, mert a ráció, a tiszta értelem, a hidegen kimunkált stílus elkeseredett küzdelmét szemlélhetjük benne, az alig-alig féken tartható romlással.

1981

Palotás Dezső: Incidens

Palotás Dezső verseskönyvének – a rövidség kedvéért így nevezzük, bár ő az alcímben „egyenlő és egyenlőtlen sorokba tördelt, rímes és rímtelen szövegekként” határozza meg – zöld-fehér címlapján hat darab csibe látható. Felületes odapillantásra mezőgazdasági kézikönyvnek is vélhetnénk, csakhogy a hat csibéből három vígan fut balra, alattuk másik három meg jobbra. Az ebből leszűrhető információmennyiség ezek szerint nulla, hiszen hárman futnak egyfelé, másik hárman másfelé, lehet, hogy ugyanaz a három, lehet, hogy nem, mindez mit sem változtat a lényegen. Palotás Dezső nemcsak költő, hanem időnként prózaíró is, megint máskor pedig karikaturista, bővérű humorát nem leplezi, inkább büszkélkedik vele, így hát mi se tegyünk úgy, mintha a szerző készítette könyvborító nem azt ígérné, amit a szövegek igazolnak: egy költő önkéntes száműzetését a teljes iróniába, vagy pedig egy humorista kitartó partizánkodását a költészetben. Persze, miközben ide-oda futkorásznak a csibék, lelepleződik valami: nulla értékű cselekvéseink, nulla értékű pátoszunk, fenséges nullaságunk, jobb sorsra érdemes bizalmunk s reményeink.

Már-már idézném André Bretont, aki hajdani szürrealista sze­an­­szokra emlékezve „kitalált állatokról” beszél, de nyilvánvaló, hogy Palotásnak nem sok köze van a szürrealista mágusok felkorbácsolt álomszenvedélyéhez. Az ő fegyvere az irónia, bár könyvében nyüzsögnek a „kitalált állatok” és Apollinaire Bestiáriuma is felbukkan. Térjünk vissza inkább még egy pillanatra a címlaphoz: tehát az eredmény nulla. Ezek után tessék figyelmesen elolvasni az Asszociáció vagy az Oroszlánkölykök című szövegeket: vajon nem ugyanazon érzés kerít-e hatalmába itt is? Vajon nem arra döbbenünk-e rá, hogy „hárman futnak egyfelé” – aztán vissza az egész? Képet képpel magyarázni, öreg hiba. Maradjunk most mégis ennél a módszernél, hiszen az erőltetett analógiának is van egy rejtett haszna, ha rávezet egy másik kérdésre: vajon nem a vegytiszta irónia felé tendálnak-e ezek a versek? A versvégi tapintatlan gesztus, a kívülálló keserű hahotája s a mindent semmibe taszító poén bizony szégyenkező – s öntisztító? – nevetésre ingerel minket is. Csakhogy... Legyünk mi is ironikusak: itt következik ismét a csakhogy. Ugyanis az eddigiekből még akár cinikusnak is hihetnők Palotást, pedig a cinizmus nem csak a létezőt, de a lehetőt is tagadja, az ő iróniája viszont csak a létezőre vagy – elegáns fordulattal – a végképp nem létezőre vonatkozik. A költészet és a csibeölés között lényegi viszonyt sejtetve (megint a csibék?) felépít egy tetszetős kártyavárat, aztán egy ujjmozdulattal (de hát nincs-e ebben is keserűség?) szétpöccinti (Asszociáció). Élvezetes logikával a rabságot a szabadsághoz, a bentet a kinthez hasonlítja, aztán felrezzent a csudajó álmodozásból azzal, hogy elméletben minden lehetséges, de egyébként... (Oroszlánkölykök). És hát elmélet tulajdonképpen mindenfajta szöveg, a konkrét tárgyak elmélete, eszerint pedig elmélet a vers is, alkalmas mindenre, ami a valóságban persze nem lehetséges. Vagyis Palotás iróniája nem csak valóság-, de szövegirányú is. Úgy tűnik, olyan költővel állunk szemben, aki teljes lényével tagadja a költészetet, vagy legalábbis a költészet meg­létét itt, körülöttünk, a kézzelfogható tárgyak birodalmában. A „konyhakertben” ugyanis egészen másról van szó, nem költészet­ről: „Az Uralkodó kiment a konyhakertjébe, talán az utolsó szép későőszi napon. Körülnézett, mi tennivalója volna még” (Pasztell). Fiatal (ugyan már!) irodalmunkban a Nagy Érvénytelenítő Pecsétet most éppen Palotás kezeli. Palotás kontra műfajok. Palotás kontra pátosz. Palotás kontra Palotás? Végül is következetesebben gondolkodik, mint sokan mások, hiszen a valódiaktól a „kitalált állatokhoz” pártol, az érthető nyelvet is fel tudja cserélni fiktív szavakkal, logikus végpontjaként egy olyan versalakulásnak, amelyben minden létező kérdés már megválaszoltnak tűnik. Ki kell hát próbálni a nem létezőket. De itt van az újabb csakhogy: Palotás minden esztétikai tette etikai tett is egyben. Mert hát a Haming csohóka címet viselő szöveg értelmetlen dalocskája előtt és után nem áll-e ott a javíthatatlanul publicisztikai hevületű bevezető, illetve konklúzió? Így aztán mindennek valószínűleg nem sok köze van a Weöres Sándor-i színtiszta dallamvershez, ez egy Weöres Sándor előtti vagy utáni állapot, szerzőnk pedig végső soron tényleg javíthatatlan publicista, amivel nem mondtunk róla sem jót, sem rosszat, csak jeleztük, hogy átlátunk a szitán. Viszont unalmas publicistáktól megkülönbözteti valami: nincsenek fölösleges szavai. Indulatát, dühét, szenvedélyét s köznevetségre bujtogató magánnevetését egyfolytában kihallani a sorok mögül, elől, mellől, és kívánni is csak azt kívánjuk, viszonyulna bár néha ironikusan saját iróniájához, lenne bár személyesebb s vallomásosabb. Hiszen mi mindent elmond egy-egy négysorosa világról, versről, hatalomról, tisztességről:

Keksszel etetlek, böhöm, látod?

Neked csemege, nékem öröm.

Hogy gyakrabban nyújtsd az ormányod,

Azt a kicsit is kettétöröm.

(Elefánt)

1983

Kővadászok és pipacsok

(Király László: Amikor pipacsok voltatok)

Valami titok lappang abban, ahogy tudatalattink időnként a déjŕ vu képzettel reagál váratlan, szép avagy rút fordulatokra, mintha ezzel is védekezni akarnánk a külvilág kénye-kedve ellen, s mintha megnyugtató ritmust szeretnénk ráerőszakolni a formátlanságra. A déjŕ vu legfőbb tartalma az, hogy az ismétlődések által keltett ritmusra szükségünk van a megismerés válságos pillanataiban, s ha ez a ritmus nem létezik, akkor helyettesítenünk kell egy álomvilág álom-emlékeivel, mert ha nem is az állandóságot, de legalább az állandóság árnyékát szemlélve lelhetünk csak ideig-óráig biztonságra. Megvan ennek az ellenkezője is, ami hasonló villámvillanásokkal hasít belénk és tagolja időnk alaktalan tömbjét, az az érzés, amelynek slágerré kopott leitmotívuma, hogy „ez nem igaz, ez nem lehet”. Ritkák ezek a villámvillanások, amikor nemcsak a megszokás kényszeríti ki belőlünk a kész választ, hanem egész lényünkkel átérezzük valóságosságát, de ilyenkor mintha egy pillanatig kizökkenne közönyéből a világ, és tudni vél­jük, hogy van alternatíva, van választási lehetőség. Mint amikor egy ügyetlen mozdulatra kezünkbe szalad a kés, kicsordul a vér, és még mielőtt agyunkat elborítaná a fájdalom, hihetetlen élességgel kívánjuk, s nemcsak kívánjuk, de hisszük is, hogy a rossz mozdulatot ki lehet iktatni, meg lehet ismételni, és ezzel meg nem történtté lehet tenni mindent. Az idő egyetlen mozzanata végtelenné tágul ilyenkor, és szabadon járunk-kelünk ebben az irreverzibilisnek hitt sodrásban. Aztán a lelassult film felgyorsul, csorog a vér, nyilallik a seb, és mindennek vége, már csak a gyógyulásban reménykedhetünk, ha egy könnyen gyógyuló vágásról és nem valami sokkal szörnyűbb változásról van szó.

Király László előző verseskönyvében (Az elfelejtett hadsereg) van egy kulcsfontosságú strófa, amely akár az új kötet előhangja is lehetne:

A mi időnk – mi belőlünk megmarad –

riasztó figyelmeztetés

eljövendő süket füleknek,

vagyishát ezt reméljük.

És mégis: ahogy elnézed ezt az erdőt,

vagy ezt a rétet a reggeli verőfényben,

vagy föntről a háztetőket

a cserepek alól előszivárgó füsttel –

mégis úgy tűnik fel: mindez nem valóság,

csak valami, kitalálás, képzelődés, álom.

Pedig a test belerokkant,

de hátha nem történt meg, hátha

duruzsol biztatón a remény –

(A régi órák)

Úgy tűnik, Király László költészete mára már villámfényű kinagyítása egy ilyen érzésnek, a „hátha nem történt meg” sok jelentésű pillanatának. Összetéveszthető ez a mindközönséges nosz­tal­giával, de célja s értelme egészen más, mert a visszafordított időben mindig addig az útkereszteződésig kell visszajutni, ahol a végzetes letérés történt. Király nem hisz az egyetlen lehetséges jövőben, hiszen a jövőnek számtalan változata van, de ez a szemlélet még költői közkincs, akkor válik egyéni, stílusteremtő erővé, amikor az elveszett ifjúságot – és annak minden eszményét – visszaidéző verseiben a jelenre is alkalmazza ezt a megközelítést. A kinagyított pillanat szuggesztíven plántálja belénk a tudatot, hogy a jelen mögött van egy másik jelen, s amögött még egy másik, és a nosztalgia eme változata, bár kesernyés ízzel, jelen- és jövőépítő szándékot hordoz. Ismerős ez a képzet is: tudományos-fantasz­ti­kus regények lélegzetelállító játéka: a világ csak egy változat, és ugyanezekkel a szereplőkkel egészen másképp is történhet minden, s ha valamilyen titokzatos törvény folytán átkerülünk egy másik dimenzióba, meglepődve találkozunk saját énünkkel, akinek egy másik sors, egy másik élet jutott. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen kitörési kísérlet viszonylagossá teszi létérzékelésünket, és ránk kényszeríti a groteszket, mint egyetlen lehetséges kifejezési formát. Pedig a kitörés pillanatai mindig a vershelyzet tragikumát erősítik, és Király mély, tiszta hangú költő, aki jól érzékeli ezt a nosztalgiába oldott tragikumot: „Még egy jókedvű körbepillantás, és / oda kell hagyni látványt, víg emléket. / Címet kell vésni a vers­­so­rok fölé: / A fekete bú románca” (Költő ablakkeretben). Azon költők közé tartozik ő is, akik koncentrikus körökben építik költészetüket, újabb meg újabb élmény- és gondolatanyagot fogva be látómezejükbe, miközben lírájuk központi magja és éltető csillaga ugyanaz marad. Király László egész ars poeticája egy virtuális – illetve a Vadásztánc idején még valóságos – közösség igézetében fogant, talán ezt a közösséget tételezi az új verseskönyv többes szám második személyű címe is, erről beszél a kötetnyitó vers is: „A K.K. tőletek mit sem követel. / Megteszi más úgyis – s mindenáron. / De ti valaha pipacsok voltatok. / Vigyázzatok, el ne kapjon az álom” (A Kővadászok Klubja). Ady Endre intése fénylik fel bennünk egy pillanatra: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”. Egy hajdani közösség eszményeit közelíti meg növekvő nosztalgiával s mégis szigorodó hangon Király, azokat az eszményeket, amelyek az új versek keltekor is érvényesek kellene hogy legyenek, de valamiért mégsem azok. Az elmúlás, a tűnő ifjúság csupán alkalmas toposza ennek a témának, hiszen végső soron egészen másról van szó: „Sok mindent vártunk, s lett csak lárifári, / és entyem-pentyem, s az is csak reggelig” (Szilágyi Domokos sétái). Az említett közösség persze tágabb értelmet kap, ha arra gondolunk, hogy Király képzelt vagy halott költőkkel társalog, s a szabadon bejárható történelem napfényes tisztásain időzik, bár utazásai sorra megtagadják tőle a választ: „elénk ágaskodnak előzékeny táblák / segítő nyilait mind mifelénk nyújtja / halálos pontosan irányít valahány / a nagy sehova sem vezető útra” (Érzelmes utazás).

A Kővadászok Klubja pontos metaforát kínál: vannak pillanatok, amikor fölöttünk, alattunk, bennünk megkövesedik a jelen, és mi is belekövesedünk a jelenbe, védettek vagyunk így, de csak addig, amíg pipacs-voltunkat felejteni tudjuk. Az idő megkövesedett tömbjével nincsen mit kezdeni, sugallja Király, abszurdum, amit képtelenség értelmezni, a hasonlatok és metaforák lepattognak róla, nem lehet s talán nem is érdemes belé hatolni, meg kell kerülni, úgy ahogy van. Hiszen mindez nem lehet folyománya annak, ami volt, csak mi érzékeljük tévesen okként s okozatként azt, ami valójában nem függ egymástól, mert más oka volt az okozatnak, s másképp kell hogy folytatódjék az az állapot, amiről mi tudunk. Innen származik hát az állandó kitörési kísérlet, ez a furcsa költői kényszerképzet, hogy a megfagyott idő holtágán visszacsúsz­­kálva-botorkálva egyszer csak kievezhetünk a másik, az igazi áramlásba: „A tenger, és amit felidéz. / A tágas fehér vitorlás, / ahogy hajóztunk Erdély szíve felé / mogorva hegyormok között. / És sehol szirének, / bordázatroppantó sziklák, / árbochoz-kö­tö­zés, / bárgyú küklopszok – / semmi... / Csak a szikkasztó vágy / a napfény sortüzeiben... / A veszélyt megvető akarat. / S a feneketlen áttetsző víz, / melybe belebámultunk / halálra döbbenve: / Ott van! / Ott. / Igen” (Az utazás – I). Van egy alapellentmondása ennek a költészetnek, ami látszólag feloldhatatlan, mert a versek egész vonatkozásrendszerét áthatja. A másik idő, a másik lehetőség keresése tulajdonképpen egyértelműen kínálja az eszközöket: metaforák és hasonlatok tobzódását, majd egy logikus minőségi ugrást a mítosz és a metaforikus lét teljességébe. De valójában Király csak ritkán, bár nagy szuggesztivitással használja ezt a kifejezésmódot (Üzenet). Ugyanakkor e verseskönyv hitvallás-értékű da­­rab­­jaiban tanúi vagyunk a metaforikus forma lebontásának: „Vé­ge a feltétlen álmodozásnak, / s oly kínos a múzsákkal elhitetni: / mehetnek, szabadok, köszönjük, / kívánunk nekik csöndes életet. / Hűvösebb évek jönnek, s nincs időnk – / szigorú versekről álmodunk” (Aranykorok). Át-meg átszövik a verseket a harc, a küzdelem kellékei, amelyek mind ugyanarra a konklúzióra utalnak: „A már-nem vagy még-nem lassú okosságát / nem hiheted, nem hiheted el” (Az alvók). De vajon tényleg ellentmondás-e ez? Vajon nem éppen a pontos szavak világteremtő ereje alkalmas-e arra a bizonyításra, amelyre Király vállalkozott? Annak bizonyítására, hogy nem mindennek kell úgy történnie, ahogy történik, s hogy az érzelmes vágyódás, amit ő is, mi is nosztalgiaként érzékelünk, racionálisan indokolható egy lehetséges jövőképpel. A valóság mögötti másik valóság nem fantáziakép, nem költői modell-játék, és zöld tavaszi hajtásai itt-ott behatolnak a megkövesedett lét repedéseibe. Egyre dísztelenebb, egyre keményebb és pontosabb Király lírája: asszociációs köre ezzel leszűkül – talán játékosabb fantáziájú versértők bánatára –, de bizonyító ereje határozottan növekszik. „Ebben a verseskötetben egy olyan birodalomról van szó, amelynek már alig van jelenvalósága a mai terekben és időkben...” – bólintunk rá a fülszövegre (a könyv szerkesztője Egyed Péter), és azt is tudni véljük, hogy a kötet „fó­ku­sza”, gondolatkörének magja Az álom című vers, amely – mégis vannak metaforák – a kint és bent, az itt és ott viszonyára épül, az ez és az állandó feszültségére, arra a keserű felismerésre, hogy volt alternatíva, és arra a titkos reményre, hogy most is van, és a sápadt levelek kiszínesednek, a kő széthull, a pipacs felüti fejét: „Neve lesz újra felhőnek, szélnek. / Madárnak, fűnek, bornak ragyogása” (Szeszélyes május).

Mindez természetesen a költői mesterség dilemmája is, a szó hasznának s értelmének nagy kérdőjele, amiről most vajmi keveset beszéltünk, s amit Király László felfokozottan él át, hiszen számtalan ars poeticát írt már, amelyek valójában szintén meta­fori­ku­sak: keresi a rést, a kitörést egy másik dimenzióba, s a boldog visszatérést ama jelképes olajággal, amely többek közt azt is bizonyítaná, hogy íme, újból létezik a költészet. De addig is: „Józan­sá­guk­kal nem tudtok mit kezdeni. / Józanságuk jobbára érthetetlen. / Szavuk hideg és fenyegető, mint / fedezékekből előmeredő gépfegyvercsövek” (Költők múzeuma) – mondja egy magát józannak akaró, de álmaiban egészen másnak mutatkozó költő.

1983

Alulnézetből

(Kenéz Ferenc: Esőben könnyen rámtaláltok)

Azt hiszem, a fél kezünkön nyugodtan megszámlálhatnánk, hogy egy év alatt hány recenzió vagy kritika jelenik meg nálunk a gyermekeknek szánt irodalomról. Az is igaz, persze, hogy nem nagyon bővelkedünk gyermekkönyvekben, pedig sokkal, de sokkal többre lenne szükség: tessék benézni a könyvesboltokba, amikor egy-egy friss gyermekverskötetet vagy meséskönyvet kitesznek a polcra, és órák alatt kapkodják szét az apukák vagy anyukák. Nem jó, hogy csendes közönnyel szemléljük, amint legjobb íróink vagy költőink ki-kiadják a kicsiknek s még kisebbeknek szóló műveiket, nem jó, hogy míg izgatottan fogadjuk a felnőtt-irodalom minden rezzenését s mutáló újdonságát, addig az örök és változatlan dolgoknak kijáró derűvel szemléljük a fogadatlan prókátoroknak beálló, hasznos, de figyelemre érdemtelen munkát végző vadonatúj „elek apókat” vagy „pósa bácsikat”. Hogy miért figyelemre érdemtelen? Mert hát a mese az mese, avantgárdok jönnek és mennek, de a gyermekkor varázsa s varázslatai megmaradnak, ugyanarra a csodára nyitja szemét és fülét minden korok gyermeke. Így van-e ez? Weöres Sándor vagy Tamkó Sirató Károly gyermeklírája éppen azért olyan visszhangos, éppen azért válhatott mára már felnövő nemzedékek szellemi táplálékává, mert a gügyögés helyett vállalták a legköltőibb újítást: a nyelv és a frissen felfedezett tárgyak abszurdumba hajló játékait. Nyomukban, persze, gyermekversíró „weöres sándorok” és „tamkó sirató káro­lyok” hada sereglett hívatlanul, de nem ez az érdemük, hanem hogy végre talán ráébresztettek: a gyermekirodalomnak szüksége van a megújulásra, s igen, a kísérletezésre is.

Arról írtam a minap, hogy Kenéz Ferenc új riportkönyve elcsépeltnek hitt témát világít meg másképpen, felszabadító frissességgel, most meg gyermekverskötetét forgathatjuk ugyanezzel a jó meglepődéssel. A rigmusokat – s a fülbemászó ritmusokat is – félretéve, szabadverset ír, alulnézetből, a kisgyermek szemével és leleplező naivitásával mutatja be a mi szomorkás, s bizony kicsinyes, felnőtt világunkat. És ezzel aztán véget is ér a megkülönböztetés: nem tudom, vajon nem a felnőttek olvassák-e majd nagyobb izgalommal s titkolt szégyenkezéssel ezt a könyvecskét, hiszen Kenéz alulnézete kegyetlen és igaz, onnan, a gyermekkorból nézve egy csapásra szertefoszlik minden hamis méltóságunk és pátoszunk. Még nem mertem kipróbálni, hogy a gyermekekre ugyanígy hat-e ez a tárgyilagos – s mégis érzelmes – könyörtelenség, talán nem, hiszen ők, s ezt a hitet most Kenéz erősítette meg bennem, így látnak minket mindig, ez az ő realizmusuk, a szertartásos gesztusok és az üres sztereotípiák nekik nem mondanak semmit, ők még próbálnak úrrá lenni a változékony szeretet és kiábrándulás hullámain, számukra még attól abszurd a világ, hogy szó a szó és nyár a nyár, a tárgyak önmagukat jelentik, nem valami mást. Ugye hogy realizmusból is kinőhet az abszurd? De ne gyűrűztessük tovább azt, ami úgyis nyilvánvaló: Kenéz Ferenc gyermekversei nem igazi gyermekversek a szó hagyományos értelmében, de ez mit sem számít, ha arra gondolunk, hogy újabb bizonyíték került a kezünkbe, miszerint a kísérletezés és megújulás nemcsak az irodalom jól körülhatárolt területein érvényes, és alulnézetből minket szemlélő gyermekeink nem ugyanazt látják, mint egykor gyermek-apáik, mint ahogy visszanézve mi sem ugyanazt látjuk, mint hajdanában a ránk visszatekintők. S hogy fontos-e ez? Fontos bizony, talán a legfontosabb...

1983

Egy regényes verseskönyv

(Sütő István: Nagy családi album)

„Az én életem kész regény, uram” – mondja a talponállóban a többrendbeli fröccsöktől megfáradt, zsebében kenyérdarabkákat, ki-kihagyó emlékezetében műveltségmorzsákat őrizgető, elnyűtt férfi. „Regényt lehetne írni az életemből” – sóhajt fel sorstársának a kisunokáját sétáltató nagyapa. „Ezt írják meg az elvtársak, ha tudják” – morgolódik a munkás vagy a földműves a témára vadászó riportereknek. „Hja, az irodalom az más”, legyintenek az okosok. Pedig hát nem is biztos, hogy az irodalom az tényleg más. A nagy regényt éljük mindannyian, a hetek, hónapok, évek egy befejezhetetlenül abszurd történet fejezetei, és közben versek születnek: refle­xiók egy megíratlan – mert talán megírhatatlan – regény margójára, esetenként remekmívű pillanatképek annak a hősnek az életéből, akiről még senki sem tudja, hogy kicsoda. A ma költője szívesen kacérkodik a dokumentummal, hírlapi vagy plakátszövegeket épít versébe, idézetfoszlányokkal zsonglőrködik, mint­ha nemcsak a széppróza, de a szociográfia is lírává szublimálva próbálkozna egy – műfaji? – válság túlélésével. A műfajelmélet különben is réges-rég elavult, mondhatnák a filoszok, s mi tagadás, így hittem – s máig hinném, ha tudnám – én is, a líra epikává, az epika lírává változik lépten-nyomon, sőt, mostanában még színpadra is szívesebben állítanak a rendezők egy poémát vagy egy novellafüzért, mint egy comme il faut drámát. De félretéve a tréfát – aminek talán fele se tréfa –, aki a műfajok egyne­műs­ödésében reménykedik, az lehet ugyan a totális művészet tiszteletre méltó előharcosa, ám az is biztos, hogy lelke mélyén konzervatívabb az őskonzervatívoknál, hiszen az egyneműség és egyértelműség titkos elkötelezettje ő. Én pedig azt hiszem, hogy a vers született valamikor, tehát meg is fog halni, a regény is született valamikor, az is meg fog halni, de a líra, az epika vagy a dráma olyan sajátosságai sorsunknak, amelyek ezután is tagolni fogják – jól, rosszul – művészetünket. Ez a konklúzió, persze, beismerem, ravasz csúsztatás, összekevertük a műfajt és műnemet a kákán csomót kereső filoszok újabb örömére. Itt van például egy friss – kitűnő – verseskönyv, a Sütő Istváné, amelyről sokan azt mondhatnák, s mintha mondogatnák is, hogy valójában a próza alakoskodása ez, „az én életem kész regény”, sóhajt fel magában a költő, és – verset ír. És tényleg, ebből a következetesen megkomponált kötetből egy adatokkal, helység- és személynevekkel dokumentált önéletrajz bontakozik ki, egy család története a századvégtől-századelőtől errefelé, egy tipikus erdélyi regény jól körvonalazott vázlata. Erre a regényvázlatra vetül rá az egészen közeli múlt, a költőnek a jelenbe belesimuló – beleütköző? – utóbbi néhány éve. Lám, talán éppen itt van az alapvető különbség: az epikus, amikor tollat vesz a kezébe, kénytelen a teremtő szerepében tetszelegni: tudja vagy tudni véli, hogy mi volt, mi van és mi lesz, a lírikus viszont saját teremtő gesztusának szenvedő alanya: teremt és teremtődik is egyben. Sütő Istvánnál is a család sorsának és saját életének szembesítése alapvetően lírikusi attitűdöt takar, „csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban”, mondta Babits, és valóban, a költők abban a furcsa, tudathasadásos állapotban alkotnak, hogy amikor egyes szám második személyt használnak, akkor is önmagukhoz szólnak: „...te néha első néha második személyben / gondolsz az elmúlt időre” (A nyolcvanas nyár 1). Mi sem idegenebb az epikától, mint ez a leleplező énközpontúság. Líra hát ez a könyv, elejétől a végéig, és mégsem szabad igazából kiszakítani belőle egy-egy verset vagy versrészletet, mert egyetlen nagy szimbólum igézetében íródott az egész: egy magányos ember egyfolytában a „nagy családi albumot” lapozgatja. Ilyenformán a hiány könyve is ez, s a hiány okainak kihagyásos, de egyébként pontos bejelölése. Verset végül is nemcsak egyes szám második személyben lehet írni, de ha a költő önmagát választja társul egy helyzet tisztázásához, akkor ez a változat eluralkodik a lírájában is. Árulkodva arról, hogy nem vagyunk azonosak helyzetünkkel, vagy azzal, akivé ez a helyzet tett minket. Lássuk csak: a többes szám első személy a boldog sokaság grammatikai kedvence. Egyébként transzparensek és indulók grammatikája is: „...hol vannak a május elsejei / fölvonulások hol vannak az indulók / érdek nélküli dallamai” (Mester­sé­gem címere 5). Boldog pillanatai ezek a költészetnek is, de nyilvánvalóan terméketlenek. Mégis erre – a többes szám első személyre – vágyakozik minden vers, minden költő. Az egyes szám első személy a sorsukban s rendeltetésükben biztos váteszek igazi otthona, esetleg a magamutogató őszintéké, akik boldogan vagy boldogtalanul, de azonosak önmagukkal. Az egyes szám második személy marad hát a kétkedőknek, akik görcsbe rándulva kikalapálják maguknak azt a formát, amelyen elmondható az elmondhatatlan. Elmondható egy valamiért, valamiképpen elmagányosodó költő szembesülése a gyermekkor kis- és nagyközösségi eszményeivel. (Mi, ahogy annak idején ünnepi újságcikkekben mondani szokták, nagyjából „egyidősek vagyunk a köztársasággal”. Vagy az ötvenes évekkel. Legfennebb gyorsabban – vagy lassabban? – öregedtünk.) Szimbólum, persze, ez a gyermekkor is, így nosztalgiával átitatva, salakjától megtisztítva nemcsak egy hajdani, hanem egy majdani állapot jelképe is. A többes szám első személyben beszélők nemcsak önmagukkal, de másokkal is azonosak – vagy azonosítják magukat. Az egyes szám első személyben megnyilatkozók élik a világ természetes rendjét: vagyok én, és vannak a többiek. Maradnak azok, akiket mardos a kétely, a mindig elő-előhomályló szkep­szis: megvalósíthatom-e magamat? De vigyázzunk: egyes szám második személyben beszélnek azok is, akik dialógussá tördelve a monológot, vitára bocsátják életüket. S vajon nem sorolhatnánk-e joggal közéjük Sütő Istvánt is, aki nemcsak a hiány, hanem a befejezetlenség – amikor talán még mindent újra lehet kezdeni – költője is. És a kegyetlenül józan felismeréseké: „mit írtál meg amikor újságíró voltál / miről rántottad le a leplet mit / tettél a megmaradásért kérdezték / barátaid most ők újságírók visszakérdezni / nincs kedved” (Mesterségem címere 3). Vagy: „...ezen a nyáron megokosodtál senki / sem segít fölállni esetleg a járdaszélen együtt / sír veled” (A nyolcvanas nyár 1). És „félsz elhinni hogy valami úgy igaz ahogy hiszed” (A nyolcvanas nyár 7).

Nem véletlenül időztem olyan sokat Sütő István könyvének nyelvtanánál. Ennek a költészetnek ugyanis véleményem szerint elsősorban grammatikai erényei vannak. Nem az emlékezetes képalkotás, nem a szuggesztív szimbolika az elsődleges – kevés olyan „álruhás” darabja akad a kötetnek, mint a Medve-ének –, hanem az emlékezésnek és az emlékekre való reflektálásnak, okoknak és következményeknek a zökkenőmentes váltogatását – tehát relativizálását – megkönnyítő verstechnika kidolgozása. Mondatszerkesztésében és szóhasználatában tulajdonképpen nehézkes, de mégis sodrásuk van a verseknek, mert a szinte állandóan alkalmazott montázs az emlékeket a későbbi sorssal hitelesíti. Figyeljük meg, a következő idézetben egy közhelyből – vagy közhelyesnek tűnő gesztusból – és annak hiányából hogyan lesz pontos diagnózis: „...amikor gagarin / fölszállt apád a térde közé fogott és azt / mondta hogy az ő apja vagyis nagyapád őt is / figyelmeztette valami fontosra [...] / azóta vársz / fiad is van kettő is” (Vasúti menetrend). Ezt a hiányt az epika csak valami létezővel helyettesítve tudná kifejezni – a líra magával a hiánnyal.

Tárgyilagos kritikában úgy szokás, hogy tessék-lássék beidéz az ember legalább egy-két rosszul sikerült strófát (mondjuk: „egyszer majd sírsz és úgy talál / megállni a leintett jármű / hogy kormányánál ül a víg halál / és temetés és zöld fű” – Autóstop), de én most nem tárgyilagos, hanem figyelemfelhívó kritikát vagyok kény­telen írni egy harmincnégy (34) éves költőről, aki súlyos szavakat szól a maga sorsvonalairól és a mieinkről is, de akit bizony eleddig a megérdemeltnél ritkábban emlegettünk. Pedig azok közé tartozik, akik tudatosan keresik a költői mesterség megújításának lehetőségeit, és akik azt is felismerték, hogy a közelmúlt történetének „feldolgozása” a legfőbb írói – és emberi – erőpróba, nem­csak most, de mindig, minden korban. Mert végső soron az ő témája sem a magány, hanem – egy közösség hiánya. Ebből az alapállásból, amelyet Sütő István versei mutatnak, szinte természetes módon adódhatna egy cinikus vagy vágáns hang, egyfajta villoni játékosság. Tessék hát azt is megfigyelni, hogy sem cinizmusnak, sem játékosságnak nyoma sincs a Nagy családi albumban, inkább egy erős – itt-ott szinte túlhajtott – érzelmesség hatja át, a megméretkezés méltósága és pátosza. Lehetne ez az érzelmesség korszerűtlen is – de bízzunk benne, hogy nem az.

Végezetül: ezt a verseskötetet végigolvasva, elmondhatjuk mi is: „uram, az életünk kész regény”. A századvégtől. A századelőtől. Vagy tavalytól. Vagy tegnaptól.

1983

Mire jó a forma?

(Kovács András Ferenc: Tengerész Henrik intelmei)

Retró a divat (írjuk csak nyugodtan hosszú ó-val ezt az idegen eredetű szót, ha már úgyis magunkénak nyilvánítottuk). Kovács András Ferenc Forrás-könyve retró-kötet, retró-versekkel, retró-formában. Csakhogy, ha lúd, legyen kövér alapon, ő nem század eleji girardiban ágál, hanem legalábbis az olasz reneszánszt idéző ruhadarabokat aggat magára, s csodák csodája, mindez jól is áll neki. Hiába: retró a divat. Az is igaz, hogy nem a költészetben. Igazodom én is a divathoz: szeretnék retró-kritikát, amolyan konzervatív recenziót írni erről a csöppet sem szokványos kötetről, amely kínálva kínálja az alkalmat a kritikusnak, hogy végre a jó öreg Ka­zin­czyék modorában verslábakról és strófaképletekről is elcsevegjen – ha nem mással, hát magamagával. S ha jól megszámítom, az elmúlt tizenvalahány évben, amióta recenziókat gyártok, lelkesen vagy lelketlenül, fiatal költők könyveiről, alig egyszer-kétszer adódott volna alkalom, hogy mondjuk, jambusokról, trocheusokról meg más efféle kacatokról értekezzem tanáros szőrszálhasogatással. Félre a tréfával: most sem fogok ilyesmit me­rény­leni. Hiszen szinte hallom sok-sok kedves olvasó és sok-sok kedves ifjú költő méltatlankodását: nem ez a fontos. Sőt. A formabontáson már réges-rég túlvagyunk, már nem a vers zenéjét, hanem legkisebb alkotóelemeit, a hangokat bontogatjuk. Akkor meg minek időmértékben – nem is akármilyen, hanem klasszikus időmértékben – verselgetni, hiszen legyen bármennyire is fiatal az ember vagy a költő, még ujjgyakorlatként sem ismételheti meg egyénisége érvényesítése helyett a költészet törzsfejlődését. Tényleg nem. De azért jó néhány olvasó- és költőinasunkat megkérdezném: Berzsenyi Dánielt, Csokonai Vitéz Mihályt, Vörösmarty Mihályt, Arany Jánost, Ady Endrét vagy Babits Mihályt – és a sort folytathatnám – olvasva, hallják-e igazán a versek zenéjét, megtanította-e őket valaki erre, észreveszik-e, ha szántszándékkal döccen egy sor, vagy pedig úgy járhatnának alkalomadtán ők is, mint az az ismerősöm, aki munkámról érdeklődve azt a választ kapta, hogy éppen most írtam egy szonettet, és erre angyali nyugalommal rákérdezett: „Igen? És milyen hosszú?” Ismét tréfálok, ugye? Vagy mellébeszélek? Lehet. Hiszen a tervezett retró-re­cen­zi­ó­tól elkanyarodva már-már belelovallnám magamat egy pamfletbe, miszerint éljen az ómama, az ópapa, az almárium, a rizsporos paróka, a darázsderék, és vesszenek azok, akik újat akarnak. Nem, nem, nem. Csak arról az ósdi közhelyről van szó, hogy igazán újat nem fog soha alkotni, aki az eleddig jól-rosszul megcsinált dolgok okát és célját nem ismeri. Tulajdonképpen nem különösebb érdeme Kovács András Ferencnek, hogy tud klasszikus formákban verselni, hiszen az ilyesmit nem is olyan régen még az iskolában tanították, példája attól válik kirívóvá, hogy szinte egyedülálló. Persze hogy a ma költészete nem a szapphói vagy aszklepiádeszi strófa felé törekszik, nem ez a végső eszmény és tökély, de valahol a kezdeteknél ott vannak ezek a rég elavult – mondtam már: retró – zenék is.

Lépjünk hát tovább: ha nem ez, akkor mi a Kovács András Ferenc érdeme, mitől költő, s miért tartom az utóbbi időben jelentkező tehetségek egyik legígéretesebbjének? Nos, a formaérzék nem csupán jambusok vagy trocheusok monoton döcögtetését jelenti, hanem azt a fajta alakoskodási képességet, amely lehetővé teszi, hogy Piroska és a farkas meséjében akár Piroskát, akár a farkast el tudjuk játszani, s mégis átüssön egyéniségünk a maszkon (talán úgy, hogy egy követelőző Piroskát, esetleg egy bocsánatkérő farkast alakítunk). Amolyan költőszínészi munka ez, és nem is kell különösebben odafigyelni ahhoz, hogy észrevegyük: az egész verseskönyv az alakoskodó létet, a félszívű, nagyeszű komédiások fájdalmas életét tekinti központi szimbólumának. Az öncsalás és illúzióteremtés könyve ez. Valamint az öncsalás és illúzióteremtés leleplezése. Így már talán érthető az iróniája, és érthető az is, hogy miért neveztük „fél­szí­vű­ek­nek” a benne szereplő komédiásokat – vagy komédiást. „Zsinór­pad­lás­ra pingált vaksi égbolt” (Végvidék) borul e meg-megbicsakló, itt-ott mutáló hangú, ujjgyakorlatokkal bőven teletűzdelt, forrásban levő, de máris nagyon tanulságos lírai bábjáték fölé. Színészek, pozőrök, hazardőrök, bábosok, vásári komédiások s itt-ott festékes arcú görög istenek, félistenek és költők járkálnak Kovács András Ferenc színpadán, ahol bizony keserves bábjáték a szerelem is: „be­gom­bo­lod ingemet / begombolom blúzodat / rőt madzagon engemet / kópé halál húzogat” (Marionett). És persze tele vannak – sokakat valószínűleg idegesítő – műveltségelemekkel, afféle kultúr-topo­szok­kal a versek, megkockáztatnám, hogy amit Kovács András Ferenc csinál, az tulajdonképpen egy folyamatos parafrázis, már csak az erős és állandó formaélmény okán is. Az a közkeletű igazság – vagy mégsem olyan közkeletű? –, miszerint „a kezdet és vég bábjáték csupán / s e kettő közt kell valahol keressünk” (Pulcinello fohásza, szerenádja Pulcinellához), vagyis hogy az extenzív lét szükségképpen egy intenzív élet könnyen elvetélhető esélyére vált át – s ebben mintha a filozófia tagadása sejlenék egy bizonyos tett-elvű, de kompromisszumos életvállalás javára –, végül is könnyen felfejthető és továbbgondolható, mint ahogy a költőszínészi alapállás jelentése sem túlságosan talányos, főleg a Szilágyi Domokos-i életmű utolsó korszakának ismeretében. De: mit bizonygat, mit akar bebizonyítani nekünk eme fiatal költő formajátéka és – nagy ritkán ugyan falsot is fogó – virtuózkodása? Ha nem egyebet, hát egy újabb illúziót kapunk általa, a rend és a szabadság – a „jó” rend és a „jó” szabadság – összeegyeztethetőségéről. Mert meg vagyok győződve arról, hogy az egyéniség a költészetben csak azóta számít erénynek – azóta számít egyáltalán –, amióta a formák tudatos felbontása elkezdődött. Nagy költői nekiszánás és önbizalom szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a szabadságot (az egyéniség szinonimája lenne ez?) közszabályok, közformák sűrű és könyörtelen rácsai mögött próbálja megvalósítani. Iróniával, groteszk látással, játékossággal talán sikerülhet. Annak felismerése, hogy a maszkokat vagy legalábbis valamilyen maszkot mindenképpen vállalni kell, a költői szabadság megvalósításának boldog pillanata lehetne, csak éppen úgy kellene változatlanul elfogadni a kívülről ránk kényszerülő szabályt – talán csak egy szonettet vagy egy szemafor jelzéseit –, mint a hajunk színét, testmagasságunkat vagy kezünk formáját, de a formák széthullása itt is elkezdődik, s hirtelen a méltóságában megfricskázott nyelv feleselni kezd a méltóságteljesen táncikáló verslábakkal.

Még egy félig-meddig sikerült retró-recenzióban is fel szokás sorolni néhány gyengébb vers címét, miheztartás végett. Tegyük meg hát mi is: A hómezőn fekete lovasok, Mikor a faun, Fölemelkedés, Karácsonykor vad szárnycsattogás, Dubito, ergo: irka-firka stb. És mielőtt a formák szétbomlása vagy legalább elkomorodása Kovács András Ferencnél is – hitem szerint szükségszerűen – bekövetkezik, hadd idézzünk a szokásosnál hosszabban egyik szép, pontos, finoman klasszicizáló verséből:

Bennem vonulsz csak, Donna Primavera:

sziromvihar ver, szoknyádat lerántja,

combodra morzsolt ágakat sodor,

csuklódra éles háncsokat teker,

s átüt a sárarabeszk ingeden, árva kegyes.

 

A szél kampója friss gyökérbe karmol,

kórót, kérget, göröngyöt tép, parittyáz,

s a hősök arca átgyúrt, holt agyag,

vicsorgásuk fáradt földben recseg,

mint pléhlavórba mert kavics, homok.

 

Rezesbandák kürtölnek glóriát,

s a trombitások képe úgy dagad,

akár Szeléné halvány keble fönn

sivár, törékeny oszlopcsarnokokban.

Idyllium?... Országol április:

 

részeg fejekre mérges nedveket szór,

s Helótiszban gerincünk ráspolyozza.

Csak győzném daccal, szóval, félelemmel...

Egy ordító táj torkomon tapos,

s egy meghasadt táj bordám közt világol.

(Helótisz)

Házi feladatként, kedves olvasó, mit ajánlhatnánk ezek után önmagunknak: talán a mai magyar nyelvnek, Horváth János vers­ta­nának vagy az utcai szemaforok működésének tanulmányozását? Választhat ki-ki tetszése szerint.

1984

Cselényi Béla: magánbélyeg

Cselényi Béláról már első verseskönyvének megjelenése óta tudjuk, hogy van néhány apró-cseprő szeszélye, amelyek mostanára, úgy látszik, költői technikájának szerves részévé lettek. Így például kínos pontossággal datálja szövegeit, megtévesztő módon azt sugallva ezáltal nekünk, hogy az idő még mindig realitás a lírában is, s hogy a versek naplószerű egymásutánisága fontos összefüggéseket fedhet fel, mert van a világban kronológia. Ez a kronológia természetesen csak akkor létezik valóban, ha fejlődést, változást, tovamozdulást jelent, s mivel a költészet ennek a tovamozdulásnak az analógiája kellene hogy legyen, talán nem tévedünk, ha jelezzük: ezek szerint Cselényi Béla makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy őt fejlődő, változó, tovamozduló költőnek tartsuk. Aki olyan szorgalmasan, folyamatosan, doku­men­táris hűséggel írja át életét versszerű szövegekbe, mint ő, az nem is gondolkozhat másként. Az így értelmezett élet persze többnyire képekben és asszociációkban zajlik, és ritkábban külső történésekben. Igen ám, de ha jól emlékszem, annak idején a kishitűek – s jól emlékszem, mert Cselényi költészetét érteni s szeretni véltem ugyan, de lelkem mélyén magam is e kishitűek közé tartoztam – éppen ezt az önépítő szándékot nem akarták tudomásul venni. Egyszerűbben: a teljes fegyverzetben elénk pattanó és a maguk nemében tökéletes kis groteszkeket író Cselényit nehéz volt fejlődőképes költőként elfogadni. Mert: hogyan lehet ezt tovább építeni? Hogyan lehet ezt elmélyíteni? Hogyan lehet ebből a sok-sok szikrából valami szívet-lelket melengető tüzet lobbantani? Nem tagadom, utólag nézve csak félig-meddig tűnik indokoltnak a kérdés. Már azért is, mert a „nagy vers”, az „ön- és világmegváltó” líra megkésett igézetében született. Cselényi Béla eközben következetesen írta a maga naplóját, és e költői naplóírás során az is kiderült – harmadik verseskönyve most már meggyőző bizonyíték erre –, hogy az általa művelt lírának mégis van kronológiája: az a groteszk megközelítési mód, amit az olvasó egyértelműen az iróniával azonosított – s hosszú távon az irónia tényleg alkalmatlan az én és a társadalom, az én és a te, az én és az ők viszonyának körülírására –, ez az iróniának hitt groteszk látás tulajdonképpen a metaforikus ábrázolás egyik vál­tozata. Nem több és nem kevesebb. Cselényi Béla számára a modern költői képalkotás leghatékonyabb módszere.

Ezek szerint a csapda – a rövid bökversek csapdája – nem is létezett. Három verseskönyvét újból végiglapozva tanulságos megfigyelni, ahogyan ez a groteszk képalkotás fokozatosan szervesül, a versbeszéd természetes ismérvévé válik, annyira, hogy a magánbélyegben már teljesen magától értetődőnek fogadjuk el eszközszerűségét, azt, hogy újból eszköz lett belőle. Ami talán cél volt egykor, mára eszközzé avanzsált: paradoxon ez a javából, ha fejlődéselvűek vagyunk, s miért ne lennénk azok, de ez a paradoxon vajon nem fejez-e ki valami lényegeset a költészet szándékaiból? Eszközszerűséget emlegetni a lírában, s általában a művészetben, hát ez bizony nem cseng különösebben rokonszenvesen, de most maradjunk mégis ennél a kifejezésnél, mert talán rávilágít arra, hogy egy mélyen groteszk – össze nem illő elemeket társító, a tragikum és komikum között szüntelenül oszcilláló – képalkotás segítségével a fiatal költő új kötetében már egészen széles skálán tud megszólalni, s ha kell, horribile dictu, tud érzelmes vagy patetikus is lenni. Úgy hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy olyan belső költői fejlődés eredménye ez, ami igazolja a Cselényi-féle kronológia létjogosultságát. A módszer genézisét és továbbfejlesztési lehetőségét egyébként maga a szerző fogalmazza meg egyik „ars poeticájában”:

két-hároméves korunkig

amíg a jelen(t)ések ábécéskönyvét tanuljuk

bevéssük hogy a péknél kenyérszag van

vérszag a sebésznél

s pofot kapunk ha a csokoládét

az útkereszteződésnél kívánjuk meg

 

az elemi erejű tapasztalást

aligha tudnánk megismételni

de ha be akarunk születni egy mástörvényű értelmezésbe

nézzünk végig egy fokhagymaszagú agyműtétet

hacsaturján kísérettel

ez még mondana nekünk valamit

vagy egy bársonyos akasztást a könyvesboltban

(167.)

A „bársonyos akasztás a könyvesboltban” természetesen nem helyénvaló dolog. De vajon nem az-e a költő dolga, hogy elmozdítsa a helyénvaló dolgokat a helyükről? (Gyermekkorunkban szívesen bolygattuk meg a napon sütkérező emberfej nagyságú köveket: ronda fekete bogarak másztak ki alóluk s futkároztak kétségbeesetten.) Summa summarum: Cselényi Béla világát nincsen miért részleteznünk, leírnunk, elmondanunk, hiszen ez a mi világunk is. Költői módszeréről pedig még csak annyit: szürrealista képei immár reális esélyt jelentenek számára. Különben sok-sok kiváló versét idézhetném, amelyekben sok minden lelepleződik, és sok mindenre fény derül. Persze, maradéktalanul elfogadni nem kell még ezt az „öregebb”, rezignáltabb Cselényi Bélát sem; grafikonos játékait (lenne hetvenéves), okoskodó levezetéseit nem tudtam szeretni. Időnkénti visszahátrálása a kötöttebb formák felé talán fáradtságot is takar stb. stb. stb. De mindenképpen tiszteletre méltó az a következetesség, ahogyan a nyelvi és gondolkodásbeli klisékkel szembefordulva – szükségből erényt tudott kovácsolni.

1984

A boldog postaláda

(Előszó a fiatal költők Alapművelet című antológiájához.)

A közmondások aranya csak a koránkelőknek adatik meg, és valószínűleg így van ez a költészettel is, hiszen az álmosaknak, azoknak, akiknek a hasára süt a nap, már csak ezüstjéből, rezéből, rozsdaette vasfillérjeiből jut, ha jut. A vers ugyanis minden jel szerint a világban van elrejtve, és nem a költők fejében, legyenek mégoly tehetségesek, mégoly zseniálisak is, mert minden azon múlik, hogy sikerül-e olyan utat lelni az előbb fűszeres illatú, gyümölccsel s metaforákkal terhes, majd lassan elkopáruló, egy-egy csupasz fát, mint elvarratlan szálat, lengető tájon, ami a magunk valóságból idevetült, tehát valóságot tükröző, tizennégy karátos délibábjához elvezet. El a képzavarokig, s képzavarokon át, képzavarokból ki, hideglelős tisztásra, megkeserítő vagy megerősítő tisztaságba. Ez az út egy darabig közös lehet minden nemzedék számára, főként ha nemzedéken nem korosztályt értünk, hanem egyazon, persze évekig eltartó, irodalomtörténeti pillanatban jelentkezők seregét. A forgalmas útszakaszon tolongás, cammogás, rohanás, tülkölés, koccanás, szabálytalan előzés, rendőrsípok, piros lámpák, zöld hullám…

És az együttszáguldás később már megismételhetetlen eufóriája. Ilyen irodalomtörténeti pillanatot élünk-e éppen, jelentkezett-e, elindult-e egy ilyen nemzedék, érezni-e most az együtt gondolkodás olyan ritka örömét, mint annak idején, 1967-ben, a Vitorla-énekben, 1979-ben, a Kimaradt Szóban, s kevésbé zavartalanul, de azért jól kihallhatóan 1974-ben, a Varázslatainkban is? Nos, hadd legyen az antológia-szerkesztő a szokásosnál szkeptikusabb: majd­nem bizonyos, hogy az itt következő versekből nem tellett vasárnapi, csak hétköznapi antológiára. Olyanra, amilyent nem hét szűk esztendők elmúltával, vagy hét bő esztendőkre visszatekintve, hanem szinte minden évben ki lehetne és ki is kellene adni. A válogatás fiatal, vagy már nem is olyan fiatal szerzői sokfélék, sok verstípussal, sok versformával próbálkoznak, nem érződik szövegeiken az egyetlen, éppen aktuális esztétikai újdonság terrorja, s ez nem „jó”, nem „sikkes”, nem „fiatalos”, nem antológiaszerű. Ez a nemzedék, úgy látszik, elmulasztotta a szinte sorsszerűen bekövetkező pillanatot, amikor egy kimerevíthető csoportkép erejéig mindenki epigon – a közös és virtuális versmodell epigonja. A fejlődés rútabb, hernyóállapotát átugorva egyből pillangóvá szépülni persze biológiai képtelenség, a költészetben viszont ez is lehetséges. Leg­fen­nebb azzal a kockázattal jár, hogy a felnőtt korban megkapott gyer­mekbetegség sokkal súlyosabb lefolyású lesz. A közös újdonság terrorjának megkerülése és a kínálkozó kifejezésmódok közti tetszés szerinti válogatás nekem mégis rokonszenves, mit tagadnám, rokonszenvesebb, mint az egy-hangú egyhangúság. Az is igaz, hogy egyetlen kérdőjel erejéig megtorpanok mégis: vajon nem az elbizonytalanító (vers)eszmé­nyte­len­ség jele-e ez, s vajon nem szerkesztők és kritikusok lelkén (is) szárad-e, hogy hagytuk már-már nyomtalanul elmúlni az előző nemzedéknek, a Kimaradt Szó ebben az antológiában természetesen nem szereplő szerzőinek neoavantgárd ihletét és a műveltségélményt szövegeikbe szervesen beépítő türelmetlenségét? De: nyomtalanul múlt-e el mindez? Nem arról van-e szó inkább, hogy ami akkor még egyneműsítő indulat volt, mára már, alig néhány év múltán, lehiggasztó hagyomány és tapasztalat? Meg aztán a költészet törzsfejlődését – a kor nyelvi s képalkotási állapotát érzékelve és felhasználva – a maga módján mégiscsak végig kell élnie minden nemzedéknek. Csoportként, generációként ugyanis talán lehet egyből pillangóvá avanzsálni, egyénként viszont aligha. A kor kínálja a kifejezést, és kínálja a megválaszolatlan lehetőségeket is: az érzelmes, patetikus azonosságot volt vagy leendő önmagunkkal, vagy ennek ellentétét, az ironikus, mindent szétbontó, mindent fonákjára fordító groteszket, és kínálja végül a két alternatívát egyeztetni próbáló, termékeny kompromisszumot (?), a szüntelen önellenőrzésre alkalmat adó szintetikusabb látásmódot. Azt is tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy ez a háromféle (s még hányféle?) alapállás nincsen egymással alá- vagy fölérendelési viszonyban, nem alkotnak hierarchiát a művészet demokratikus, az irányzatok sikeres puccsait is csak ideig-óráig elviselő birodalmában. Ezek szerint ennek az antológiának a három ciklusa se tévesszen meg senkit, köztük a viszony mellérendeléses, legfennebb csak annyit juttatnánk eszébe a grammatika ismerőinek, hogy a mellérendelő viszonyok egyik válfaját: következtető viszonynak nevezik.

Meg kell mondanom, hogy nemcsak a fiatal költőknek, hanem a többségüknél alig valamivel „öregebb” antológia-szerkesztőnek is támadhatnak tiszteletlen gondolatai: a sorra beérkező kéziratokat olvasva és ahogy az lenni szokott, egyre jobban eltanácstalanodva, azt terveztem, hogy úgy szerkesztek kötetet a kiválasztott szövegekből, mintha egyetlen költő írta volna őket, és szerzőik nevét majd csak a kötet végén, függelékként tüntetem föl. Munka közben természetesen rájöttem, hogy ezt talán más antológiák anyagával meg lehetett volna tenni, ezzel nem. Avatunk-e vagy nem avatunk éppen egy új generációt, mellékes, de annyi biztos, hogy a nagy közös arc, a nagy közös póz, a nagy közös program nehezen körvonalazható ezekből a versekből, és lehet, hogy nem is létezik ilyesmi. Hacsak… Hacsak nem éppen az alternatív gondolkodás, a sokfelé tapogatózó, tehát sokféle értéket elismerő tolerancia a legfőbb jellemzőjük. Ami ugyan – irányzatos programként – inkább csak negatívum, de költészetünk perspektíváit ezekben az itt-ott már érett, többnyire viszont még mutáló hangokban figyelve, biztató nyitottságot és sokarcúságot jelenthet. Olyan nyitottságot, ami a szonettnek éppúgy otthont adhat, mint a képversnek.

Erény-e a fiatalság? Talán nem erény, de mindenképpen: előny. Előny, mert a fiatal költő még bízhat abban, hogy „olyan leszel amilyennek / a szavak megálmodnak”, amint azt Tompa Gábor mondja. És mégis minden költő, legyen bármennyire is fiatal, a maga teljességében éli az időt, múltat, jelent, jövendőt egyberántva. Legfennebb egyeseknél a múlt – a személyes vagy közösségi múlt – prizmáján át mutatkozik s mérettetik meg ez a teljesség, egyelőre még nosztalgiaként megszólaltatva. Panek József, B. Kiss Botond, Jakabffy Tamás, Mészely József, Majla Sándor vagy Szabó Edit a kamaszkor eszmény- és eszmevilágát szembesíti az ettől a közelmúlttól alig-alig különböző jelenével. Beke Sándor egzisztenciális szorongását próbálja versbe oldani. Kinde Annamária vagy Vitus K. György (s bár nem ennyire hangsúlyosan, Balogh P. Ferenc is) egy kisközösségi álomvilágra – s együttlétre – reflektál kesernyés iróniával és mégis érzelmesen. Molnár Ferenc Péter, Balázs Tibor, Medgyesi Emese, Sall László, Panek Sándor, Horváth Alpár a személyes lét tényeit s megszenvedettségét hűvös kívülállással s az abszurd távolító módszerével próbálja enyhíteni, míg Csiszár László groteszk képekből építi a maga Cselényi Béláéra emlékeztető, de annál személytelenebb világát. Nagy Zoltán a látható betű, a látható nyelv s a látvány mögött magányosan meghúzódó lélek feszültségében írja-rajzolja képverseit, Molnár Vilmosnál a gondolatiság s a már-már száraz elvontság többnyire groteszk torzóvá – frissül. Barabás Zoltán szövegei intellektuális töltésükkel, Szűcs László és Dénes László versei ironikus szikárságukkal tűnnek ki. Egyed Emese egyszerre tud érzelmes és rezignált lenni, Tompa Gábor a kimondandó és kimondható szó súlyát mérlegeli, ars poeticákat ír. (Apropó ars poetica: megfogyatkoztak az ars poeticák! Mintha az ifjú poéták többségének – még vagy már? – nem ez lenne a gondja. Az írás és az élés mégsem lennének szinonimák a költészetben?) Farkas Antal makacsul utazik, térben és időben. Verseinek alapmetaforája ez a képzeletbeli utazás, amely alkalmas a Hellyel és a Helyzettel való szembesítésre.

Egyébként az antológiák, úgy tűnik, önmagukat szerkesztik: annak idején a Vitorla-énekben 27 szerző szerepelt, a Varázslatainkban 30, a Kimaradt Szóban 20, és a mostani válogatás is 25 nevet tartalmaz, ennyien ütötték meg a – természetesen vitatható, szubjektív – mércét. Az induló s elindítható költőjelöltek száma minálunk ezek szerint 20 és 30 között mozog. A Vitorla-ének költői közül mára már 18-an egy- vagy több kötetes szerzők, a vers, riport, próza vagy esszé műfajában, a Varázslatainkból 12-en jelentkeztek azóta vers- vagy műfordítás-kötetekkel, a Kimaradt Szónak 10 kötetes szerzője van. (Ebből az antológiából 6-an már a Varázslatainkban is jelen voltak, a mostani válogatásból viszont már eleve kizártuk azokat, akik az eddigi, többé-kevésbé „nem­ze­dé­ki­nek” tekinthető antológiákban, a Kimaradt Szóban és a Varázslatainkban szerepeltek.) A Vitorla-ének résztvevői mára, ha másképpen nem, éveik számával, már derékhadnak számítanak. Jó lett volna persze más, „fiatalok antológiája" jellegű kiadványokat is bevonni ebbe a futó statisztikába, az Ötödik Évszakot (az Igaz Szó kiadványa), a Bábel tornyát (válogatás az Echinox szerzőinek munkáiból), a Hangrobbanást (a temesvári Facla kiadó antológiája), a Lépcsőket (a temesvári Ady Endre-, majd Franyó Zoltán-kör antológiái), de ezek más műfajokat is bemutattak, illetve egy szűkebb tájegységről készítettek keresztmetszetet. Közülük talán az 1980-ban megjelent Ötödik Évszakot szerkesztették a leginkább – bár itt is tágan értelmezve – nemzedéki szempontok szerint. Szerzői közül néhányat ide is beválogattam.

A mi-tudat helyett az én-tudat, a többes szám első személy helyett az egyes szám első személy dominál ezekben a versekben (ismét azt kell kérdeznem: vajon még vagy már?). Ez a lírában természetes. A mi líránkban nem annyira. Utalhat az alternatívák kiteljesedésére, az egyetlen versmodell és életérzés zsarnokságának felszámolására, de utalhat az átfogóbb helyzettudat hiányára is. Hadd ne döntsük el most ezt a kérdést! Elmondom viszont, hogy a beérkezett kéziratokat rostálva, rendezgetve, a szerkesztés utolsó fázisában egyfajta „körlevelet” menesztettem a szerzőkhöz: postafordultával rövid életrajzot és ha lehet, pótlást kérek. Abban az időszakban boldog volt a postaládám, nap mint nap teletömve levelekkel, végre nem csupán egy-egy villanyszámla vagy távoli képeslap didergett benne. Nem tudom, ér-e valamit ez a jelkép: a boldog postaláda? De azt tudom, hogy a dolgozószobák egyszemélyes töprengésében – s csak ebben az egyszemélyes töprengésben – megszülető szövegek mellett szükségünk van a szembesítés és szembesülés többes számára, szükségünk van, nektek is, nekem is, kedves barátaim, a postaládák példamutató boldogságára!

1985

Ingaúton

(Bogdán László: Ingaévek)

Bogdán Lászlóról legtöbben úgy tudják, hogy költőként indult, hiszen első kötete, a Matiné verseskönyv volt, majd később áttért a prózára, és verset már csak hébe-hóba közölget. Én viszont még emlékszem arra, amikor a hatvanas évek vége felé az Ifjúmunkás Új tollak rovatában novellával jelentkezett, így hát valószínűleg kezdettől fogva váltakozva művelte a verset és a prózát, amihez később az esszé vagy kritika is csatlakozott. Otthonosan – egyre otthonosabban – mozog mindegyik műfajban, s bár ez a sokszínűség manapság egyáltalán nem szokatlan az irodalomban, az ő arcvonásainak felvázolásához mégis fontos adalék: valami alapvető ellentét van látszólagos nyugodtsága, kifejezési skálájának kitartó, szorgalmas, csöppet sem neurotikus szélesítése és ama kereső-kutató nyugtalanság között, amit a műfajok cserélgetése, szeszélyes egybemosása, majd erős mozdulatokkal való szétválasztása sejtet. Nem kapkod, nem bizonytalankodik, mert úgy tűnik, tudja, mit akar, de szövegei mégis állandó feszültségről árulkodnak, hiszen a versek, novellák és regények jelen időbe száműzött hőse szeretne vissza- vagy előrejutni oda, ahol sorsát eldöntötték vagy el fogják dönteni: „tartásában indulás feszül arcát tartja a fénynek / tudja menni már sehova nem megy hát odatartja” (csend). Valami különös, fejtetőre állított mozgásképzet mutatkozik meg ebben az idézetben: a mozdulatlan tárgy vagy élőlény meglódul a rávetülő fénytől, és ez talán fizikailag is igaz, ha arra gondolunk, hogy a fény mozgó részecskékből áll, s így – egyszerűsítsük tovább a képet – afféle „fütyöl a vonat, indul a bakterház” jelenség jön létre. Vagyis: illúzió. A fény mint az illúzióteremtés eszköze. A költő mint illuzionista. Bogdán László verseiben fölötte gyakran találkozunk fény-képzettel, a kővé vált világot körbefutó, körbeölelő, körülnoszogató kegyetlen sugarakkal: „csak életfogytiglani évek / tündökölnek tovább tovább” (hetedik: a jósmadár). Az Ingaévek, ez a több mint tíz év verstermését összegyűjtő kötet tulajdonképpen „fejlődésregény”, és nyilvánvalóan nem az ábrázolt világ, hanem az ábrázoló alany fejlődésének regénye, a dolgok valójában mozdulatlanok, csak a szemlélet változik, közeledik vagy távolodik a költő az örök szentgyörgyi őszben: „vacogó ázott vacak őszben / tartom kitartom frivol hangom / életem harmincegyedik évében / az a könyv az majd megment engem” (azok a szentgyörgyi őszök). Fontos kihangsúlyozni ezt a távolító-közelítő látásmódot, mert nemcsak a kötet feszes szerkezete, hanem a kétely és hit, irónia és érzelmesség furcsa ambivalenciája is erre épül Bogdán László lírájában. Legfennebb annyival illik még pontosítanunk ezt a képet, hogy vegytiszta formájában a költészet alanya és tárgya – babitsi értelemben is – ugyanaz. Aki változik, s aki változatlan, akitől távolodunk, és aki távolodik, akihez közeledünk, és aki közeledik, egy és ugyanaz tehát ebben a könyvben is. A költői látásnak eme szándékolt szkizofréniája természetesen nem Bogdán László leleménye, de az a mód, ahogy ebben a reménytelen megkettőződésben felfedezi a mozgást – nem egy-egy versben külön-külön, hanem egy verseskönyv egészében –, feltétlenül és összetéveszthetetlenül az ő erénye.

A Matiné versei még nem ilyenek voltak. Ironikus beat-szö­ve­gek, a kamasz-pátoszt visszafojtó groteszkek, fintorgóak, érzelmesek, játékosak. Ki is lógtak akkoriban a sorból, és aki ezt nehezményezte – sajnos, jómagam is –, az a nemzedéki elvakultság talán bocsánatos bűnébe esett, hiszen abban az időben másfajta vers, másfajta költészet dívott a tizen- és huszonévesek között, patetikusabb, felkentebb, szenvedélyesebb. Külön tanulmányt érdemelne, hogy az újdonságot is mennyire kánonszerűen kényszeríti rá egy-egy irodalomtörténeti pillanat a maga fiataljaira, és akik nem illeszkednek be a csoportképbe, azok sokáig terméketlen – Bogdán esetében hálistennek éppenhogy termékeny – magányba kényszerülnek: „csak állingálok a parton elmúltakban térdig / körülöttem felélt ifjúság helyezkedő barátok / rimbaud szökése mégis a szigetek elúsznak / futnak és mélyülnek és sokasodnak az árkok” (hátrálások). Csak most érzékelem igazán, a távolítás és közelítés motívumát kritikusnak nélkülözhetetlen segédfogalomként vagy kapaszkodóként kiemelve, hogy mennyire telibe találó a cím: Ingaévek. Hiszen pontosan erről van szó. Ezekben az években talán mégsem hagytuk el véglegesen az örök helyszínt, önmagunkat, csak ingáztunk ide-oda, nem jöttünk és nem mentünk, csak jöttünk-mentünk, nem jártunk és nem keltünk, csak jártunk-keltünk. Csak az út mélyült, csak az út kopott, mi talán maradtunk mégis érintetlenek. Jó-e ez? Rossz-e? Örüljünk-e neki? Sajnáljuk-e? Egyszer az ingaút is véget ér, sugallja Bogdán egy krúdys hangulatú szövegében – sok ilyen van –: „de már nem megyünk szólhat postakürt / unalmas minden út s oly egyforma minden / két macska hívta egymást egyik éjjel / te is hallottad lehet ez az éden” (őszi versenyek). Vagy higgyük el mégis, hogy az ingaévek nemcsak az ábrázoló, de az ábrázolt alany fölött sem múltak el nyomtalanul? „ha legalább nem tudnád / hogy mindezek ellenére. éppen ezért. / van ellenállás. van de értelmetlen. / mert önmagad elvesztetted valahol / az évek lugasában. az évek lépcsőin” (a tudat happeningje).

Bogdán László leggyakoribb módszere az úgynevezett önmegszólító verstípus, amikor egyes szám második személyben beszél, amit egyébként prózájában is használ, néha talán indokolatlanul. Kötete ilyen versekkel indul, az ingaút sohasem vezet egészen „haza”, vagy ahol igen, ott is túl érzelgős, túl szentimentális lesz a szöveg (az utolsó téli éjszaka), csak tél-túl, egy-egy „elszólás” erejéig bukkan fel az egyes szám első személy, hogy aztán ebben a szüntelen önvizsgáló, önellenőrző távolításban-közelítésben egyszer csak egymásra találjon az addig két külön énként elkülönülő ábrázolt és ábrázoló, és először a hátrálásokban, majd a könyv esztétikai-indulati csúcs- és középpontjának tekinthető Erőltetett menetben már egyetlen, önmagára talált, önmagával meg nem hasonlott alanyként forduljon szembe azzal, ami eddig esetleg csak kellék volt, törmelék: a külvilággal. Az első és második személy itt már szenvedélyes villózás, alternálás, dühös és céltudatos mozgás, és persze, visszavonhatatlan rezignáció: „örök sötétségben marad az arcod a fényre kitörni / a fényre kitörni nem te fogsz te hű maradsz / azt sem fontos tudni mihez minek mindent kimondani / azt hittem ha mindent kimond az ember feloldozást nyer / de hát ki oldozott volna fel és mi alól? szólj ezt akartad?” Nagy szavakat kell szólnunk, a modern költészet eszköztárához talán nem is illő szavakat: a számvetés és a hűség verse ez. Bogdán távolról vagy közelről, de mindenképpen kívülről csóvázó fényei itt kialusznak („a fényre kitörni már nem te fogsz”), s marad a keserű konklúzió, hogy a hűség szinonimája ebben a versben, ebben a találkozásban az alkonyi csend vagy az este, de „a felismerések nem riasztanak kimértem magamnak az estét”. Kétely és hit, irónia és érzelem hirtelen, egyetlen hosszú vers erejéig most együtt van, együtt harcol a sötétséggel: „és a verandák sincsenek sehol a régi hűs verandák / a béke méhe is előreláthatólag másnak fog zöngeni / két ho­mo­rú tükör között csak halálunk sokszorozódik / de a vers szeme nyitva a vers szemét még nem csukom le / a vers szeme nyitva marad fölötte szívünk árva madár”. Mint minden igazi önmagunkra találás, természetesen ez a poéma is paradoxális módon tartalmazza a déjŕ vu képzetét, kiugrik a könyvből és visszamutat az elődökre, főként a parafrazált Radnótira. Azután pedig? Következik ismét az ingaút, azzal a felismeréssel megtetézve, hogy: „megnyilvánulni annyi mint részt venni valamiben / megnyilvánulni annyi mint nem venni részt semmiben” (passare la frontiera). És újból meg újból feltör az első személy, hogy azután A Bembere legenda ciklusban visszaszoruljon vagy áttevődjék többes számba, de ez a ciklus már csak adalék, riport és szociográfia költészetben elbeszélve, a helyzetmeghatározáshoz és az addigiakban felvázolt alany azonosításához viszont nélkülözhetetlen.

Mai költészetünk módszer és stílust kereső bizonytalankodásában tanulságos olvasmány – a tanulság, persze, nemcsak ennyi – Bogdán László verseskönyve, mert bizonyítani látszik, hogy a nominális szerkesztés elidegenítő, borzongató és szorongató eszközeivel íródott szövegeken keresztül minduntalan visszavezet az út az Erőltetett menethez, és hogy ez megfordítva is így igaz. Bogdán Lászlót analitikus (epikus?!) költőnek hittem eddig. Most látom, hogy ő sem az. Az ingaévek pedig, ha másképpen nem, képletesen, valószínűleg folytatódnak.

1985

„Álmomban betű tanított meg élni”

(Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő)

A babitsi dilemmát – „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam” – lehet avíttnak, lehet mondvacsináltnak tekinteni, de úgy tűnik, valamire való költő a döntés kényszere alól ki nem bújhat ma sem, amikor A lírikus epilógjától bő háromnegyed évszázad, avantgárdok és neo­a­vant­gár­dok választanak el. Költészet, persze, sokféle van, énközpontú vagy tárgyias, személyességtől izzó vagy személytelen, egyéni vagy alakoskodó, de ki tagadhatná, hogy a legszemélyesebben kitárulkozó versre is csak akkor rezonál az olvasó, ha valamiképpen magára ismer benne, s hogy a látszólag teljesen leíró jellegű lírában is a költő kezének érintése a fontos, amint végigvezet minket a kedve szerint kivilágosodó vagy elsötétedő vidéken? Egy szó annyi, mint száz: nem hiszek az objektív lírában. Nem hiszem, hogy még a legközkeletűbb formában megnyilatkozó költészetnek is nem a sajátos szájtartás, az összetéveszthetetlen hang és látás ad különös ragyogást. Másképpen csinálja még a konkrét verset is egyik vagy másik szerző, és ez természetes is, erre kár ekkora garral rácsodálkozni. Igen ám, de a dilemma továbbra is, számomra is dilemma marad, mert sejthetőleg konzervatívnak minősülő verseszményem azt súgja, hogy a megéltség hitele nélkül a szó fabatkát sem ér, viszont adottságaink és lehetőségeink arányában mégiscsak egyfajta – szinte félek kimondani – képviseleti lírát kellene művelnünk, ki-ki meggyőződése szerint képviselve kis- és nagyközösséget, férfiakat, nőket, emberiséget, ezt vagy azt, ezt is, azt is. Hogyan lesz a személyes fájdalomból közösségi gond, miképpen válik a közösség baja vagy öröme legbelsőbb érzéssé? Ez a jó versek és a jó költők titka, nem mesterségbeli fogás, hanem istenadta nyilvánvalóság, mint a futáskor felgyorsuló, séta közben lelassuló lélegzetvétel. Vagy mégsem futás, nem is séta, hanem: erőltetett menet? A szenvedést felvállalni szükséges, de a tapasztalás azt mutatja, hogy kockázatos is ugyanakkor, mert aki megteszi, könnyen hasonlatossá válhat ama hírhedt lóábrához, amelyen minden betegség szemléltetve van. Nagy nevetség az ilyesmi, csakhogy néhányan, költők, belehaltak már a kénytelen-kelletlen „hipo­chon­dri­ába”, ez pedig ajkunkra fagyasztja a nevetést. „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm” – sóhajtott fel Babits, de végül is szüntelen kitörési kísérlet volt az ő lírája, meg a másoké is, sokaké. A kísérlet sohasem sikerülhet maradéktalanul, és gyaníthatóan nem is ez a célja, nem a személyiség és személyesség elveszejtése, hanem annak a heroikus erőfeszítésnek a szemléltetése, ahogyan magányun­kat megpróbáljuk valamilyen szolidaritással enyhíteni, akár a szerelemben, akár a szeretetben, akár a megalázottak és megszomorítottak sorsának patetikus átélésében. A csak törvényszerűségeket felmutatni akaró líra éppen olyan képtelenség, mint az esetlegességeket kinagyító, önszemlélő költészet. Az egyik a filozófus, a másik a riporter kenyere után kapkod, hasztalanul. Ilyen szemmel nézve, a megoldás sokszor elátkozott: arany középút. Sem a minden, sem az én, hanem a kettő szüntelen, gyötrelmes, sóvárgó szembesítése.

Ennek a szembesítésnek talán legtudatosabb hirdetője mifelénk Lászlóffy Aladár. „Hatalmas asszociációs készletével igyekszik megteremteni a világ egységét” – írtam róla egy recenzióban 1975-ben, legfőbb alkotási módszerének az analógiás gondolkodást vélve, ami ugyan többé-kevésbé minden költőre érvényes lehet, de módszer és eszme vagy idea ritkán találkozik ilyen szerencsésen valakinél. A költői kép, a metafora vagy hasonlat mindig is támadás a dolgok magánya ellen, különállásukat megszüntetve, egymásra vonatkoztatva őket, látvány és látvány, ember és ember, gondolat és gondolat kapcsolatba lép egymással, mintegy mondattá szerveződnek. Ez, gondolom, nem egy különös költészeteszmény, ez magának a költészetnek az eszménye, amit ennél jobban megközelíteni valószínűleg amúgy sem tudunk, tehát tovább foglalkoznunk nem érdemes vele. Lászlóffy Aladárnál viszont a versnek ez a magától értetődő sajátossága teljes összhangban van embereszményével, ami a fájdalomtól és a nosztalgiától nem, de az önmagával való meghasonlástól végig megóvja: „...egy álmaiból kitenyésztett / ember rejteke voltam” (Pszi­ché). Áradó mondatai, képgazdagsága, nyugodt ritmikája, mindent mindennel összemérő, a túlélés, a megmaradás, a folytatás lehetőségeit mindig meglelő optimizmusa ezzel magyarázható: „Ez itt a tél; mikor megint / nem lesz papírom – etetett / cinkelábbal teleírom, / egy pehelynyit tán / az is ér, / csak mindig legyen még miért” (Írás a havon). A test végességével a gondolkodás, a szellem végtelenségét állítja szembe, az „álmaiból kitenyésztett embert” is így kell értelmeznünk, ez Lászlóffy csele, így játssza ki a kötelező időt és teret, amelyben élnünk adatott. Illetve hát nincs is szó kijátszásról, hiszen ennek a költészetnek az itt és most-ja pontosan körülhatárolható, hanem inkább egy szüntelen választásnak vagyunk tanúi: a világ mindennapi rendjében vagy rendetlenségében járva-kelve a költő az idő és a tér másfajta rendjét választja, azt – vagy azt is – éli át jelenvalóként: „...A világ egysége / én vagyok” (Egység). Ugyanis: „Még olvadás előtt, mindig a memóriában / lesz tavasz legelőször” (Hajnali láthatatlan). A humanista emberképből, a könyvtárszobák csendes áhítatából, az írás fölé hajló homlok igézetéből jószerével kiábrándult korunkban nem mindennapi lecke a Lászlóffyé, aki továbbra is vállalni tudja a szellem primátusát, azt a láthatatlan testvéri kapcsolatot időkön és korokon át, amelyet nem gének, hanem könyvek közvetítenek: „Itt feltámadunk, ebben a könyvmennyországban, mely / csak a szépen rendbetartott temetőkhöz mérhető / vagy az épségben meghagyott régi városrészekhez. Az / álló olvasók csipegetik,van, aki rá is / gyúj­tana reflex szerint a szellemi táplálék / mellé, s csak egy kávé hiányzik legalább, miközben / elmerülten eszegetjük a fagyott magokat kibírni / a soron következő telet” (Álom az antikváriumban). A szellem világa valóságosabb, mint a testé, vagy legalábbis valóságosabbnak kellene lennie, vallja a költő, mert emberibb törvények szabályozzák, a könyvtárakban nincsen fölényben a múlttal szemben a jelen, s a jelennel szemben a jövő, mert ott minden múlt, jelen és jövő egyszerre. Így igaz, mondhatnánk, de száraz, élettelen, józan igazság ez, hiszen a költészet az érzéki dolgok szférájából nem menekülhet az aszkézisba. De vajon az érzéki dolgok szférájában létezik-e ténylegesen a költészet, vagy éppenséggel a szellemiekében? Megvalósítva a szellemi dolgok érzékiségét? Az irodalomban mindig is benne rejlett az az alapvető hamisság, hogy a nyelvnek, ennek a jól bevált kommunikációs eszköznek, ennek a sok-sok véletlenszerű elemet is tartalmazó konvenciónak megadta a valóságosság, az érzékiség illúzióját. Annyira, hogy egyik-másik újabb irányzat most már a nyelv tárgyiasítható sajátosságaiból, hangzásból vagy írásképből próbálja megteremteni a maga költészetét. Valószínűleg kudarc lesz ez, de tanulságos kudarc. A nyelvet, a verset – sőt a könyvet – csak tárgyként szemlélni lehetetlen. Vagy mégis lehetséges, másképpen, mint az újítók teszik, a hagyományos közléselvet megőrizve? Lászlóffy Aladár gyakorlata ezt látszik bizonyítani, módszere ezért van harmóniában a versekben kifejtett ideával, a szellem – tekintsünk most el a filozófia által kisajátított terminológiától, nem erről van szó – primátusával. A betű, az írás, a könyv, a gondolat egy különös, de költőileg nagyon is termékeny bukfenc révén a lehető legérzékibb módon jelenik meg ebben a lírában, nemcsak látható, de hallható, tapintható, ízlelhető: „Álmomban betű tanított meg élni” (Szó és betű). A szellemi alkotás eszközét, a nyelvet költői képként kezelni, arra állandóan visszautalni: meddő önszemlélésnek hathatna, s bevallom, mindig is úgy véltem, a költőnek olyképpen kell bánnia eszközével, egy-egy szintén csak látszólag írás-központú ars poeticát leszámítva, hogy az minél jobban háttérbe kerüljön, a szavak szikrázó csillagait takarja el a jelentés felragyogó napja. Erre tulajdonképpen most is csak egyetlen érvényes ellenpéldát tudok felhozni. Lászlóffy Aladár könyveinek sorát, akinél nem a nyelv és az írás-olvasás tényei kezdenek hasonlítani a világ sokkal vaskosabb realitásaihoz, hogy ezáltal belépési jogot kapjanak az olvasóhoz, hanem: éppen fordítva, a világ elrendezhetőségének mércéje az, hogy van-e rá metafora a szellem dolgai között. Hogy mindez nem természetes? Lehet. De: emberi! Lászlóffynál ami a szellemet megcsúfolja, s mennyi minden megcsúfolta ezidáig, az a természetellenes. Nála a gondolat: maga az emberi természet. Az ember attól csak emberibb, ha egy könyvhöz hasonlít: „A reggeli ház napfényes oldalára / állnak az ablakok, mint bátortalan / sütkérező öreg vakok. Mögöttük / emlék vagyok, én vagyok, ki helyettük / és általuk is lát: egy becsukott fedelű / könyv, az asztalon hagyott” (Időközben). A belső és külső táj egymást gazdagítva olvad össze, és ettől a „kultúr­a­cent­ri­kus” szemlélettől nemhogy sápadnának, de élesebben rajzolódnak ki a körvonalak: „A villám mindig egyetlen betű, / az ég leírja s ki is ejti távol, / már órák óta lesem, hallgatom, / hogy mit betűz a vihar albumából” (Olvas az éjszaka). Lászlóffy Aladár szerint a kultúra nemcsak az álmok, a vágyak, az információk továbbadásának szintjén része a valóságnak, hanem emberi létünk egyetlen lehetséges kulcsa is, ez tesz képessé minket, hogy megláthassuk magunk körül nemcsak a jelenvalókat, hanem a voltakat és leendőket is: „most felébreszti egész ház­a­népét, / hogy mire vége lesz a havazásnak, / a táj helyén egy irodalmat láthat” (Kazinczy). A jel a táj részévé válik, s a táj maga is jellé lényegül. A költő szeme, a költő agya bonyolult időgép, amelynek sugarában benépesülhet a legsivárabb pillanat is. Innen az az összegező céltudatosság, amely, a költő-előd szavaival, „békévé oldja” Lászlóffy Aladár konfliktusos vershelyzeteit. Hatékony ellenszere ez a sajátos látás az elmúlás fájdalmának, az emberiség sorsát mindmáig beárnyékoló barbárságnak is, hiszen ebben a költészetben a tárgyi kellékek végtelen sora is másodlagos jelrendszerré lesz, felszámolva a nagyon is sebezhető nyelv magányát: „Az állkapocs ősi írógépe / írja a falat kenyérre a verset, üzenet készül / belém írva a jövőnek” (Reggeli pirítóskenyérrel). Didakszissal átitatottak a Ledőlési határidő költeményei, akárcsak az előző kötetek is, de ez egyáltalán nem zavar, mert a költő makacs türelemmel saját nézésmódját – létmódját, túlélési módszerét – akarja belénk sulykolni. Változik, persze, Lászlóffy Aladár költészete is, egyre több a kötött formájú vers, egyre több a nosztalgia, egyre több a visszatekintés: nem a történelemre, hanem ifjonti önmagára, ám ezzel együtt mintha nagyobb lenne a személyes fűtöttsége és teherbíró képessége is a verseknek. Azt is nyugtáznunk kell, ami már réges-rég sejthető volt, hogy irodalom- avagy íráseszménye előbb-utóbb felszínre hozza az újabb dilemmát, és ez most már állandóan záporozó, karmos kérdőjeleivel mélyíti ama üzenetté változott arc árkait („Arcod, ez a lefordíthatatlan nyelv” – A jel). Az itt és most-ot a mindenütt és mindig-gel dúsító szemlélet nem kényszeríthető ilyen kegyetlen választásra, nem késztethető a teljességről való lemondásra, az „agy noé­bár­ká­já­ban” a mai nap, nem pedig a tegnap vagy a holnap olajágát várják az odazsúfolt élők és élettelenek, de a kétely most már ott lebeg – hiszem: tovább termékenyítően – a verseskönyv felett. Bizonyítja ezt két gyönyörű vers is, a Kis művészettörténet és a Legbelső tájkép:

Ne menekülj csak örök dolgok

oly elmés vigasza mögé,

a maradandóság találmány,

sajnos csupán az emberé.

 

A végtelenbe ész kirándul,

a nyári földre emberek,

én egyszer vagyok ott a képen,

még nem vagyok s már nem leszek.

1986

A vers külön élete

(Visky András: fotóiskola haladóknak)

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,

Melynek a tavasz búcsút sohsem int,

Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,

Fújván örök sipod szíved szerint,

S óh, százszorosan boldog szerelem,

Örökre hév, s örök örömre kész,

Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!

– Mily más a bús, halandó gyötrelem,

Melytől a szív megundorul s nehéz,

S a nyelv kiszárad, és a homlok ég...

(John Keats: Óda egy görög

vázához. Tóth Árpád fordítása)

A költő és elképzelt olvasója nap mint nap szembenéz azzal a cseppet sem könnyű dilemmával, hogy turistaként vagy felfedezőként akar-e megérkezni a versbe, s hogy igazán óhajtja-e onnan a visszatérést, vagy esetleg az ismeretlen tájon való végleges berendezkedés gondolatával kacérkodik. Más szóval: a kultúra léte külön létezés-e valóban, és felépíthetők-e benne azok az utcák és terek, ahol maradéktalanul otthon érzi magát a szellem? A hátunk mögé dobott fésű és tükör átváltozik-e erdővé és folyóvá, hogy nyomunkat tévesszék az üldözők? Mára már elég sok illúzióval le kellett számolnia a költészetnek, hogy egyhez, talán a legutolsóhoz makacsul ragaszkodjék, miszerint ha nem is lehet mindennapi kalauzunk, legalább képes a maga szuverén világát megteremteni. Nem lehet kalauzunk az alternatív gondolkodásban, de esélyt kínálhat az alternatív létre? Csúfos visszavonulás ez, a megvívott és magunkévá tett terep feladása, ami ugyanakkor egy új kezdet lehetőségét kínálja, az allegorikus versértés helyett a vers autentikus átélését. Ehhez viszont meg kellene válaszolni azt az alapvető kérdést, hogy mi is tulajdonképpen a kultúra. Mivé kell lennie a kultúrának? Kell-e vállalnia a valóság „égi másának” szerepét, vagy pedig ki kell küzdenie a maga új valóságát?

Tudom, nem szabadna ilyen hevenyészetten, ilyen rendszertelenül felvázolnom ezeket az egyáltalán nem mai keletű kérdéseket, vagy inkább kételyeket, de most Visky András verseskötetének bírálata lenne a tisztem, olyan versek bírálata, amelyek a fent jelzett döntéskényszer szüntelen megéléséből fakadtak, témájukkal, formájukkal is ezt a döntést siettetik. Visky a kultúra és a valóság – egyfajta kultúra és egyfajta valóság – szembesüléseként érzékeli a versírás pillanatait, válaszai az esetleges békekötés lehetőségeire vonatkoznak. Egyik fontos – de talán versszerűtlen – válasza, hogy az „elemi léthez” „fölemelkedvén kerülünk közelebb” (a repülő ember). Ez a fölemelkedés és fölülemelkedés természetesen csak akkor lehet erkölcsös, ha újratermeli az „elemi lét” veszélyeit, vagyis újratermeli, talán még élesebben, az etikai választás kényszerét is:

a néhai versben

halmoztam a gondolatjeleket

vagy üres tereket hagytam

beíratlanul

 

azóta tudom

cinkosokat gyűjtöttem

noha sejtelmem sem volt

hogy az a betű egy barlang bejárata

amelyben lőszerraktár van

(lelki ének a betűkről)

Ez a felismerés nyilvánvalóan csak úgy és annyiban modern, amennyiben elszakadunk ugyan az allegóriáktól, de cserében megkötünk egy másfajta kompromisszumot, azt, hogy az a betű egyáltalán valami egyéb is lehet, nem csupán a betű, például „egy barlang bejárata / amelyben lőszerraktár van”, hiszen valószínű, hogy neoavantgárd ars poeticaként nem sikerülne elfogadtatnunk ezt a kompromisszumot. Visky András ilyen értelemben nem is a neoavantgárd hagyományt vállalja, nem az eszközök – a betű, a hangzás – új kombinációjával kísérletezik, hanem új jelentések megkeresésével, illetve a jelentés fogalmának átértékelésével. Az utalásos jelentés helyett a valóságos jelentést kutatja: „hány könyvből raklak össze, / kedvesem, a polcról alázuhanó / színes fedelű hány madárból” (lilaruhás nő) mellesleg nem árt megfigyelni, hogy a mondatban rejlő grammatikai csapdát milyen könnyedén kerüli ki a hány szó hátravetésével). Így lesz nála a változás a „meg­ma­ra­dás” szinonimája: „micsoda pokoli / p r a c t i c a a megmaradás”, ahol a „practica” egy fényképezőgép márkája is, amely a mozdíthatatlan világot leképezi, és ezáltal vizsgálhatóvá, esetleg nekünk valóvá és mozdíthatóvá is teszi (géza, zsolt, andrás, levente). A kétfajta világ között van átjárás, vallja Visky, sőt, ezeknek az átjáróknak a felkutatását tűzi ki célul: „a képek tágra nyitott ablakok a falon / rések legalábbis” (a repülő ember), és a versírás is ilyen ablakok nyitogatása: „fém karocskák döngetik / a lapot / be­tű ablakok nyílnak” (találkozás avagy versek a tér metszéséről). Ám az elernyedés helyett a szorongató készenlét örökkévalósága vár odaát is:

állsz, csak állsz most is késsel, bottal,

pajzzsal, dzsidával, kifeszített, zsongó

idegekkel az elcsöndesedett udvar közepén,

gyanakodva nézegeted a versek nyilalló

sorközeit, mikor villan ki egy csőr, mikor

ragadja meg karod egy farkasbőrkesztyűs

kéz, állsz, állsz, és a betűk közötti

rettenetes réseket lesed, mikor, mikor, mik

(április érkezése)

Önáltatás lenne a másik valóságnak, a kultúra valóságának a megalkotása is? Úgy tűnik, igen. „...hiába húzódnál meg a könyvek / szekértáborában, védtelen vagy...” (élek, élek). Vagy kevésbé publicisztikus megfogalmazásban, a lírát „rendeltetésszerűbben” használva: „...üresek maradnak / a könyvtárak, mint az elszáradt bogarak / töredező váza, a hátlemez és a haslemez / páncélszekrényében a semmi hűvös közönye / csak...” (kő, csillag, cédrus). Visky tehát nem ajánl megoldást, s talán nem is szabad – most még! – alternatívaként, a vagy-vagy kényszereként felfogni azt, amit ő annak lát. De dilemmája kétségtelenül a mindannyiunké. Költői útkeresésének fontos állomásához érkezett. Versei nemcsak nyelvi, hanem gondolati mélységekből hoznak hírt. Mutatványok voltak és lesznek, ám Visky intellektuális komolysága és becsületessége ennél többet ígér: egy allegorikus világlátás tagadását, anélkül, hogy a valóság – legyen az akár a költészet teremtett valósága – megváltoztatásának igényét feladná. Erről legtöbbet a kötet tengelyében elhelyezett, gondolati és egyben költői erőt mutató, remekmívű verse árul el: egy meisseni gyümölcsöstál délutáni fényben. Kimondatlanul ugyan, de az Óda egy görög vázához parafrázisa és folytatása ez a szöveg, s ha Keats a görög váza örök életű rajzolatának szemléléséből azt a látszólag kétértelmű, ám a teljes költemény ismeretében mégis világos konklúziót vonja le, hogy: „A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose /Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”, akkor Visky hasonló asszociációk után nyitva hagyja a verset, illetve a „fölemelkedés” után visszavált az érzéki-érzelmi síkra. A meisseni porcelántál fegyveresei: „vonulnak egymást nem érintve / [...] / és olyan magukra maradtan, mint / elhagyott házban felejtett ingaóra”. Míg Keats még úgy tudta, hogy a kétféle létnek – a valóságosnak és a művészinek – külön törvényei vannak, addig Visky, miközben megerősíti ezt a kétféleséget, felvillantja, legalább egy kérdés erejéig, e kétféle létezés találkozásának és azonosulásának a reményét is: „van-e ott, s túl van-e, miből lehessen itt is?” Talányos ez a sor, persze, talányos a vers is, hiszen a görög vázán még egy teljesség pompázhatott, a meisseni porcelántál viszont csak valami másnak, valami háttérnek, valami súlyos titoknak a homlokzata. Sötét szobák, nyüzsgések, készülődések napfényes előtere. Ide kapcsolódik Visky különös „agnosz­ti­ciz­musa” is: „azt veszítem el / amit megnevezek” (lelki ének a világ lefordításának lehetőségéről a lelki ének nyelvére), a szüntelen kételkedés abban, aminek megteremtésén ugyanakkor teljes hittel fáradozik. Ki állíthatná, hogy ez a kétely és ez a hit szükségképpen kizárják egymást? A fotóiskola költője a vers szárnyán fölemelkedik, majd újból és újból lecsap az „érzéki létre.” Ez a dolga.

1988

Hol van az a táj?

(Egyed Emese: Délvidék)

Saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen nehéz találó címet választani egy verseskönyvnek, s hogy korántsem csak a szerzőn múlik, melyik lesz az a szó vagy szókapcsolat, amely a versekből kiemelve emlékezetessé teszi majd kisded gyűjteményét. Emlékezetessé vagy könnyen felejthetővé, persze, de ez nyilvánvalóan nem a frappáns címen múlik, hanem a kötet belbecsén. Elődeink okosabbak voltak nálunk, mert legtöbbször nem is kísértették a lehetetlent, nem próbálták meg egyetlen szóval jellemezni azt, amit versek tömkelegével elmondtak, hanem egyszerűen odanyomatták a borítóra, hogy „Ver­sek”, „Új versek” vagy „Összegyűjtött versek”. S ha regényt írtak, de címet hamarjában nem találtak hozzá, hát könnyű kézzel biggyesztették fóléje a főhős nevét: Anna Karenina, Bo­vary­né, Kárpáthy Zoltán stb. Állítom, nem lettek ettől rosszabbak a művek. Mint ahogy Egyed Emese verseskönyve is elbírja az egzotikus, de talán félrevezető címet: Délvidék. Nekem bizony ezek a versek inkább havasi leheletet hoznak, a mérsékelt égövi tavaszok és nyarak szorongató gyönyörűségét, amikor az erős naptól felforrósodik a fák törzse, harsog a lomb az ágakon, felizzanak a kövek, de a néhány méterre leásott veremben nyáron át eláll a jég, s a hegyei között der­mesz­tően csípős a hajnal. Nem a gondtalanul édesedő narancsok otthona ez a vidék, legfennebb a védettebb domboldalakon üggyel-bajjal gömbölyödő szőlőszemeké: „Szőlőszemen süt át a nap. / Egymást karolja pironkodva / a hor­gas­uj­jú szederág / s a kert didergő szögesdrótja” (Áttetsző folyómeder). Bár az is lehet, hogy a kötetcím éppen arra akarja fölhívni a figyelmet, ami csak hiányként van jelen a versekben. Illetve hát van egy olyan vonulata Egyed Emese verseinek, amiben ez a hiányérzet mégis szűnni látszik, mégis feloldódik egy szellemi délvidékben: „Halld a hajótülköket: áttörik a köd hártyáit. / Föld és felleg megreped, néma szívem kivirágzik. / Élvezd a csend öbleit, vess horgonyt szélcsendes órán. / Várj újholdig, könnyedig. Veled sóhajt part és hullám” (Szélcsend I). Hol van ez a part? Talán sehol. Esetleg mindenhol, ahol a külső tájtól függetleníteni tudja magát a lélek, és megleli azt a belső tájat, amely harmóniát ígér. A „külső” és „belső” táj fogalmát az Árnyékok című versből vettem, de a „táj” különben is többször előfordul ebben a könyvben, s mindannyiszor hangsúlyosan: „helyettem él és énekel / a táj, titkos jeleivel” (Helyettem). És itt óhatatlanul ki kell mondanom azt, amit legszívesebben elhallgatnék: Egyed Emese valamiképpen Áprily Lajos hagyományához kapcsolódik ezekkel az egyébként ízig-vérig modern vibrálású versekkel. Hogy miért kellene ezt elhallgatni? Azért, mert Áprilyt szeretjük, idézzük, szavaljuk ugyan, de mégis kétes dicséretnek számít az ő iskolájába sorolni valakit. Mintha nem tudnánk igazán komolyan venni Az irisórai szarvas költőjének érzelmességét és túlfűtött természetimádatát. Mintha intellektuálisan csökkent értékű lenne, mintha egy leegyszerűsített bölcselet melléktermékének tűnne ez a líra. Amelyet, mi tagadás, szeretni kell, mert szép, de nem illik róla sokat elmélkedni, mert túlhaladott panteizmusával nincs mit kezdenünk. Pedig nem így van! Ez a költészet az erdélyi irodalom nagyszerű kísérlete, hogy a huszadik századi ember idegenségével és otthontalanságával szembenézzen. Igaz, csak kísérlet, amelyet nem sikerült végigvinni. Ezért folytatható. S remélem, nem sértődik meg Egyed Emese – amikor éppen dicsérni akarom –, ha ennek a kísérletnek a továbbvivői közé számítom őt is. Nem a versek zenéje alapján – az ő ritmuseszménye oldottabb, kevésbé precíz –, s még csak nem is a természet metaforikus „visszavételének” okán, hiszen az erdélyi táj élménye nem csupán nála, minden költőnknél meghatározó. Fontos viszont a szemlélet – úgy is mondhatnám: a létérzékelés – azonossága. A világban valami titok van, amely az édenből nézve csodának, a pokolból nézve rontásnak tűnik. Tulajdonképpen nem is a világban van ez a titok, hanem az emberben. Nem a világ, csak az ember metafizikája ez. Legalábbis Egyed Emesénél, aki szerint az elveszett harmónia még fellelhető: „számot vetve magammal, a világgal, / útra kelek szelek, áramlatok, révek / még felderítetlen birodalmában” (Szökevények). Többféle válasz is kínálkozik a kínzó kérdésekre: a természet, a szerelem és a szó: „Ó, nádszáltestű nyelv, főnix-szavak! // Miért is hinnéd, hogy megváltanak?” (Megváltás). Végtére is erről beszél Egyed Emese: a megváltásról. Illetve arról a különös hitről, hogy a világ tulajdonképpen már meg van váltva, csak mi, emberek maradtunk ki belőle valami miatt. Arról a zavart örömről, amit a másik nagy előd, Dsida Jenő így fogalmaz meg: „szép a világ, gyönyörű a világ”...csakhogy ebben a szép, ebben a gyönyörű világban mégis kárhozottan keresi helyét a költő: „A szabadság egy foknyi eltérése / átírta mind a táj arányait; / a hegycsúcs mindig messze van, / te mindig itt. / Kezedben kényes műszer. Sors. / Teodo­lit” (Vonalak). Ez a versvégi „teodolit” idegenszerűségével ugyan­­­úgy a titokra utal, mint a Confiteor végén a címadó szó: „confiteor”. Ismét csak Áprilyra emlékeztetnék: hogyan épülnek be nála is ezek a különös sugárzású szavak a vers testébe, s hogyan épül be egy szellemi haza, az antikvitás élménye a valóságos, itthoni táj elemei közé. Hogyan teremti meg a maga transzszilván Hel­lászát. Úgy gondolom, Egyed Emese „délvidéke” is ebből az antikvitásból, ebből a klasszicista eszményből kelt életre: „Aranyszín alkony, boríts el, / szellőszavú éj, sirass el” (Helyettem). De ő tud még valamit, ami hangját és mondanivalóját ezen az egyébként sem sokak által járt úton jól elkülöníti, egyénivé teszi: tudja, hogy a lírában a személyes élmény hitelét semmilyen technikai bravúr nem helyettesítheti. S tudja azt is, hogy az egzotikum a jól ismert kellékekben is ott rejtőzik: „gyertyánfák, vackorligetek / zöld-arany ernyői alatt” (Vessző­fu­tás). Ezzel a tudással már tovább írható a régi és új költők által megkezdett világ. Olvasóként legfennebb csak azt sajnálom, hogy a Relatív, ez a tárgyiasabb szemléletű vers jószerével magára maradt a kötetben. Egy erősen személyes hangú költészetben szükség lehet ezután is erre az el-eltávolító verstípusra.

Egyed Emese ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai a klasszikus forma (elsősorban nem versformát értek ezen!) bűvöletében alkotnak. Lassan-lassan itt az ideje, hogy valaki megpróbálja felvázolni azokat a közös vonásokat, amelyek ennek a generációnak a legjobbjait, Kovács András Ferencet, Visky Andrást, Tompa Gábort vagy a most bemutatott könyv szerzőjét öszekötik. Egyenként olvasva őket, a különbségek máris erősebbnek tűnnek, mint a hasonlóságok. Pedig más-más versmodellt követve, tulajdonképpen ugyanazokra a kihívásokra válaszolnak egyre eredetibben, egyre hatásosabban.

1989

Don Quijote igazsága

(Kovács András Ferenc: Tűzföld hava)

Ne féljünk a közhelyektől: a költészet minden bizonnyal a valóság átrendezésének, sőt, visszarendezésének sajátos módszerét jelenti. A versíró ember előfeltevése tulajdonképpen az, hogy a teremtés eszméje eltorzult a megvalósuláskor, és újból vissza kell jutni ahhoz a mintához, amelybe még nem nyúlt bele az ördög, hogy összekeverje a jót és a rosszat. Ezek szerint a mostani világ elveszett tervrajzát keresi a költő, azt a tervrajzot, amelyből netán ismét fölépíthető lenne, ami van, de immár kiegyenesítve a mindenség „gyémánttengelyét”. A vers a költő hitének és hitetlenségének bizonyítéka egyszerre. Abban a teremtésben ugyanis, ahol minden tökéletes, nincsen szükség költészetre, és nincsen szükség semmiféle művészetre. Ott, ahol a valóságnak elbűvölő ritmusa van, nincsen szükség másfajta elbűvölő ritmusokra. Ezért hitetlen a költő, aki nem fogadja el a teremtést úgy, ahogy van, de hívő is ugyanakkor, mert hisz ama elveszett tervrajz létezésében. Hisz a Bábel előtti dolgok egy-nyelvűségében és egy-elvűségében. Hisz a kauzalitásban és – horribile dictu! – a finalitásban is. Nincs értelme hát a mindennapok tükröződéseként szemlélni a műalkotást, mert a valóságnak nincsen ritmusa és szimbolikája, a műnek viszont van. Gondoljunk a színházra: a színpadi koreográfia nem érvényes az utcán, s botorság lenne azt hinni, hogy az amorf utcai hömpölygésből, a ritmustalan ide-oda hullámzásból születik a színház jól áttekinthető erőtere, a jók és a rosszak bonyolult, ám végül is tisztázható viszonyrendszere. A műalkotásban azt láthatjuk meg, hogy milyennek akarta volna a teremtő a világot, ha szándékai meg nem hiúsulnak. És még valamit láthatunk, azt, hogy a „nyitott mű”, a befejezetlen, a továbbgondolható mű: maga a világ. A még mindig újrakezdhető teremtés. Úgy tűnik, végképp elrejtezett istenei helyett gyarló, rövidlátó, önjelölt teremtőket kapott az emberiség, a művészeket, akik csak abban különböznek embertársaiktól, hogy bíznak az elkallódott – elherdált? – minta föllelhetőségében, bíznak a szellem országának az eljövetelében. A művészet ezért mindig is formai kérdés. A művészet feladata a dolgok másképpen való elrendezése, másképpen való strukturálása. Makacs játék az összezavart bűvös kockával, amíg végre szabályos alakzatba szerveződnek a színek. Csak az ostoba ember állíthatja, hogy a szabályosság itt a séma szegényességét és egyhangúságát jelenti, az összezavart kocka pedig a valóság színpompás gazdagságát. Hiszen ha megvan a szabály, immár össze lehet keverni újra. Abban a reményben, hogy szebbre sikeredik, mint előbb. Mert a szabályosság valóban unalmas – mi több, lélekölő –, ha meg kell elégednünk vele, és unalmas a költészet is, ha nem a máshol, másképpen zajló élet bedekkereként forgatjuk, hanem egész életünket próbáljuk belemenekíteni.

Úgy gondolom, Kovács András Ferenc máris egyedülálló teljesítménynek számító költészetét innen kell megközelíteni. Arról kell beszélni, ami a legnyilvánvalóbb erénye verseinek, de ami itt-ott fanyalgó ellenkezést is kiváltott: a fiatal – még mindig fiatal – költő formai virtuozitásáról. Ami természetesen nem csupán annyit jelent, hogy kitűnően bánik a verslábakkal, hiszen ez, legalábbis a közfelfogás szerint, még csak a megtanulható mesterségbeli és nem a megtanulhatatlan művészi képességekről tanúskodik. (Hadd tamáskodjam egy kicsit: vajon tényleg így van-e, vajon nincs-e szükség ehhez is különös érzékenységre?) Az elődöktől megörökölt formákhoz – tulajdonképpen a kultúra egészéhez – ugyanis sokféleképpen lehet viszonyulni, csak egyet nem lehet tenni: az örökséget megtagadva tiszta lappal indulni. Ehhez olyan nyelvet kellene kitalálnunk, amit előttünk még senki sem használt. Sőt, olyan tárgyakat és olyan tájakat is. A Kovács András Ferenc által választott „irály” Csokonai, Babits, Weöres Sándor vonalát követi, az itthoniak közül pedig Szilágyi Domokos utolsó korszakával rokonítható leginkább. Ami Szilágyi Domokosnál záróaktus, itt egy újabb nyitás lehetőségét mutatja. A fanyalgás pedig, amire fentebb utaltam, a „játékos” költőt illeti, azt a költőt, aki bármiféle álcát, bármiféle stílust magára tud ölteni, és ez a sokféleség jól is áll neki, de egyéniségét elrejtik a maszkok. Hibátlanul muzsikál úgymond, de a kompozíció nem igazán eredeti. Nos, én ezt a sokféleséget nem találom Kovács András Ferenc verseiben, egyetlen, nagyon is jól körvonalazható, nagyon is markáns magatartásról vallanak a szövegek. Azt is mondhatnám, hogy ez a játékos költő, ez a mindenféle – antik, reneszánsz, keleti stb. – versformákban otthonos „bábos és humanista” (Ikrek hava) legeredetibb hangú lírikusaink közé tartozik. Igaz, akik a személyes élmény jeleire kíváncsiak, csalódni fognak. Tudniillik ez a szigorúan szerkesztett verseskönyv éppen az elveszett arc, az elveszett személyiség kereséséről szól: „Ha elbújtál a jelmeztárba néha, / mi rejtett, mondd, a rettegő remény, / hogy rád akadnak, szólalj meg te léha / hol értél véget s hol kezdődtem én, / üres kelmékbe fúrtad messzi arcod, / mért tévedtél el jelmezek között” (Kölyökportré). S a jelmezpróbálgatás ihlete, szenvedélye, lelkesültsége mögül kihallani időnként a szkepszist is, hogy miközben önmagunkat keressük mindenféle álruhák között, vajon létezünk-e, létezhetünk-e eme álruhák nélkül: „papírmasé eszmék között / a helyed hol találod?” (Színház az egész...). És most talán visszakanyarodhatunk a formához: Berzsenyi és Csokonai egyformán nagy költők, egyformán gyönyörködtető nyelven írnak. Mégis alapvető különbség van köztük. Berzsenyinél a küzdelemből születnek az antik strófák, Csokonainál az azonosulásból jönnek létre a szökellő ritmusok. Az egyik rá akarja kényszeríteni személyiségét a nyelvre, a másik viszont tudja, hogy személyisége ott van elrejtve a nyelvben, csak engedékenyen bele kell simulnia szellemébe, és akkor, mint egy előhívó oldatban, kirajzolódnak vonásai. Kirajzolódik a keresett minta. Kovács András Ferenc ugyanazt az utat választja, mint Csokonai. S mint a fiatal Babits. Azt az utat, amelyet Weöres Sándor következetesen végigjárt, de az érett Babits letért róla, s most, második könyvében Kovács András Ferenc is választásra kényszeríti önmagát: „nevetséges pocsék / allegóriákba úgy / gyömöszölni be / sorsunk, mint öklöt a szájba, / ha kiáltani / kéne, kinek girincén / alla pollaccát / trappol a század az egyre / késő emberi / korszakért” (Fohászkodás Professzor Tzimbalomhoz). Telitalálat ez a kép: a beszédet a hallgatás szinonimájának mutatja. S valóban erről van szó: miközben a kultúra, nemcsak ebben a században, hanem immár évezredek óta, át- meg átöltözködik, egyre késik az „emberi korszak”. Csakhogy az átöltözésekre mégis szükség van. A megtalált formák azt bizonyítják, hogy a dolgok különállása mulandó, s hogy tulajdonképpen nincsen különneműség, minden analogikus mindennel, ha megvan a minta, amely szerint elrendezhetők az elemek. Tessék megfigyelni, hányféle stílusréteget ötvöz egyetlen játékos strófába a költő, aki – még egyszer hangsúlyozom – nem a formával küszködik, mert a forma valójában ő ma­ga, hanem a világ szétforgácsoltságát akarja megszüntetni: „Oh! les beaux jours... Be boldogok valánk / a benzinkút s a zsinagó­ga köztén, / manzárdahölgyem, s néha májusöstén / (uram­bocsá!) puliszkán koplalánk” (Macskaszerenád). A posztmodern művészet eddigi, általam ismert meghatározásai eléggé bizonytalanok, de ha létezik mégis ilyen irányzat, akkor a Kovács András Ferenc költészete mindenképpen odasorolható. A posztmodernnek ugyanis állítólag az egyik legfőbb ismérve a kultúrába való visszavonulás, amit a posztmodern költő korántsem menekülésként, hanem visszatérésként, visszavételként él meg. Miközben a világ az irónia s nem ritkán a megvetés tárgyává válik, az öntörvényű kultúrában egybemosódnak korok és terek, és újratermelődik az a lelkesültség, amelyre a ma emberének éppúgy szüksége van, mint elődeinek. Minden bizonnyal átmeneti állapot ez, afféle erőgyűjtés egy újabb avantgárd nyitáshoz. Hacsak... Hacsak nem a kétféle – kulturális és társadalmi – szférában létező „poszt­mo­dern” ember tudathasadásos állapotának hosszú időre való legitimizálásáról van szó! Reméljük, hogy nem. Kovács András Ferenc magatartása példa értékű, de ezt a dilemmát még ő sem oldhatta föl. Mindenesetre teljes sikerrel teremti újra azokat a kulturális metaforákat, amelyek a világ egy-elvűségét bizonyítják, és hihetetlen mohósággal – meg energiával – tud belehelyezkedni a választott formákba. Első könyvében még az ironikus távolságtartás uralkodott, itt viszont már egyre inkább a patetikus azonosulás a jellemző. S ha belegondolunk, az ilyetén „önfeladás” jóval nehezebb, mint egyéniségünk „megőrzése”. Tökéletlen mimagunkat könnyen megtarthatjuk, a kulturális hagyományban való önkéntes – és ideiglenes – feloldódáshoz viszont tökéletes formaérzék, nyelvi készség és nagyon gazdag szókincs szükségeltetik. A couleur locale érzékeltetésére a költő teljes arzenálját tudja mozgósítani. Egy 25 soros versben (Mint ádáz karavánok, ó) 20 olyan szó szerepel, amely pontosan behatárolja a helyszínt (karavánok, Arábia, kalmárkodók, nomád, berber, harcitevék, sivatagi, Szelszebil, Káfur, Szaharák, sirázi, pálmalevél, oázis, korall, fárszi, függőkert, hajcsárszitok, kufárok, homokvihar, számum). A Csontváry emlékének dedikált Tárlatvezetés szókincséből is jól reprodukálható az a hangulat, amelyet a szöveg más rétegei is közvetítenek. A 38 sorból 25 ilyen szót vagy szókapcsolatot írtam ki: lagúna, mandulafák, Panaszfal, cédrus, olajág, Athén, Taormina, konflis, Castel­la­ma­re di Stabia, vitorlák, amfora, pálmaág, görög színház, dalmát mosónők, Illyria, Parthe­no­pe, posszeidóni futtatások, Baalbek, aszfo­déloszok, karavánok, sivatag, ciprusok, Aetna, Akropolisz, magmatikus szavak. Általában is egzotikusak a költő helyszínei, de itt különbséget kell tennünk a valóságos és a nyelvi egzotikum között: „ha látni fogjuk mexikót / tekintetünkben süllyed el / mert mexikó nem létezik / csak puszta név csak suttogás” (Kama­szhan­gra). Igazi fájdalom van ezekben a sorokban, de bölcs rezignáció is egyben, hogy a költői nyelvhasználat tulajdonképpen sohasem a kifejezést célozza, hanem az értelmezést. Attól függően, hogy miképpen mondunk el egy történést, az egyetlen valóság más-más régiókba emelkedik, és tetszés szerint megsokszorozható. Kovács András Ferenc iróniáját és bohócos bukfenceit kár lenne félreérteni, hiszen a huszadik századi költő ennyivel adózik korának, de végül is a homéroszi régióban érzi jól magát. A Hektor halálát megelőző kölcsönös mészárlás artikulátlan iszonyatába csak a hexameterek visznek bele egy szigorú ritmust, csak a hexameterek logikájából következik az a rend és fennköltség, ami a valóságban nem egyéb, mint vér, halálhörgés, recsegő csontok, földre omló zsigerek, fejveszett futkorászás, fékeveszett tombolás. A forma szabályosságot teremt a káoszból, tehát értelmez, tehát értelmet ad a történésnek. Ez az értelem természetesen benne kellett hogy legyen a világban, mert egyébként semmiből csak semmit teremthetne a költő. Ez az értelem: a minta, amelyről beszéltünk már. Kovács András Ferenc játékossága akkor degradálódna játékká, ha értelmezései nem találkoznának a mi titkos óhajainkkal. De találkoznak.

Tagadhatatlan, hogy van ebben a költészetben némi don­ki­hot­iz­mus. A kötet egyik szép verse (Tanköltemény: Rocinante dicsérete) be is hozza látókörünkbe a cervantesi hőst. Don Quijote egy olyan modell szerint cselekszik, ami környezete számára már nem létezik, talán soha nem is létezett: „A világ rossz. Én voltam ez a bolond Don Quijote, aki azt hitte, hogy lovagokkal és királylányokkal, sárkányokkal és óriásokkal van tele. Úgy akartam járni-kelni az élet dolgai között, mintha mind az én elképzelésem volna, és az élet valóságába botlottam. Nevesd ki az agyrémeimet, olvasó, ahogy én is kinevetem a csalódásaimat, és jusson eszedbe nevetés közben, hogy te is velem álmodtál, mert egész Spanyolország Don Quijote volt. Alvajárók voltunk, akik abban a hitben jártuk a földet, hogy ébren vagyunk, holott aludtunk. Köveken lépkedtünk és csupa szőnyegnek képzeltük. Nevessünk botlásainkon és sebeinken. És ha még fáj a rossz világ ellenséges indulata, sírjunk is egyet, és öntsük ki mélabús szívünket” – írja Cervantes saját művéről (idézi Ramiro de Maeztu Don Quijote vagy a Szeretet című esszéjében). Azt is mondhatnánk, hogy Don Quijote, alias a költő Kovács András Ferenc a kultúra szférájában létezik, míg környezete természetszerűleg a valóságéban. A kul­tu­rális tett ezért nem fordítható át egy az egyben a valóság nyelvére. Ezek a versek nem metaforái, nem is hasonlatai a reális síkon zajló életnek, hanem hol patetikusan, hol ironikusan koreografált álomképek. Az olvasónak át kell lépnie egyik szférából a másikba, hogy a költő üzenetét felfoghassa. Mert mit is jelent Don Quijote szélmalomharca? Semmiképpen sem azt, hogy boldog, aki a szélmalmot óriásnak nézi. Hiszen mindez „őrültség, de van benne rendszer”. Végtére is nem valószínű, hogy az óriásokkal eredményesebben harcolna meg a búsképű lovag, mint a szélmalmokkal. A lovag belső habitusa – erkölcsi eszményei – szempontjából tökéletesen mindegy, hogy mit minek tekint. A jambusokban beszélő költő is csak akkor kommunikálhat olvasójával, ha az is: jambusokban gondolja tovább, amit olvasott. Az óriások igenis léteznek, sugallja Kovács András Ferenc, csak szélmalmoknak álcázzák magukat. A nyelv jambikus lejtése is létezik, csak piaci zűrzavarnak álcázza magát. A zűrzavarnak nincsen törvénye, meg sem lehet hát küzdeni vele. Vissza kell változtatni tiszta ritmussá, hogy lényegét feltárja nekünk. Meg kell keresni a mintát, amelyből helyreigazítható a teremtés. Mi hát a teendő? „Vers, bonts vitorlát hunyt pillák mögött” (Egy tengerész emlékezete). És: „Vers, szavaknak golgotája, / Vers, világ veronikája – / most töröld meg arcomat!” (Stáció). Olyan költő mondja ezt, akire érdemes nagyon odafigyelni. Érdemes elhinni neki, hogy miközben soraiból sokszor csak Rocinante ügetését hallja ki a gyanakvó olvasó, a versben ott zörög a nebulóihoz pedálozó tanárköltő nyűtt kerékpárja is.

1989

Zárt formában meglelt szabadság

Zárt formában meglelt szabadság

Kérdez: Kántor Lajos

– Legutóbbi köteted, az ötven szonettet tartalmazó Friss hó a könyvön nyitóversének alaphelyzete, a „rossz ízű, hideg délután” adva van, s én most szeretném komolyan venni a felszólításodat; helyet cserélve, köny­vedből megpróbálok visszanézni magamra, magunkra. Különös kettősséget sugall egyébként nekem ez az első szonett (Egyszer úgyis hátralapozol): az „alagutak a hóban” gondolatát (Farkas Árpád), de a Szabó Lőrinc-i rejtőzve kitárulkozás érzetét is – ugyanakkor nincs kétségem afelől, hogy ezekben a szonettekben, sőt már előző verseskönyveidben (az 1980-as Lepkecsontvázban s még inkább az 1984-es Talanításban) Te magad mint szuverén költőegyéniség vagy jelen. Akit olvasni, akivel beszélgetni nem kritikusi vagy szerkesztői kötelesség, hanem az együttgondolkodás örömét ígérő baráti alkalom. Éljünk hát most az alkalommal, és olvassuk közösen az „itt-ott javított, átfogalmazott sorsot” – „amelyben (ezt is Te mondod!) végképp ismerős, s nem lephet meg már semmivel a hős.”

Lapozzunk vissza Forrás-kötetedre, A szavak városában „fülére” ahová nem akartál szöveget, fülszöveget, azaz „jelmondatot” írni. Így indokoltad (1974-ben) szabódásodat: „Nem szeretem a jelszavakat, amelyekkel gyakran csak a hulló vakolatot takargatják ügyes mesteremberek. Hiszem, hogy még a gyenge, de őszinte vers is több ennél.” Te akkor huszonhárom esztendős voltál, magyar–francia szakos a kolozsvári egyetemen. Kézdivásárhelyről, szülővárosodból hoztad magaddal ezt a dacos öntudatot, vagy a sajtó, az irodalom napi gyakorlata váltotta ki belőled az ellenkezést? Egyáltalán: hogyan látta egy verselő diák a hatvanas évek második felében s a következő évtizedben – a pályán kívülről, aztán még egy darabig a pálya széléről – a romániai magyar irodalmat? Akkoriban indult Sepsiszentgyörgyön, az újonnan létesült Kovászna megye ipari és kulturális központjában a Megyei Tükör, s a valóban nem akármilyen lehetőség táplálta az alkotó energiákat, de fellobbantotta a lokálpatrióta érzelmeket – s az ellenérzéseket is. Ha emlékezel, akkoriban elég sokat vitattuk a „sepsiszentgyörgyi helytállás” tételét...

 

– Vannak gyermekbetegségek, amelyek sokkal súlyosabb lefolyásúak, ha később, felnőttkorban kapjuk meg őket. Úgy érzem, ilyen irodalmi kanyarónak vagy rózsahimlőnek kell tekinteni a közös ars poeticának azt a heves, talán a kritikus lázmérők higanyszálát is szétrobbantó állapotát, amely az előttem járó generációt jellemezte, s amely őket még kellő időben, szinte kamaszként érte, minket viszont látszólag elkerült. Annyira, hogy a hetvenes évek első felében, kolozsvári diákoskodásom idején hideglelősen ódzkodtunk a nemzedéki szemlélettől, és bár a közös indulás közös jegyei letagadhatatlanok, ki-ki egyedül vívta meg a maga harcát az önkifejezésért. Adonyi Nagy Mária, Szávai Géza, Mózes Attila, Sütő István, Győrffi Kálmán, Boér Géza, Borcsa János, Palotás Dezső és a többiek is. Ma sem tudom, jól tettük-e, hogy tudatosan visszautasítottuk a nemzedéki szolidaritás felhajtó erejét. Nélküle sokkal nehezebb volt. S előttünk, utánunk, körülöttünk amúgy is kialakultak azok a csoportosulások, amelyeket akkor idegenkedve szemléltünk. Utólag visszanézve mégis, akaratunk ellenére is közös nevezőre jutunk a kritikusok gyorslistáin, s nemcsak ott, hanem a művekben, a feldolgozott élményvilágban is. Igaz, ma már velem egyívásúaknak szeretném érezni a fiatalabbakat is, Egyed Péteréket, sőt Tompa Gábort, Visky Andrást vagy Kovács András Ferencet is, nem az egykori, hanem a mai reménykedések és reménytelenségek okán-jogán. De túlságosan előreszaladtam az időben, most még Kézdivásárhelyen vagyunk, az Erdély legkeletibb csücskében meghúzódó kisváros középiskolájában, a hatvanas évek második felében, amikor a hosszú lidércnyomás alól szabaduló közélet lassan-lassan a gondolkodás rejtettebb zugait is kezdte átrendezni. Vagy legalábbis akkor azt hittük, hogy már megkezdődött az átrendezés. Illúziónak bizonyult mindez? Igen, de én, aki hatvannyolc augusztusában tizedik osztályt végzett, vakációzó diák voltam, még nem tudhattam, hogy egész kamasz- és ifjúkoromat egy illúzió jegyében fogom eltölteni. A kiábrándulás – s persze, az irodalomban például, a megújító csömör – az utánunk jövőknek jutott. Minket is elért ez a csalódás, de jóval később, s most látom, sokan remélhetőleg megerősödtünk tőle, másokat viszont kettéroppantott. Alakítani viszont az illúziók alakítottak minket. Abban a középiskolában, de gondolom, a többi hasonlóban is József Attila volt a leggyakrabban citált költő, Váci Mihályt és Nagy Lászlót olvastuk, Weöres Sándorról alig-alig hallottunk. Pilinszky divatja is évek múltán, az egyetemen ért el hozzánk. A Forrás-sorozat gyors egymásutánban megjelenő köteteit azóta is őrzöm, Lászlóffy Aladár verseskönyve, a Hangok a tereken, és a Szilágyi Domokosé, az Álom a repülőtéren vagy a Hervay Gizelláé, a Reggeltől halálig egy kiteljesedő irodalom ígéretét jelentették nekem. Akárcsak Páskándi Géza erősen intellektuális versei. Az erdélyi próza, mintha csak késve, majd Bodor Ádámék, Vári Attiláék tollán érte volna utol ezt a forrongást. Én mindenesetre inkább a lírától kaptam meg azt a biztatást, hogy hamarosan minden megváltozhat körülöttünk. Hétről hétre izgatottan vártuk az Utunkat, figyeltük a kritikusok összeszikrázó pengéit, Láng Gusztávét, Szőcs Istvánét, K. Jakab Antalét és a tiédet. Az Ifjúmunkás riportjai következetesen támadták a közélet sérthetetlennek hitt hierarchiáját, oszlatták az áporodott levegőt. Egy itt közölt olvasói levelemért aztán iskolai KISZ-gyűlésen megintett egyik tanárom, magára vette a szennyes inget, amit kiteregettem. Úgy tűnt, hogy ki lehet és ki kell mondani mindenfajta sérelmet. Iskolai összejöveteleken a gombamód szaporodó gitárzenekarok Beatles-szá­mo­kat játszottak, lehetett már elektromos gitárt kapni az üzletekben. Érdekes módon a beatnikek és hippik országhatárokon megszűrt ideológiájából hozzánk nem annyira a külsőségek, mint inkább egy közösségi bizakodásnak, a másként élés reális esélyének a fuvallata jutott el. Tizenöt-tizenhat éves koromban már lapszerkesztő lehettem: miközben a „felnőtt” kultúrában egymás után alakultak az új intézmények, nálunk is iskolai folyóirat indult, ennek voltam a diákmindenese. Farkas Árpád, Király László, Ma­gya­ri Lajos, Csiki László, Czegő Zoltán verseit mondtuk, idéztük, irigyeltük. Sepsiszentgyörgyből megyeszékhely lett, egyik héten elküldtem az akkor huszonnégy éves Farkas Árpádnak a verseimet, rá néhány napra jött az üzenet, fényképet kértek, a másik héten már meg is jelentem a Megyei Tükörben, fényképpel, rövid bevezetővel. Közöltem én azelőtt is, a pionírlapban, majd a brassói tartományi újságban, Lendvay Éva rovatában, de ez most más volt: az áhítattal figyelt generáció kéznyújtása. A sepsiszentgyörgyi Kapuállító antológiában is, annak legfiatalabb szerzőjeként – már-már közéjük tartozónak érezhettem magamat. Ez a közelség eltompította a másfajta hatásokat, bevallom, akkor egy darabig a Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár költészete, ezek a végső soron modernebb fogantatású versek kevésbé izgattak. Máig csodálkozhatnék ezen, ha megengedném magamnak ezt a fényűzést, s ha nem elemeztem volna azóta többször is ezt a jelenséget. Farkas, Király, Magyari nemzedéke – így, ezzel a három névvel emlegették őket a lapokban, te magad is sokszor írtál róluk, s ha jól emlékszem, éppen te voltál a „második Forrás-nemzedék” keresztapja is –, ez a tényleg nagy tehetségű költőket felszínre dobó csoportosulás felismerte, hogy sajátos kultúrateremtő helyzetbe került: az a pillanat volt ez, amikor lehetőség kínálkozott a magaskultúra és a tömegkultúra közötti szakadék áthidalására. Végtelenül egyszerű, tiszta, egyértelmű eszményvilágot közvetítettek az irodalom lehető legdemokratikusabb eszközeivel. Sem a kétely, sem a kétségbeesés nem kapott helyet ebben a költészetben. Meggyőződésem, hogy két-három éven múlott mindez, az éppen felerősödő illúziókon, és sem azelőtt, sem azután nem születhetett volna meg egy ilyen irodalom, amely viszont extenzív lendületében nem hagyott időt az önszemléletre, s nem hagyott időt az eszközök – a kötött és szabadvers között lebegő, túlságosan oldott ritmika, az epigonok kezén gyorsan befülledő stílromantika – megújítására. Társadalmi programjában talán radikálisabb volt, az irodalom funkcióinak túlságos leegyszerűsítésével viszont elődeihez képest egy adott pillanatban konzervatívabbá vált ez a líra. Hosszú távon ezért lett meddővé, sőt, a következő generációk számára visszahúzó erővé az akkor általam „fényes szelekként” érzékelt sepsiszentgyörgyi kísérlet. A felocsúdás nagyon hamar, Kolozsvárra kerülésemkor elkezdődött, bár a hatvanas évek végén indult pezsgés még tartott, a Gaál Gábor Kör is újra fellendült, s talán nem kreálok hamis történelmet, ha azt állítom, éppen a mi noszogatásunkra. Mó­ze­sék­kel, Szávaiékkal arról álmodoztunk, hogy országos fórummá válhatna a kör, s hogy évente antológiát adunk ki. Így gyűlt össze a Varázslataink antológia egy része, amit aztán a kiadó egészített ki a saját szájíze szerint. A címadó verset én írtam, és jellemző, hogy a cím megmaradt, de a vers már nem jelent meg az antológiában. Más szelek kezdtek fújdogálni. Szemléletünkre egyébként valamiféle köztes állapot nyomta rá a bélyegét: a nem általunk, hanem az előttünk járók által megtapasztalt nyitás hatására úgy éreztük, továbbra is tágulóban van a világ. Az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk körkérdésekkel fordult hozzánk, húszéves fiatalemberekhez, s mi okosan – túlságosan is okosan –, tárgyilagosan – túlságosan is tárgyilagosan – elmondtuk koravén véleményünket. Teljesnek tűnt az intézményes kultúra, nem az onnan való kivonulás, hanem az integrálódás, a belülről való változtatás és átrendezés lehetett a cél. Íme: egy újabb illúzió. Nem véletlen, hogy mellettünk csak tengett-lengett az Echinox, és mi a „felnőtt” lapokban közölgettünk. Közben, persze, az „esszéíró nemzedék”, Ágoston Vilmosék, akik még valamivel idősebbek is voltak nálunk, sokkal pontosabban észlelték, hogy lassan fel kellene készülni a kommunikáció másfajta csatornáinak kialakítására. Valamivel később pedig Szőcs Gézáék vállalkoztak egy hasznavehetetlen eszményrendszer szétrombolására. Az a generáció, amellyel mára már az irodalomtörténeti emlékezetben egy helyre terelt minket a többszöri pályakorrekció. És jó, hogy így történt. Pedig akkor még meghatározóak voltak a különbségek. Máig fáj a bírálat: Forrás-könyvem fiatal kritikusa szenvedélyesen kimondta, hogy Markó Béla egy nemzedék vezető költőjeként indult, de kötete azt mutatja, tévúton van. Vállalni kellett volna nem a „vezérkedést”, hanem azt az esztétikai radikalizmust, ami nélkül – nem fejtetőre állított logika ez – a fiatal író társadalmi radikalizmusa is kompromisszummá szelídülhet. Visszatekintve: kamaszként, pályaszéli fiatal költőként talán az volt a legfontosabb élményem, hogy: nem vagyok a pálya szélén. Legalább annyira nem voltam a pálya szélén tizenvalahány évesen, mint a mostani huszonévesek. De ha ott is lettem volna, a mostani fiatalokhoz képest volt egy óriási előnyöm: volt ugyanis pálya. Ma már szinte szégyellem elmondani, de első kötetemet úgy válogattam össze, hogy több verset is kihagytam belőle, amelyek az akkor még rangosnak számító megyei lapok irodalmi-művészeti oldalain megjelentek. „Kapuzárás” előtti pillanat volt ez, kapuzárás előtti generáció a miénk. Harminchat éves fejjel én vagyok az Igaz Szó legfiatalabb szerkesztője. A nálam egy évvel idősebb Szávai Géza és a velem egykorú Adonyi Nagy Mária A Hétnél még mindig benjáminok. Az Utunknál viszont büszkék lehetnek: legifjabbjuk, Mózes Attila csak harmincöt éves. Az avantgárdot húszévesen hagytuk elrobogni mellettünk, harmincévesen felszálltunk mi is a csendesedő szerelvényre, negyvenévesen, ki tudja, mi ér minket. Hátha ismét kamaszok lehetnénk. Én úgy látom, még vannak illúzióink. S ha már első kötetem fülszövegét idézted, válaszul elmondhatnám, hogy hitem szerint azóta sem írtam le „jelszavakat”. Most mégis azt gondolom, az együttgondolkodásnak, a szolidaritásnak is vannak jelszavai. Hasznos jelszavak ezek, mert nélkülük nincsen konszenzus. Talán nem ártana megkeresni, tudatosítani őket. Nem a művekhez, hanem a művek körül zajló élethez van szükség rájuk.

– Maradjunk még egy keveset az előző – talán éppen a költői indulásod éveiben lezáruló – irodalmi szakasznál. Általában szeretünk jelképekben gondolkodni, így hát adódik (persze, önkényesen, hiszen utána még az alkotás és közlés lehetőségei néhány évig keveset változtak), szomorúan kínálkozik egy határkő: a Szilágyi Domokos halála. Szisz 1976 őszén feladta a harcot, nem akart tovább küzdeni a betegséggel, butasággal, értetlenséggel, méltánytalanságokkal. Elmenni sem akart – így ment el, fel a Kányafőre, és onnan tovább, az „ismeretlen évszakba”. Ez az „ismeretlen évszak” (nem a halál, hanem az utókor értelmében) azonban a miénk, nekünk kell megküzdenünk vele. Sz. D. emlékére írt versed ezt a felismerést nagyon pontosan – épp a kaotikus érzések kifejezésével – rögzíti: „egy­szer­re öltözik s vetkőzik a levél a fán / az elmúlás zúzmarája lángja visszasüt / a lombra egyik felől még nyersen / világol s túlfelől már pirul pirul / vörösödik a máglya egyszerre történik / minden egyszerre négy évszak viaskodik / vérrel keveredik és pattan a rügy / s a halk pattanásra mintha csak puska / csattanna szélütötten hull a levél a / fáról ezt figyeld hát ezt a csattanást / ezt a hullást s ha tavasznak képzeled / magad tükörbe nézel s jaj ott ősz van / s ha nyárnak képzeled magad tükörbe / nézel s jaj ott tél van...” A dörömbölésre a mennyország s a poklok kapuja mögül „csak rémült hallgatás a válasz”... Nem véletlenül került a versed címe a Szilágyi Domokos Emlékkönyv (A költő életei) egyik fejezetének, a költő utóéletét megszólaltató írásoknak az élére. Azt hiszem ugyanis, a tiéd a legtalálóbb diagnózis az „után” lényegét illetően. „Talanítás”? Hogyan s miért? Honnan hová? Vagy ezt könnyebb versben kifejezni, mint értekező (faggatózó-válaszoló) prózában? De hát tizenegy év telt már el Szisz kányafői sétája óta. (Király László félelmetes pillanatidézésében: „Ugat­nak már a Kányafő kutyái, / és az éj is lassan eltelik. / Sok mindent vártunk, s lett csak lárifári, / és entyem-pentyem, s az is csak reggelig. / Idegeinket rossz szagok hergelik: / valami rothadás, se téli, se nyári. / Élni fogunk, ha keggyel engedik / pálinka jankó és hanyattfekvő sári. / Ám az eltűnőnek eltűnnek hazái, / s a kakas szava is negyedik... / Vonítanak vadul a Kányafő kutyái. / Ezer lelked van, ezer megtörik.”) És még mindig az ismeretlen évszakot éljük? Nem kellene valahogy „megismernünk” végre? A továbblépésnek ez az első feltétele...

– Az Emlékkönyvről és a Szilágyi Domokos-jelenségről írtam már az Utunkban, és ott azt is jeleztem, hogy nem ismertem személyesen őt. Tulajdonképpen nincsen ebben semmi különös, hiszen akkor még a mai helyzethez képest olyan sokszínű volt irodalmi életünk, hogy nem botlott szüntelenül egymásba az a néhány ember, aki írással keresi meg a kenyerét. Nem tudhatom, illetve csak hallomásból tudom, hogy milyen testi-lelki nyomorúságok taszították őt az öngyilkosságba, de költészetét ismerve, nagyon kegyetlen dolgot mondok: Szilágyi Domokos elhallgatása, sajnos, szükségszerű volt. Életműve befejezett. Nagy-nagy fájdalom, hogy élete is befejeződött. Az áradó szabadverstől s a bravúrosan, de csipetnyi iróniával kezelt klasszikus formáktól eljutott a Búcsú a trópusoktól szenvedélyes szójátékaihoz, onnan pedig a halálnak – a költészet halálának – az üzenetét is hozó zseniális bökversekig. Pedig az életöröm költője volt, a legkonfliktusosabb szövegeiben is az a harmónia győzedelmeskedik. A bizalom és a bizakodás versei után nem akarta megírni a fájdalom, a szenvedés, a panasz verseit. Ezeket a verseket nekünk kell megírnunk. De amit ő csinált, az már folytathatatlan. Igazad van, korszakzáró az ő lírája, de azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznunk a tanulságokat. Szilágyi Domokos egy esélyre, a harmonikus kultúra esélyére, egy erdélyi „reneszánsz” esélyére tette fel az életét, s ahogy ez veszni látszott, magát is elveszejtette. Tévedett volna? Érvényes életművet hagyott maga mögött, nem tévedhetett. Hiszek abban, hogy a körülmények „tévedtek”, amikor megfosztották ettől az esélytől. De hol van a mi esélyünk? Azt szoktam mondani, hogy mi még szerencsések vagyunk, mert megtapasztalhattuk a reális – akkor reálisnak tetsző – lehetőségeket, de a most indulók a magánszférába szorulnak vissza már tinédzser korukban. Minden nemzedéknek meg kell találnia a szkepszis ellenszerét. Ebben viszont ma már nekünk kellene segíteni őket. Nem elég a nosztalgia. S nemcsak hogy nem elég, de kártékony is, mert nem véletlen, hogy sorra elhaltak a hatvanas évek végének, a hetvenes évek második felének a kísérletei, a politikus líra hagyományának felújítása, majd a neoavantgárd nyelvteremtés. Igaz, a kudarcot senki sem láthatta előre, hiszen irodalmon kívüli okai voltak, de ilyenkor nem árt a premisszákat is nagyító alá venni. A lapokból kitessékelték, de másutt, más csatornákon hat-e még az avantgárd? S ha nem, miért nem? Hol vannak a képviselői? Miért kellett elmenniük? Látod, nekem is inkább csak kérdéseim vannak, pedig most már itt az ideje a válaszadásnak is. Nagy baj az, hogy míg ezelőtt tizenöt-húsz évvel az irodalom az értelmiségi pályára készülő fiatalok legjobbjait vonzotta, mára az anyanyelvi műveltség tekintélye rohamosan esett. A példamutatás csak egyféle lehet: bebizonyítani, hogy így is, a közlési és kimondási lehetőségek leépülésével, tudunk színvonalas irodalmat csinálni. De tudunk-e? Ehhez megbízható jövőkép kellene. Olyan, amilyenre költészetét Szilágyi Domokos is alapozta. Ilyen jövőképünk viszont nincsen. Úgy gondolom, hogy az intézmények – lapok, kiadók, színházak – gondját felvállalva, továbbélésünkért mindent megcselekedve, pillanatnyilag le kell mondanunk arról, hogy kultúránk egyetlen alternatívája az intézményes kultúra. Hiszen az intézményes lehetőségekhez ragaszkodva a kritika például már réges-rég elvesztette funkcióját. Vállalni kell a folytatást, de ezzel párhuzamosan vállalni kell valami újnak a felépítését is: két ember találkozásában, egy telefonbeszélgetésben, a képzeletbeli „szalonokban” is létezhet az irodalom. Ideiglenesen, persze. De én – már önvédelemből is – csak ideiglenesnek tudom tekinteni a kommunikációs csatornák eldugulását s a fel-feltörő szennyvíz orrfacsaró bűzét. Elmenni? Sokan elmennek. Én még maradni szeretnék. Hiszen arról rég lemondtam, hogy egy magyar költő szavának más nyelveken is visszhangja lehet. Így hát az enyéim figyelmét „kérem, követelem”, ahogy Szilágyi Domokos mondaná gunyorosan.

– Talán egy évtizede is már, hogy Marosvásárhelyt élsz, az Igaz Szó szerkesztőségében, Hajdu Győző, no meg Székely János, Gálfalvi György társaságában dolgozol. Munkahelyed, főképpen azonban az otthoni és más városokban, falvakon szervezett író-olvasó találkozók, illetve gyakori terjesztő-körútjaitok (melyekre tudtommal a régi terepjáró Gálfalvi Györg­gyel, az Ifjúmunkás egykori megszállott igazságkereső riporterével szoktatok menni) nem kis mértékben járulhatnak hozzá az „is­meretlen évszak” feltárásához – nem csupán irodalmi vonatkozásban. Mit láttok ma a „terepen”? A kérdés annál inkább lényegi – a romániai magyar irodalom és műveltség jelene és jövője szempontjából is –, minthogy az Igaz Szó olvasói és előfizetői elsősorban a tanárok és diákok közül kerülnek ki, a „terepetek” tehát az iskola. Különben rovata is van a folyóiratnak „Iro­da­lom és Iskola” címmel, s ennek, úgy tudom, Te vagy a szerkesztőségi gondozója és legszorgalmasabb szerzője. Milyen tehát az Igaz Szó belső és külső köre, a század utolsó előtti évtizedében? És mire számíthattok az elkövetkezőkben? Arra gondolok, amit éppen a Ti lapotok tanügyi számában egy Lászlóffy-esszé így fejezett ki: Az iskola megmaradásának elve...

– Úgy látszik, nemcsak én érzem magamat a valóságosnál fiatalabbnak, de te is annak tartasz: bizony már 1974 óta, tehát majdnem másfél évtizede élek Marosvásárhelyen, és ebből tizenkét évet az Igaz Szónál töltöttem el. Eufóriás egyetemi évek után nehezen barátkoztam a gondolattal, hogy franciát kell tanítanom egy általános iskolában, de ma sem sajnálom az ott elvesztegetett időt, annál is inkább, mert legalább megbizonyosodhattam, nem lennék jó tanár. Fellélegeztem, amikor két év múlva az Igaz Szóhoz kerültem, de a mézeshetek elteltével rá kellett jönnöm, hogy nálunk a lapszerkesztés legalább akkora kompromisszumra kényszeríti az írót, mint a tanárkodás. Mégis el kell ismernem, hogy rám az állandó stressz, amely a szerkesztőségi munka velejárója, inkább serkentőleg hatott. Szerkesztőségi félsikerek mellett, s hogy mégis vállalni tudjam a tervezés és megvalósítás között állandóan gellert kapó, de általam most is fontosnak tartott szerkesztői munkát, sürgetőbbnek éreztem az önmegvalósítást, esténként íróasztal mellé ültem – amikor már volt saját íróasztalom, mert azelőtt, albérleti szobánkban a heverőn húzódtam meg félkönyéken –, s ha verset nem is írtam szakmányban, mert azt nem lehet és nem szabad, de recenzáltam, fordítottam, tankönyvet szerkesztettem. Fiatalon lettem egy irodalmi folyóirat szerkesztője, és akkor azt reméltem, hogy ezentúl a fiatalok irodalma is másképpen, nem szórványosan, de szerves egészként juthat érvényre az Igaz Szóban. Gálfalvi Györggyel mindvégig egyetértő társak voltunk ebben és sok másban. Azt is be kell vallanom, hogy már kezdettől éreztem: két tűz közé kerültem. Az Igaz Szó nem képviselte ugyan egyik vagy másik irányzatot, nem is tehette volna, hiszen mindössze két fórumuk volt és van az erdélyi magyar íróknak, az Utunk és az Igaz Szó, de irodalomszemlélete eléggé konzervatív volt. Amikor elvállaltam a szerkesztői munkát – bár ne torzítsak: én akkor hihetetlenül örültem, hogy nem kell tovább tanítanom –, tulajdonképpen egy korábban tudatosított, közös célhoz jutottam közelebb. Említettem már, mi úgy vélekedtünk, hogy az intézményes kereteket nem kívülről kell támadni, hanem belülről befolyásolni és bővíteni, ha lehet. Az utánunk jövők szerint viszont más alternatíva is létezett. Visszanézve az a véleményem, hogy nem volt más alternatíva, és kínlódva, sokszor fellelkesedve, még többször csalódva, de végig kellett ezt csinálni. Miért fogalmazok így, hogy: végig kellett csinálni? Azért, mert most már szerintem is az újrakezdésnek és az újat kezdésnek kellene következnie, ha ez még lehetséges. A hetvenes évek végén érdekes módon megnyílt néhány kiskapu, napirenden volt a fiatalítás kérdése – amiből semmi meg nem valósult –, mellékletek indultak, 1978-ban az Igaz Szónál is elindítottunk egy ilyen mellékletet, külön füzetenként a laphoz csatolva, négy szám jelent meg belőle, Tavasz, Nyár, Ősz, Tél címmel, az utolsó már nem külön, hanem a laptestbe volt befűzve, helyreállt a régi rend. Hihetetlennek hangzik, de igaz: ezt a mellékletet úgy szerkesztettük, hogy Kolozsvárról, Váradról, máshonnan is leutaztak Vásárhelyre a munkatársak, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Egyed Péter, Varga Gábor, Bogdán László, Mózes Attila és mások, az egybegyűlt kéziratokat megvitattuk, és szótöbbséggel döntöttünk a közlésükről. Ami utána következett, az már persze nem volt ennyire idillikus, mert ezeket a szövegeket el is kellett fogadtatni az illetékesekkel. Sokan ebben a mellékletben debütáltak, például az akkor még középiskolás Kovács András Ferenc, akinek verseit egy szatmári körutunkról hoztam magammal. 1980-ban újabb esély mutatkozott, megszerkesztettük az Ötödik évszak című antológiát, amelynek címével is jelezni kívántuk a folytatást. Akkor talán félig-meddig elégedett voltam szerkesztőként, azóta egyre fenyegetőbben nő bennem a hiányérzet. Nem tartom magam jó szervezőnek, csodák csodája mégis úgy alakult, hogy diákkorom óta, amikor két évig a Gaál Gábor-körben elnökösködtem, szüntelenül vállalnom kellett valamilyen irodalomszervezői munkát, másokkal együtt, természetesen. Az Igaz Szónál a szerkesztői tennivalók nehezét nem a kéziratolvasás jelenti, hanem a szervezés. Irodalmi esteket, író-olvasó találkozókat, kerekasztal-érte­kez­le­te­ket szerveztünk, úgy is volt, hogy minden hétre jutott valamilyen rendezvény, de már évek óta alig-alig szembesülünk nyilvánosan az olvasókkal. Nem a mi utazási kedvünk hagyott alább, hanem egyre nehezebben bólintanak rá szándékainkra azok, akiknek ez a bólogatás lenne a dolguk. Az ilyen alkalmak megfogyatkozása felmérhetetlen veszteségünk, hiszen a nemzetiségi kultúrákban valószínűleg mindenütt a szokásosnál nagyobb szerepet kapnak az élőbeszéd, a közvetlen találkozás és véleménycsere fórumai. Spontán, alkalmi „intézmények” ezek is, még ha számuknak csökkenéséről nem is rendelkezünk statisztikákkal. Nem véletlen, hogy egy időben úgy tartottuk számon az irodalmi köröket, mint egy-egy élő, rendszeresen „megjelenő” irodalmi újságot. Az sem véletlen, hogy színházainkba például, amelyek a pénzügyi önállósággal és az ideológiai szűklátókörűséggel küszködve egyre rosszabb előadásokkal rukkolnak ki – tisztelet a kivételnek, a kolozsvári Hamlethez hasonló produkcióknak –, úgy tódul a közönség, mint még soha. Bár lapjainkról is elmondhatnám ugyanezt. De sajnos, azt a példányszámot, amelyet valamikor minden erőfeszítés nélkül tartott az Utunk, a Korunk, A Hét, az Igaz Szó, most mind izzadságosabb lapterjesztőmunkával sem tudjuk elérni. Az Igaz Szónál egyébként hagyománya van a szerkesztők terepezésének, magyar szakos tanárokat keresünk fel ezeken a körutakon, akik diákjaiknak adják el a folyóiratot. Az előfizetők nagy hányada közülük való, ezzel szemben a magyar értelmiség más rétegei tapasztalatunk szerint nem olvassák rendszeresen az irodalmi lapokat. Rövid távon hathatott ugyan az áldozatvállalás ideológiája, tudniillik, hogy meg kell őrizni a kereteket, hosszú távon ez, úgy tűnik, nem válik be. Más szóval: adni is kell az olvasóknak valamit, azon túl, hogy emészthetetlen szövegekhez jutnak anyanyelvükön. Ilyen megfontolásból bővítettük ki az Irodalom és Iskola rovatot. A szükségből erényt kovácsolás jegyében történik ez is, mint szinte minden, amit botcsinálta irodalomszervezőként tehettem-tehettünk ez idáig. Nem nagyon volt az évek során az Igaz Szónak olyan száma, amelyre megjelenése után rámondhattam volna: én ezt így képzeltem, viszont itt-ott a magam keze nyomát is érezhettem. Mostanában viszont egyre gyakrabban kísért a szorongató kérdés, hogy számít-e még valamit, ha én csinálom avagy más. Számít. Talán még mindig számít. Ha egy árnyalat, egy kötőszó erejéig, akkor is. De kötőszókra nem lehet sem életművet, sem életet felépíteni. Az íráskényszert, ezt az állandó közlésvágyat talán ez a felismerés is fokozza nálam, pedig lelkem mélyén mind jobban irtózom a fehér papírtól. Az Igaz Szó szerkesztőségében különben kevesen vagyunk, s ki-ki más szemléletet képvisel, de van, akivel szerencsésen egészítjük ki egymást. Székely Jánostól műgondot, igényességet és a jó értelemben vett teoretizálásra való hajlamot, Gálfalvi Györgytől szerkesztői tájékozottságot, riporteri éleslátást, ugyanazon elveknek más-más körülmények közötti következetes érvényesítését leshettem el, hiszen nap mint nap együtt voltam velük. A szűkülő lehetőségek ellenére – vagy éppen azért – továbbra is mindenesek vagyunk: a képzőművészetet laikusként szerettem sokáig, erre fel mostanában már a sokadik Új Élet-tárlatot nyitom meg, s ezt nem hivalkodásból mondom, elvégre jól tudom, azért kell csinálnom, mert éppen nincsen más, aki csinálja. Húszesztendős koromban minden ilyen kontárkodást súlyosan elítéltem. És akkor még tényleg nem volt szükség az effajta „tűzoltásra”. A változást azon is lemérhetem, hogy elveimben remélhetőleg nem lettem kisigényűbb, ítéljék meg mások! – de ma már elfogadom ezt a kényszerű sokoldalúságot. Az Irodalom és Iskola rovatban verselemzés-sorozatba fogtam, már évek óta rendszeresen írom, és meg kell mondanom, sokkal több visszajelzést kaptam rájuk a tanároktól és másoktól is, mint például a verseimre. Ugyanígy jártam egyébként akkor is, amikor egy-két próbálkozás után tudatosan erősítettem magamban a gyermekköltészetre való késztetést. Azóta kétkötetnyi gyermekverset írtam, és hálás közönségre találtam. Olyan közönségre, akik még romlatlan szomjúsággal olvasnak, és nem jutnak elég olvasnivalóhoz. Egyetemistaként még azt hihettem, a baráti körben hirdethettem is, hogy a minőségi irodalom megteremti a maga olvasóit. Egészségesen rétegződött kultúrákban ez így lehet. Nálunk viszont a szétaprózódás veszélyét is vállalni kell. Egyvalamit nem szabad vállalni, a „kis rosszat nagy jóért” voltaire-i elvét, amely a nemzetiségi irodalom erkölcseit végképp elmocsarasíthatja. Lehetünk bölcsek, lehetünk „realisták”, de nem lehet nekünk mindegy, mit mondunk, csak azért, hogy anyanyelvünkön mondhassuk. Lapterjesztő-körútjaink is segítenek átlendülni a holtpontokon: beszűkülve, információktól elzárva vegetálásnak tűnik a szerkesztőségi élet, de ilyenkor mindig kiderül, hogy túlságosan nagy fényűzés lenne ezt a közérzetet akár ideiglenesen is elfogadni, hiszen mások, tanárok, diákok számára mi jelentjük az egyik lehetséges centrumot, ahonnan nem siránkozást, hanem biztatást várnak. Persze, ismét illúzió azt hinni, hogy például az oktatás sorvadó funkcióinak bár egy kis részét is valamely lap vagy lapok együttese magára vállalhatja. Inkább valamiféle példamutatásra gondolok itt. A „segíts magadon” primitív, de pillanatnyilag szükséges elvére. Ami tényleg csak pillanatnyi megoldás, és nekem, elismerem, egyelőre még nincs is hosszú távú prognózisom. Ezt csak együtt alakíthatjuk ki. Tény, hogy lapjaink – talán nem a mi hibánkból – egyre nyögvenyelősebbek, s az olvasási kedv ezzel egyenes arányban csappan. A könyvüzletek hátsó traktusában meghúzódó magyar könyveket általában elkapkodták az olvasók. Mostanában alig van könyv, egyik-másik hazai prózakötet mégis ott porosodik a polcokon. Az enyhe csömör, ami nem a szerzőnek, nem is a könyvnek szól, érthető. De sürgősen meg kell találni az ellenszerét.

– Be kell vallanom, csak most, a beszélgetésre készülve olvastam el néhány elemző esszédet az „Olvassuk együtt” sorozatból. Szándék szerint, mint mondod, az iskolai irodalomoktatás amolyan segédeszközei ezek az írások (tudom, mit jelent egy ilyen rovat a terjesztés, az előfizetés-gyűjtés szempontjából); régebben az Utunk próbálkozott hasonlóval, olyan egyetemi oktatók mozgósításával, mint Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva. A Te esszéid azonban mások: költői közelítések költő-elődök műveihez. Éppen ezért tudod, milyen veszélyesek, hogy ne mondjam, költészetellenesek az elemzés „skatulyái”; egyrészt szükség van rájuk, másrészt akadályoznak abban, hogy a művet megbonthatatlan egésznek lássuk. („Napjaink esztétikáinak – s a neoavantgárd irányzatoknak – már-már feloldhatatlan dilemmája ez, keserves tudathasadás.”) Három verselemzésedből ragadok most ki egy-egy részt. Áprilyt (a Tavasz a házsongárdi temetőben szerzőjét) így jellemzed: „szorongó, monomániás otthonkereső – itthoni tájban”. Babits Ősz és tavasz között című versének magyarázatát a következőképpen kezded: „A művészet tulajdonképpen dísz. Ékítmény. Csecsebecse. Macska farkára kötött konzervdoboz. Nem a lényeget, ó, sohasem a lényeget, nem a semmit, és nem a mindent fejezi ki, nem a kimondhatatlant mondja ki, hiszen azt nem lehet kimondani. A semmi megfoghatatlan, a minden áttekinthetetlen, így hát csak eme ésszel fel nem mérhető fogalmak fáradságos feldíszítése marad a művésznek, látható, tapintható, leírható díszítményekkel, amelyek, ha mást nem, legalább a semmi hollétét és körvonalait sejtetni tudják. Hideg elmével nézve talán gyermeteg munka ez, fölösleges szorgoskodás. Mégis az egyetlen lehetőség a jeltelen rettenet megjelölésére”. Az Intés az őrzőkhöz hívta elő belőled: „...a halhatatlan műnek, úgy képzeljük, tartalmaznia kellene valami olyan állandóságot, ami nem függ a kortól, amikor olvassák, és nem függ a személytől, aki olvassa. Ilyen mű valószínűleg nincsen. Minden alkotás csak addig halhatatlan, amíg van, aki belemerüljön és megfejtse. A költők értéke nem kisebb és nem nagyobb, mint az olvasók értéke.” – Mondd, ezekben az esszékben Ady, Babits, Áprily foglalkoztat tulajdonképen téged – vagy a saját költészeted sorsa?

– Nem hiszek a számmisztikában, de közeledik az ezredvég, s mert emberek vagyunk, akik szívesen igazodunk magunk kitalálta határidőkhöz, hogy ezzel is tagolni próbáljuk a világ végtelen folyását, hát hamarosan korszakzárásnak leszünk a tanúi. Sem a fák, sem a füvek, sem az ég, sem a föld nem fogják érzékelni ezt, de mi igen. Mivel szükségünk van erre a választóvonalra, meg is fogjuk teremteni magunknak. Nos, sok mindennek bealkonyult ebben az ezredévben, többek közt az ösztönös művészetnek is, amelyet úgy láváztatunk fel magunkból, hogy „sem utóda, sem boldog őse” nem vagyunk senkinek. A mai művész szinte többet tájékozódik, szinte többet mérlegel, mint amennyit alkot. Az én tájékozódási pontjaim a múltban természetesen a magyar klasszikusok, és igazad lehet, ha úgy sejted, hogy abban a bizonyos verselemző sorozatban is elsősorban a magam számára keresem a tanulságokat. Másutt és máskor talán nyitottabb lélekkel kapaszkodnék idegen példákba, amit így is megteszek, de itt és most – hadd ne felejtsük ki beszélgetésünkből ezt a szent közhelyet – rájuk van nagyobb szükségem. Olvasok franciául, olvasok románul, és sajnálom, hogy más nyelveket is nem bírok olyan szinten, hogy legalább egy nyúlfarknyi versike élvezetében elmerülhessek, ám Balassi Bálint vagy Csokonai Vitéz Mihály verseit családi relikviáknak – egy most is létező közösség tanúságainak – tekintem. Arról ugyan már rég lemondtam, hogy elméleti igénnyel közelítsek az irodalomhoz, pedig valamikor voltak ilyen álmaim, de ma nem tudom elfogadni azoknak az ostoba és nevetséges gőgjét, akik elegendőnek hiszik a költészethez, sőt, a fogalmazáshoz, hogy az anyatejjel együtt az anyanyelvet is magunkba szívtuk. Én bizony ma is tanulok, ezt a néhány kis esszét tervezgetve újratanultam a magyar költészetet, és mert most sem tudom eléggé, még újra fogom tanulni. Egészséges önzés volt hát ebben a látszólag bőkezű gesztusban is, hogy verselemzéseket írtam diákok hasznára. Akik egyébként tényleg híjával vannak az efféle segédeszközöknek, és nagy szükségük van a kalauzolásra. Legfennebb azon morfondírozhatnék, hogy a stiliszták nálam jobban csinálnák ezt. Jobban? Talán másképpen. Hiszen persze hogy szubjektív vagyok, persze hogy az érdekel egy Ady-versből, ami saját – nemcsak alkotói – gondjaimmal találkozik. Mint sok mindenre, az olvasásszociológiára sincsen sem terünk, sem emberünk. Bár Gagyi Józsefék egyre visszhangosabban működő csíkszeredai alkotóköre ilyenfajta vizsgálatok elvégzésére is alkalmas lenne. Én a magam egyszemélyes olvasás-szocio­ló­gi­á­ját írtam ezekkel az elemzésekkel, amelyek mára kötetté álltak össze, de ha kinyomtatott könyv lesz belőlük, nem a képzeletbeli utókor polcaira, hanem a mai, itteni fiatal olvasók asztalára szántam őket. Egyik szonettem végét idézném: „de mindhiába pontos mondatom, / ha nem lesz kinek majd elmondanom, / és mindhiába leszek csillogó, / kegyetlen, éles kép, ha senki sem / lát, hogy milyen vagyok és ő milyen. / Így lesz? Vak ember tükre lesz a szó?” Ez nemcsak az én kérdésem. Szorongva ezt kérdik tőlünk a régiek is.

– Tulajdonképpen irigylésre méltó ember vagy: „felmenőid” is költők, „leszármazottaid” ugyancsak (no persze, nem biográfiai értelemben). Versek között élsz, a szerkesztőségben, otthoni íróasztalod mellett – és még önkéntes munkád is a líra mezejére visz. A fiatalok istápolására gondolok ezúttal; egy ideje (talán Csiki László távozása óta) a Te neved is ott olvasható a Forrás-sorozat szerkesztő bizottságában, a miénk, öregebbeké mellett (a tegnap mindenesetre még odanyomtatták a kötetekre ezt a Kriterion által felkért testületet); és Te szerkesztetted az Alapművelet című antológiát (1985). Továbbra is fenntartom véleményemet, hogy a fiatal költők antológiája legköltőibb szövege – a bevezetőd. Innen idézem: „Abban az időszakban boldog volt a postaládám, nap mint nap teletömve levelekkel, végre nem csupán egy-egy villanyszámla vagy távoli képeslap didergett benne. Nem tudom, ér-e valamit ez a jelkép: a boldog postaláda? De azt tudom, hogy a dolgozószobák egyszemélyes töprengésében – s csak ebben az egyszemélyes töprengésben – megszülető szövegek mellett szükségünk van a szembesítés és szembesülés többes számára, szükségünk van, nektek is, nekem is, kedves barátaim, a postaládák példamutató boldogságára!” – Nos, ma milyen a postaládád közérzete? Ha már folyóiratokkal, könyvcsomagokkal ritkán jöhet is a postás, a közelből küldött kéziratok száma nem csökken-e? S a képeslapok bélyegzése...? A tegnapi barátok, beszélgetőtársak, vitafelek mai (távoli) idejéből hánysoros üdvözlet telik ki?

– Megfogyatkoztak a vitaalkalmak. Minden körülmény arra késztet, hogy húzódjunk vissza könyvekkel kibélelt barlangunkba, s termékeny magányban várjuk ki, amíg választ kaphatunk a hajdani kérdésre: „hát mi lesz ebből, tekintetes úr?” Hiszen az író, minden korok minden írója végtére is egyedül kell hogy megküzdjön lidérceivel. Mégsem ez történik. Mégsem a magány ideje jött el. Az előttünk járó generációktól megkülönböztet minket, hogy határhelyzetben vagyunk. Ők visszanéznek, és minket, néhányunkat még talán ott láthatnak a nyomukban. Mi viszont nem halljuk magunk mögött a lábdobogást, nem akar a sarkunkra lépni senki. Akik vannak, tehetséges fiatalok, azok is egyenként érkeztek közénk. S akik még lettek volna, azok már tényleg csak egy távoli képeslapon üzennek, ha üzennek. Különös állapot ez, mesterségesen meghosszabbított fiatalság, mert nincs, aki kivédje a hátunkba, nyakunkba süvítő szelet. A postaládámba nem kell ugyan továbbra sem erővel begyömöszölnie a leveleket a postásnak – ez a műfaj, úgy látszik, kihalóban –, de mintha mégsem az egyedüllétet, hanem a szolidaritást választanánk. Mintha jobban figyelnénk egymásra. És azokra, akik szórványosan mégis feltünedeznek mögöttünk. Ezért vállaltam szívesen az antológiaszerkesztést, hogy kazalnyi verset összegyűjtök, át- meg átolvasom őket, töprengek fölöttük. Mert igaz, hogy csak abból válogathatunk, ami van, de meggyőződésem, hogy mindig olyan versek születnek, amilyenekre példát, igényt, buzdítást kapnak a fiatalok. Sem a példa, sem az igény, sem a buzdítás nem lehet olyan, amilyennek mi szeretnénk, de mégsem mindegy, hogy a sok elszürkítő, el­kedv­te­lenítő hatás mellett kapnak-e vagy sem néhány pozitív visszajelzést is a most indulók. Közölni alig-alig lehet, így hát a bíráló vagy dicsérő szónak egyre nagyobb a súlya. Egyre nagyobb az erkölcsi értéke. A megjelenés persze fontos. A Forrás-soro­zat­nak továbbra is elsőrendű szerepe van az indításban. De a közölt versek és kötetek csak kis hányadát mutatják annak, ami visszhangra érdemes. Pótolni nem tudjuk ezt a visszhangot sem, de az érdeklődő, segítő odafigyelés máris sokat számít. Sajnos, szorongva látom, hogy eljutnak ugyan néhányan az első könyvükig, de utána már nincsen bennük erő a továbblépéshez. S bár nem feltétlenül eszményem az irodalmár író, aki írással keresi meg a kenyerét, mert ez kiszolgáltatottságot jelent, az ellenkezője is megriaszt: a fiatalok zömének még főiskolát elvégezni sincsen kitartása. Igaz, lehetőségeik sincsenek, serkentést sem kapnak az iskolától. A filológiai karon tolongtak valamikor a jelentkezők. Azóta lecsökkent a hallgatók száma, a végzetteket távoli vidékekre helyezik ki, és az iskolai irodalmi versenyek legtehetségesebbjei műszaki pályák felé tájékozódnak. A tehetség mindenképpen érvényesül? Lehet. De nem biztos, hogy versírásban fog megnyilvánulni. Az erdélyi irodalom egykor gazdagnak, dúsnak tartott, a stílromantikát is felburjánoztató nyelve mára elszegényedett. Költői fantáziával megáldott fiúk, lányok a fogalmazással küszködnek. Így hát én sem versek között élek, hanem inkább a vers apályában, reménykedve egy törvényszerűen bekövetkező dagályban.

– Szonettel kezdtük, zárjuk is a beszélgetést a szonettekkel. Pár évvel ezelőtt Cseh Gusztáv „kolozsvári képíró” rézbe karcolta „hatvan főember” arcát. Úgy hallom, te is valami hasonlóra vállalkoztál, megalkottad a magad Panteonját – természetesen szonettben. Lesz-e, lehet-e belőlük helyi „kiállítás”, vagy ők is, a szonettek költőhősei, vándorbotot vesznek a kezükbe? (Persze, ők ezzel, így sem hagynák magukra a költőutódot, költészetük újraálmodóját...)

– Nem véletlen, hogy az utóbbi időben szinte csak szonetteket írtam, mert a szürrealista képekben való tobzódás után előbb-utóbb a személyes élménynek, a cicomázatlan fájdalomnak is be kellett kéredzkednie verseimbe. És mindez éppen akkor állt elő, amikor más módon, áradóbb, fantáziadúsabb formában tényleg csak a fiókomnak meg a baráti körömnek verselgethettem volna. Nekem a szonett ezért kibúvó is, a lezárult utak kuszaságában egy szabadnak tűnő ösvény. Ami egyébként modell is lehet: a zárt formában meglelt szabadság modellje, a régi formával szembesített mai gondolat modellje. S egy olyan áhított emberi rendé, amelynek különös módon nem a múltját, hanem a jövőjét tudja most megmutatni egy ilyen klasszikus forma. S ha belefogtam, meg kell írnom a magam szonettkoszorúját is. Költők koszorúja a címe, a magyar líra egy-egy klasszikusának portréját próbálom felvillantani a szonettekben, úgy, hogy közben a nekünk szóló tanulságokat keresem. Az ismétlődő kötöttségekben és szorongatásokban mégis meglelhető szabadságot. Mindig hiányzott belőlem a mester lábánál guggoló tanítványok áhítata, most mégis úgy éreztem, a példakeresést nem szabad tovább halogatni. Ezért született ez a „megverselt irodalomtörténet”. Ha nem hinném, hogy egyszer itthon is megjelenik, s ha nem kényszeríteném magamat szüntelenül optimizmusra, akkor talán a te kérdéseidre sem válaszoltam volna ilyen aggályos részletességgel.

1988

Ellenzék és erkölcs

Kérdez: Tompa Gábor

– Talán kezdjük azzal: hogy jutottál arra az elhatározásra, hogy szenátorként jelöltesd magad a választásokon?

– Nézd, ebben a véletlen is közrejátszott valamennyire, noha eléggé logikus volt, hogy miután decemberben kezdeményező szerepet játszottam az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének megalakulásában és talpraállításában, s bár kezdettől fogva úgy indultam neki, hogy csak addig vállalom ezt a szerepet, amíg felszínre kerülnek azok az emberek, akik politikusként tovább tudják vinni, nagyon hamar kiderült, hogy a rengeteg lelkes értelmiségi közül, akik az RMDSZ köré csoportosultak, nagyon kevesen vannak, akik eléggé felkészültek és tájékozottak ahhoz, hogy rögtön politikai szerepet vállalhassanak. Ennek ellenére nem akartam jelöltséget vállalni, az RMDSZ marosvásárhelyi szenátor-listáján is csupán a második helyen szerepeltem. Kincses Előd mögött, akit egy megmanipulált óvás nyomán levettek a névsorról, s így kerültem én első helyre, százszázalékos eséllyel. Mindenképen eltökéltem azonban, hogy két évnél tovább nem akarok politikusként dolgozni, hanem vissza akarok térni eredeti hivatásomhoz, a szerkesztéshez meg az íráshoz. Gondolom, ez a két év elegendő lesz arra, hogy a fiatalabb nemzedékek átvegyék tőlünk a stafétát, hiszen ők azok, akik friss szemlélettel és előítéletek nélkül tudják majd végigvinni azt az átalakulást, amely – sajnos most már teljesen nyilvánvalóan nem egy-két évbe, hanem nagyon hosszú időbe telik.

– Ha arra gondolok, hogy Szőcs Gézát, aki több mint hároméves kényszerű távollét után tért haza, szintén megválasztották szenátornak, mindjárt szembetűnővé válik a kettőtök között fennálló alkati különbség. Ha végiggondolom a Géza pályáját, életútját, közéleti szerepléseit, rengeteg látványos, kommunikatív, akár színházi, „szerepjátszó” mozzanatot fedezek fel, mindezt természetesen pozitív értelemben. Véleményem szerint te sokkal introvertáltabb, befelé forduló alkat vagy, az utóbbi időben többször írtad le verseidben, hogy az egyetlen „kiút” a befeléfordulás, befelé történő építkezés. Szerinted milyennek kell lennie egy szenátornak, aki ma, Romániában elsősorban a magyarság érdekeit képviseli? Nem kell föladnod ezt a befeléfordulást?

– Valószínű, hogy föl kell adnom, mint ahogy valószínű, hogy a diagnózisod is pontos. Vannak olyan alkati tulajdonságok, melyeken senki sem léphet túl. De véleményem szerint a szerep is alakítja az embert, s itt nem csak rólam van szó, hanem Szőcs Gézáról például, akinek a politikai szereplése az utóbbi hetekben, amióta az RMDSZ főtitkárává választották, egy higgadt, józan, megfontolt politikusra vall. Ellenzékiként, szamizdat-szerzőként nyilván egészen más szerepben van az ember, s egészen másképp kell végigvinnie ezt a szerepet vezető politikusként vagy szenátorként. Az egyéniségnek viszont vannak vonásai, melyeken valószínű, hogy nem lehet túllépni. Kommunikatív, kapcsolatokat könnyen teremtő szenátorokra van szükségünk. Van egy sor sajátos követelmény is, kezdve például a román nyelvtudással, a román értelmiséggel, illetve mostantól kezdve a román politikusokkal való kapcsolattartástól egészen a külkapcsolatokig. Ugyanakkor ez a szenátori munka szerintem csapatmunka is lesz, tehát az RMDSZ-nek meglesz a maga parlamenti csoportja, s már most is látható, hogy különböző alkatú, különböző felkészültségű emberekből áll össze ez a csapat. Nagyon remélem, hogy valamiképpen kiegészíthetjük egymást.

– Legutóbbi drámájában, a Mórok-ban, Székely János azt a gondolatot járja körül, miszerint az ember, hogyha más szerepet vállal, mint amire predesztinált, akkor olyan kompromisszumos, illetve belső konfliktuális helyzetbe kerül, amely végzetessé válhat számára, mint ahogyan a dráma egyik főhőse, Szabédi László számára azzá is vált. Mit gondolsz: érdemes-e, kötelességed-e szerepet vállalni a romániai politikai életben? Nem fenyeget-e a Szabédi-sors megismételhetőségének veszélye? Tartalmazza-e ez a szerepvállalásod a remény mozzanatát, s ha igen, miért reménykedsz?

– Ez a kérdés rendkívül fontos és nagyon elevenbe vág. Úgy hiszem, hogy Székely Jánosnak igaza van, még ha nem is a teljes igazság az, amit ő mond. Itt visszautalnék egy kicsit az előző kérdésedre is, hogy azt is kiegészítsem. Szó sincs arról, hogy ne tudnám fölmérni a magam képességeit és korlátait, még akkor is, ha valamennyire szubjektíven ítélem meg ezeket. Tudom, hogy milyen tulajdonságok alapján tartottak mások alkalmasnak arra, hogy ilyen szerepet vállaljak: egyfajta higgadtság, józanság, döntéshelyzetekben egy nagyon is kívánatos tárgyilagosság, nyugalom, viszonylag épen megőrzött ítélőképesség. Ezzel szemben viszont valószínűleg hiányzik belőlem a nagyon gyors rea­gá­ló­ké­pes­ség, a nagyon gyors reflexű és dinamikus politikusok jó néhány tulajdonsága.

– Én olyan értelemben tettem föl neked ezt a kérdést, hogy nem félted-e önmagadat attól a kettősségtől, hogy most politizálni kényszerülsz, miközben olyan lapot szerkesztesz, a Látót, amely megpróbál tiszta szépirodalminak maradni, vagyis mentesnek mindenféle „közvetlen” politizálástól? Felőrölhet-e ez a kettősség?

– Ez a kettősség nem is egy, hanem több kettősségből tevődik össze. Az egyik pontosan az, hogy miközben én az elmúlt években nagyon jól átláttam azt, hogy itt az irodalom átpolitizáltsága, a politikum állandó jelenléte az irodalomban egy kényszerű helyzet szülötte, vagyis egy szükséges rossz, olyan szükséges rossz, amely kitűnő műveknek adott életet, ugyanakkor kezdettől fogva azt vallottam, hogy a kisebbségnek, jelen esetben a romániai magyarságnak akkor tehetünk legnagyobb szolgálatot, ha minél teljesebb kultúrát és irodalmat adunk neki, vagyis nem szűkítjük le egyfajta eszköz-irodalommá, és nem tesszük az irodalmat a politika eszközévé. Mégis el kell ismernem, hogy az utóbbi években a politika, ha közvetett módon is, egyre inkább beszivárgott a saját verseimbe, melyek ennek következtében egyre kevésbé jelenhettek meg itthon. A másik dilemma az – s erre a látszólagos közhelyre akartam az előbb utalni –, hogy az íróember minden körülmények között ellenzéki magatartást kell hogy képviseljen. A saját közösségén belül is az irodalom azt a külső szemet jelenti a közösség számára, amely által önmagát tárgyilagosan szemlélheti. Én kezdettől fogva ebben a szorongató dilemmában élek, de mindeddig a kötelességvállalás, a feladatteljesítés érdekében elfojtottam magamban ezt a dilemmát, nem próbáltam megfogalmazni, pontosan azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez hosszú távon föloldható. Ezt az  én pályamódosításomat mindenképpen ideiglenesnek tekintem. Hadd helyezzük azonban ezt a kérdést egy kissé szélesebb perspektívába. Tudniillik kelet-európai jelenség ez, hogy írók, humán értelmiségiek politizálnak. Ennek bizonyára megvannak a mélyebb okai. Az egyik oka az, hogy a kelet-európai diktatúrákban az írói hivatás, általában a humán értelmiségi hivatás volt az, amely lehetőséget adott egyfajta ellenzéki erkölcsiség megőrzéséhez. Ilyen értelemben az értelmiségnek ez a rétege volt a legfölkészültebb a változásra, ez őrizte meg a leginkább a készséget egy demokratikus átalakulásra. Ebből a szempontból a Ha­vel-jelenség nem kirívó, hanem természetes Kelet-Európában. Magyarországon is ehhez hasonló folyamat ment végbe. Fontos hozadék lehet, hogy ennek az értelmiségnek az erkölcse valamiképpen befolyásolja és megváltoztatja a politika erkölcsét is. Különösen annak a kelet-európai politikának az erkölcsét, amelyet csak idézőjelben lehet erkölcsnek nevezni. Ha ez a haszna az írók politikai szereplésének, még akkor is, ha ez időlegesen elakaszt írói pályákat, ha sikerül egyfajta normális tartást adni a politikának az már olyan haszon, amiért minden másfajta veszteséget vállalni lehet. Ez persze eléggé kérdéses számomra, mert megtörténhet mindennek az ellenkezője is.

– Milyen szerepet játszhatnak a magyarság parlamenti képviselői az új Alkotmány kidolgozásában?

– Ha azt a százalékot tekintjük, amellyel jelen vagyunk a Parlamentben, akkor önmagunkban semmilyen vétónk nem lehet érvényes. Esély van azonban arra, hogy a többi kisebbségek képviselőivel szövetkezzünk, meg arra hogy más demokratikus erőkkel lépjünk szövetségre. Remélem, hogy annyi józanság lesz ebben a parlamentben, hogy az Alkotmány kidolgozásánál megpróbálja majd az összes igényeket és szempontokat egyeztetni, még akkor is, ha ez kompromisszumos megoldáshoz vezet.

– A választások bebizonyították számomra, hogy a magyarság az elmúlt negyvenöt év történelmében először mutatkozott ennyire egységesnek. Ugyanakkor rendkívül aggasztó jelenség az újabb tömeges kivándorlás, a kivándorlók közötti nagy létszámú értelmiségi. Márpedig ahhoz, hogy itt a magyarság számára valóban demokratikus otthont lehessen megteremteni, elsősorban maradni kell. Miben látod az RMDSZ szerepét ezen a téren? Mivel biztatod a maradni akarókat?

– Engem elkeserít, de nem lep meg, hogy ennyien menekülnek. Nagyon rossz szolgálatot tesznek az ittmaradóknak, a magyarság érdekeinek azok, akik elmennek. Vesztett helyzetből indultunk, már decemberben, hiszen gyorsan kiderült, hogy nem állunk jól értelmiségiekkel. Az évekkel ezelőtt eltávozottakra most nagyon nagy szükségünk lenne. Ezért példaértékű a Szőcs Géza visszatérése. Ugyanakkor valahol természetes is az, ami történt, és nem tudom, hogyan lehetett volna kivédeni. Rengeteg ember nagyon nehéz éveket, évtizedeket bírt ki egy sötét diktatúrában, abban a reményben, hogy végül is változik valami, és akkor sikerül a magyarság számára olyan helyzetet teremteni, amilyent kíván. Decemberben illúziókkal indultunk. Olyan illúziókkal, miszerint máris megteremtődtek azok a demokratikus keretek, melyek szük­sé­gesek a jogrendszerünk kialakításához. A csalódás épp ezen illúziók miatt volt óriási, mert néhány hónap elteltével kiderült, hogy egyrészt szó sincs még ebben az országban demokráciáról, szó sincs arról, hogy például a román értelmiség mentalitását egyik napról a másikra meg lehetne változtatni. Azzal a keserűséggel távoznak most emberek ezrei, hogy íme, itt van a demokrácia, de nekünk ebben az országban soha nem sikerül olyan helyzetet teremtetni amilyenre szükségünk van, és soha sem sikerül megbékélni a románsággal. Ez hitem szerint nem igaz, de igaz az, hogy hosszú évek türelmes munkájára van szükség, s az itt­ma­ra­dó­kat nem lehet rózsaszínű ígéretekkel biztatni. Az is megtörténhet, hogy a következő egy-két generáció még áldozati generáció lesz. Nagyon nehéz ezt elviselni, amikor megnyíltak a határok, az utazási lehetőségek, s a szomszédos országokban egzisztenciálisan sokkal jobb helyzetbe kerülhet az ember, de vállalni lehet, és vállalni kell, s a mi szemléletünknek nagy szerepe lehet ebben. Valamiképpen meg kell változtatni ezt a veszteség-érzetet, és rá kell ébreszteni az embereket arra, hogy azért néhány hónap alatt is, sikerült sok mindent érvényesíteni. Van szabad sajtónk, van tévé- és rádióadásunk, utazási lehetőségünk, és így tovább. Hogyha nem ígérünk többet, mint ami lehetséges, s azt mondjuk, hogy évek munkájával majd sikerül önálló egyetemeket teremteni magunknak, akkor én nagyon remélem, hogy ezek az emberek nem fognak csalódni.

1990

Az ismeretlen elem

Kérdez: Keresztury Tibor

– Egy Kántor Lajossal folytatott régebbi beszélgetést kivéve – melynek szövegét a Jelenkor közölte – nemigen volt módod arra, hogy hosszabban beszélhess a hazai lapokban magadról, s mindarról, ami jelenleg a leginkább foglalkoztat. Érezted-e másfél évtizedes pályád során bármikor is ennek hiányát? Egyáltalán fontos-e mindaz, amit egy ilyen interjú a versekhez hozzátehet?

– Leírták már rólam, és éppen az általam is igen sokra becsült Székely János írta le, hogy „rejtőzködő költő” vagyok, amit akkor én tulajdonképpen el is fogadtam, azóta viszont egyfolytában cáfolni igyekszem ezt az ítéletet. Volt idő, amikor hinni tudtam abban, hogy a vers valamiféle végleges esszencia, amely esendő nyersanyagának, a versíró ember életének párlata ugyan, de élvezetéhez nincsen szükség az előállítás helyének, idejének, ilyen-olyan körülményeinek ismeretére, az igazi műalkotásnak ugyanis nincsen káderlapja. Nem tagadom, az elmúlt években konzervatívabb lettem, vagy legalábbis kompromisszumra hajlóbb a művészet örök kérdéseiben, és már nem hiszek az ilyen fokú elvonatkoztatásban. S nem azért, mert „szeretném magam megmutatni”, hanem mert a szerző kézjegye hitelesíti vagy hitelteleníti a művet. Példáért a legnagyobbakhoz illik fordulni, hát Petőfit vagy Radnótit szoktam emlegetni, ha ilyesmi kerül szóba. Vajon ugyanúgy olvasnánk-e verseiket, ha nem lenne rajtuk az erőszakos halál pecsétje? Engem mindig meghökkent a környezetéből kiemelt műalkotás fikciója. Mint ahogy el-elcsodálkozom ennek az ellenkezőjén is: az általános érvényű esztétikai szabályok semmibevevésén. De hadd ne bonyolódjam bele most a teóriába, hiszen kérdésed nyilván nem erre célzott. Metaforákban leélni egy életet nem lehet. Kell az egyenes beszéd, a költőnek is, az olvasónak is. Erre az egyenes beszédre pedig tényleg nemigen volt alkalmunk mostanáig. December óta viszont egyre-másra nyilatkozunk, felszakadtak a zsilipek, és lehet, hogy versek helyett most interjúk születnek egy darabig. Ami, persze, szintén meggondolkoztat engem. Annyi biztos, hogy amit nem mondtunk ki ezelőtt tíz-tizenöt évvel, azt most már sohasem mondhatjuk el úgy, ahogy akkor kellett volna.

– Mekkora elszigeteltségben éltél Marosvásárhelyt? Volt-e körülötted olyan közeg, amit „irodalmi életnek” lehetett nevezni? S jutnak-e el hozzád olvasó-szakmai visszajelzések Magyarországról? Mennyire lényegesek ezek számodra?

– Az erdélyi kultúrában Kolozsvár is, Marosvásárhely is centrumnak számít, és ott volt mellettem az a néhány ember, akikre figyelni kellett, és akik odafigyeltek arra, amit csináltam. Külön szerencsém, hogy egy irodalmi folyóiratnál dolgoztam, s így naprakészen tudtam, mi történik az írók műhelyében. De évről évre, hónapról hónapra ritkult körülöttünk a levegő, rosszkedvű emberek tébláboltak a hatalmi szóval megcsonkított „irodalmi életben”. Ha egyáltalán volt ilyen. Mert szerintem az erdélyi irodalmi élet sok szempontból dúsabb, változatosabb kellett volna hogy legyen, mint a magyarországi, hiszen kényszerűen magára kellett vállalnia, pótolnia kellett a magyarság hiányzó közéletét. Ugyanaz az átpolitizáltság volt rá jellemző, mint az irodalomra. Egy sajtóvita például valamelyik könyvről semmiképpen sem csak szakmai eszmecsere volt, hanem politikai gesztusok sorozata. A mifelénk elterjedt irodalmi körökbe nem csak széplelkek jártak, hanem mindazok, akik hittek még a közös, nyilvános gondolkodás értelmében. De éppen ezért az irodalmi életet is éppúgy cenzúrázta, manipulálta, fojtogatta a hatalom, mint magát az irodalmat. Módszeresen lerombolták azt az egészséges értékrendet, ami nélkül írónak létezni nagyon nehéz. Ha sok herce-hurca után meg is jelent egy-egy jelentősebb könyv, írni már nem lehetett róla, vagy ha igen, akkor sem szabadott megdicsérni. Egy hallgatólagos értékrend mégis létezett, persze, de ezt baráti társaságok propagálták, nyilvánosságra nem kerülhetett. Csoda-e, ha sokan, sikerre, visszhangra, visszajelzésre szomjasabb emberek, elkedvetlenedtek, alig-alig írtak valamit. Ilyen körülmények között nagyon fontos volt számunkra, hogy a magyarországi kritika megpróbálta átvenni az elsorvasztott funkciókat, és lassan-lassan kezdett leszokni a „gettózásról”, az erdélyi irodalomnak eddig kijáró kötelező névsorolvasások helyett igyekezett beilleszteni az itt született műveket az összmagyar irodalom értékrendjébe. Nekem is egyre többet jelentett, hogy amit itt nem közölhettem, ott napvilágot látott, és a visszajelzések is sűrűsödtek, ám ez a szellemi kétlakiság állandóan valamiféle tudathasadással fenyegetett engem is, másokat is. Az író sohasem a fehér papírnak ír, hanem egy virtuális közönségnek. Márpedig az én virtuális közönségem mégiscsak itt volt Erdélyben. Még akkor is, ha az egész magyar közönséget szeretném én is a magaménak tudni. Szellemi kötődésemben éppen olyan fontos Szekszárd vagy Szabadka, mint mondjuk Farkaslaka.

– Mit tapasztaltál az Igaz Szó szerkesztőjeként tett gyakori lapterjesztő utaitokon: csökkent-e a költészet népszerűsége az elmúlt évtizedben, fogható-e a figyelem és az érdeklődés a Farkas Árpádék indulását követő időben megfigyelhetőhöz: volt-e, van-e Erdélyben a modernebb költői törekvéseknek közönsége?

– Az elmúlt évtizedekben szinte lehetetlen volt nálunk szétválasztani a politikai érdekességet az esztétikai izgalomtól, így aztán nehezen tudom megítélni, hogy hányan vannak, akik versként olvasták a verset és nem rejtett szózatként vagy üzenetként. Az a kivételes előny, hogy metaforákkal a legutolsó időkben is képes volt kimondani sok mindent, amit másképpen nem lehetett, segített a költészet népszerűségének megőrzésében. Ezt a közéleti szerepet így vagy úgy szinte minden költőnk vállalta, mert vállalnia kellett, könnyű belátni viszont, hogy ez szubjektíve gátat jelentett a modernizáló törekvések előtt. Objektív akadályai is voltak mindenféle formabontásnak: a cenzúra a konvenciórombolást veszedelmes modellnek tartotta, és megvétózta még a legártatlanabb képvers megjelenését is. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy tartalmában radikális – mert a fennálló rezsimet burkoltan támadó – szonettnek esetleg több esélye volt a megjelenésre, mint egy tisztán esztétizáló képversnek. Sarkítok, amikor ezt mondom, de lényegében ez volt a helyzet. S számomra is ez a sarkítás mutatja meg az igazi dilemmát, hogy vajon nem akkor a leghatásosabb-e a művészet, amikor nem lépi túl önnön atribúcióit. Vajon nem a cenzornak volt-e igaza a maga szempontjából, amikor jobban félt a látszólag l'art pour l'art jellegű formabontástól, mint a konvencionális formák helyenkénti tartalmi radikalizmusától?

– A második Forrás-nemzedék szerepét az említett beszélgetésben a magaskultúra és a tömegkultúra közötti szakadék áthidalásában látod, mely­nek extenzív lendülete nem hagyott időt az önszemléletre, az eszközök megújítására, s így számotokra később meddővé, túlságosan konzervatívvá, visszahúzó erővé vált. Miben tér el a te költészetfelfogásod a Far­kas-, Király-, Magyari-féle generációétól, s miben vált folytathatatlan­ná számodra, számotokra az a fajta líra?

– Az előző nemzedék költészetét ma már a mi lírafelfogásunk közvetlen előzményeként tudom szemlélni, és még azt is megkockáztatnám, hogy nem igazi ellentétekről, hanem szerves továbbfejlődésről van szó. A Farkas-, Király-, Magyari-féle generáció a saját kulturális hagyomány visszavételét hajtotta végre a költészetben, el egészen azokig a folklorisztikus elemekig, amelyeket a proletkult irodalom vagy háttérbe szorított, vagy meghamisított. Hiszen a proletkult is jócskán merített a folklórból, és miközben új irodalmat hirdetett, a régi sémák felújításával akarta saját legitimitását bizonyítani. A második Forrás-nemzedék egy sajátos közösségi-nemzetiségi erkölcs nevében nyúlt vissza ugyanazokhoz a motívumokhoz, és ezzel visszaszerezte egyfajta közéleti költészet becsületét. A mi generációnk folytatta ezt a visszavételt, de most már egy teljesebb irodalomeszmény nevében: szerintünk az irodalomnak ismét irodalommá kellett válnia. Szőcs Gézáék fölismerték azt, amire az előbb már utaltam, hogy a formai keretek szétrombolása – egyféle avantgárd látásmód – adott esetben fontosabb lehet, mint a hagyományos köntösbe öltöztetett politikum. Nagyon hamar rájöttek erre az irodalmi élet irányítói is, akik szétszórták vagy elhallgattatták ezt a társaságot. Én jónéhány évig szintén elutasítottam az előttem járó Farkas Árpádék ars poeticáját, kevésbé látványos, sokak számára hermetikus, manierista, analitikus költészetet próbáltam művelni. Ezekre az évekre általában jellemző egy irány- és eszménykeresés, aminek a gyümölcsei mostanában kezdenek beérni. A legfiatalabbaknál már tanúi lehetünk a teljes hagyomány – a klasszikus kultúra – visszavéte­lének. De még mindig úgy látom, hogy ez csak későre sikerülhet, majd csak akkor, amikor az erdélyi magyarságnak egészségesen működő, természetes lélegzetvételekkel, egyenletes tempóban haladó irodalma, művészete lesz. Ez pedig egy megfelelő intézményrendszernek is függvénye. Lehet, hogy amire oda eljutunk, már nem lesz fontos nekünk a vers, vagy csak annyira lesz fontos, mint most Nyugat-Európában: humán értelmiségiek alkalmi csemegéjeként.

– Az 1980-as Lepkecsontváz című köteteddel érzem költészetedet egyértelműen leválni az indulásodat meghatározó hagyományról, s a füg­­getlenedésed azonnal látványos felívelés kezdete lett. Milyen volt megváltozott törekvésed fogadtatása? Hogyan reagált az irodalmi közvélemény a nemzedéked által meghonosított újfajta verseszmény tér­nyerésére?

– Egy viszonylag jó indulás után elég hosszadalmasra sikeredett az én útkeresésem. Ennek egyik következménye, hogy ma már tudatosan vállalom az időnkénti hangváltás kockázatát. A saját bőrömön tapasztaltam ugyanis, hogy milyen nehéz a régi kerékvágásból kitérni, de arra is rá kellett jönnöm, hogy időről időre irányt kell változtatnom, mert másképpen rutinból kezdek írni. Ez lehet alkati kérdés is, nem biztos, hogy mindenki így van vele, de számomra az írásnak csak akkor van értelme, ha van benne egy ismeretlen elem, egy titokzatos x is. Ha szellemi kaland is, nem csupán a megszerzett tudás kamatoztatása. Ha pontosan tudom, hogy részletről részletre milyen lesz a vers, s hogy miképpen fogom befejezni, akkor már nem érdekes. Akkor már nem érdemes megírni, mert nem lesz benne a formával való küzdelem drámaisága. De hogy a kérdésed velejéhez visszatérjek: A Lepkecsontváz, majd Az örök halasztás bonyolultabb versépítményeit előbb meglepetten, majd elismeréssel nyugtázta a kritika. Igaz, volt ellenvélemény is: individuálisabb, kevésbé közösségi, amit művelek. Nemzedékem versei egyébként két tűz között edződtek. Az olvasó nem nagyon tudta semmiféle előzményhez kötni ezeket, hiszen az avantgárdnak nem volt igazi hagyománya sem nálunk, sem Magyarországon. Egyedül a jugoszláviai Új Symposion költői jártak előttünk. Magyarországon valamivel később, Zalán Tiborék lírájával kezdett teret hódítani egy avantgárd szemlélet, amely azután hamarosan el is halványult, és csak egy kisebb csoport szövegeiben él tovább. Az olvasók ellenállását könnyű volt legyőzni, hiszen ezek a konvencióromboló versek egy zárt rendszer szétbonthatóságának modelljét adták, és iróniájukkal megkérdőjelezték a szak­ra­li­zált értékeket. Viszont erre nagyon hamar rájött a cenzúra is. A kritika ugyan megpróbálta elfogadtatni ennek a generációnak az ars poeticáját, és egy ideig úgy tűnt, hogy az erdélyi irodalom tradicionális értékrendje teljesen megváltozik, de néhány év liberálisabb irodalompolitikája után tilalom alá került minden újítás, és költészetünk struktúrája nem változott meg lényegesen.

– Járt-e megosztó feszültségekkel az, hogy miközben többen az intézményes kultúrába integrálódtatok, a meglévő lapokban publikáltatok, mások a saját szuverén orgánumuk, az Echinox létrehozásán, megerősítésén fáradoztak? Milyen volt a viszonyod az Echinox körével?

– Utaltam rá máshol is: egy pillanatig sem tartottam magam igazán avantgárdnak. Voltak feszültségek, de ezek nem annyira irodalmi, mint inkább politikai nézetkülönbségekből adódtak. És amikor politikáról beszélek, akkor elsősorban a cselekvés ideológiájára gondolok. Hiszen abban mindannyian egyetértettünk, hogy ami van, az elviselhetetlen, és talán abban is, hogy milyen társadalomra lenne szükségünk. De amíg mi az intézményeken belüli cselekvést is lehetségesnek láttuk, addig mások radikálisan tagadták ezt, és a fiatal irodalom új intézményeinek fölépítésével próbálkoztak. Ez a két felfogás nem mindig különült el élesen, így indítottuk meg az Igaz Szó Fiatalok mellékletét 1978-ban, amelyet hamarosan beszüntettek, és így szerkesztettük meg az Ötödik évszak című antológiát 1980-ban. Akkor természetesen én is azt reméltem, hogy ezekből a kezdetekből új folyóiratok nőhetnek majd ki. Nem sikerült. Emlékszem, hogy a nagyváradiak is lapot akartak alapítani. Több mint tíz év után most végre megvan a Kelet–Nyugat. De ez már egy másik éra. A mi tágabban értelmezett generációnk későbbi sorsa is két utat mutat: mi itthon maradtunk, nagy nehezen átvészeltük az elmúlt évtizedet, néha már-már belső emigrációba kényszerülve. Azok, akik a nyílt szembefordulást választották, sorra kénytelenek voltak elmenni az országból. Utólag visszatekintve úgy gondolom, hogy mindkét választás reális volt. S nemcsak reális, hanem szükséges is.

Ami az Echinox körül történt, Kolozsváron történt. Aki Marosvásárhelyről szemlélte ezt, valamennyire kívülálló volt. Én is közöltem ott, egyenként jó kapcsolataim voltak a szerkesztőkkel, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy közéjük tartoztam.

– Ma is ódzkodsz egyébként a nemzedéki szemlélettől, vagy változott valami kolozsvári egyetemi éveid óta ezen a téren? Kiket tartasz korosztályod, s – mint a fiatalok egyik legfőbb mentora – az utánatok indultak legtehetségesebb tagjainak? Lap- és antológiaszerkesztői tapasztalatod alapján miben térnek el a romániai magyar líra legújabb tendenciái a ti törekvéseitektől?

– Az irodalmi generációk létét tagadni ostobaság volna. Hiába bújunk ki a skatulyából, mert úgyis visszagyömöszöl oda az irodalomtörténészek kénye-kedve. Azonos helyzetek viszonylag hasonló szemléletre predesztinálnak, ezt elismerem. De mindig riasztott, és ezután is riasztani fog a közös programok egy akolba terelő kényszere. Gyengébb egyéniségeknek jó szamárvezető az ilyen közös program, s még az erősebb tehetséget is átlendítheti a holtponton. Mégis az a véleményem, hogy az írás egyszemélyes műfaj. A versek közötti csendet viszont jó, ha megtöri a társak odafigyelő harsánysága. Summa summárum: nemzedékek mindig voltak és lesznek, akár tetszik, akár nem, hiszen az azonos élmény és hangulat mindenki mástól megkülönbözteti az egyívásúakat. Ám csak egy pangó irodalomban, egy megváltót váró irodalmi közéletben számíthat rendkívülinek egy-egy új generáció jelentkezése. S ki tagadná, hogy minden remekműve ellenére a mi irodalmunk pangó vérerekkel, a trombózis halálos veszélyével érkezett el a század kilencedik évtizedébe? Korosztályom legtehetségesebbjei? Sokan voltak, egyre kevesebben vannak. Mózes Attila kitartóan ível fölfelé továbbra is, Adonyi Nagy Máriától évek óta nem olvastam verset, Balla Zsófia el-elhallgat, de azért hála istennek gyarapodnak kötetei, Ágoston Vilmos, Szávai Géza kitelepült Magyarországra, Sütő István belepusztult a csalódásokba és a reménytelenségbe, Boér Gézát is megölte az alkohol, Palotás Dezső talán most ismét írni fog. A valamivel fiatalabbakkal szintén egy generációvá kalapált az idő. Szőcs Géza visszatért, Egyed Péter konokul dolgozik, szerkeszt, esszét, prózát, verset ír. Közben beérett már egy újabb nemzedék: Kovács András Ferenc, Visky András, Egyed Emese, Tompa Gábor egészen másfajta lírát művel. Klasszicizáló hangjuk, személyességük nemcsak az európai hagyományok teljességét idézi föl, hanem az erdélyi elődökre is visszautal: Dsidára, Áprilyra. Magamhoz most őket érzem a legközelebb, hiszen évek óta kedvenc formám a szonett.

– „de sohasem engem csak tegnapi arcomat elmúlt / arcomat szaggatja szét a lövedék csak / elmúlt arcomat sebzi meg a kő a szó a kés és hiába / a düh hiába a fegyver vasán feszülő kéz / kegyetlen hallgatása mert mindig épen és sértetlenül / lépek ki a dörrenés füstfátyolából” – írod a Lepkecsontváz címadó versében. Honnan meríthetett erőt a kisebbségi sorban élő költő a tartáshoz és a kitartáshoz? Menedék-e számodra a vers, adhat-e védelmet, reményt, s lehetőséget arra a szembesítésre, amit A szitakötő leírására készülődve című versedben sürgetsz keserű indulattal?

– Közhellyel válaszolok: a papír és a ceruza mindig kikerült, és ezután is kikerül majd. Ezért is voltam mindig óvatos, ha kitelepülő vagy itthon maradó, de depresszióba süllyedő értelmiségiekről kellett ítélkezni. Én ugyanis úgy vészeltem át viszonylag – legalábbis remélem – ép lélekkel és fogékonysággal a nehéz éveket, hogy íróasztalom mellett a magam ura lehettem. S nemcsak menedék volt a vers, de lehetőség is a cselekvésre. Ami itt nem jelenhetett meg, az megjelent Magyarországon, ha sikerült átcsempészni. Ha elfogadom, hogy a versnek még értelme van manapság, akkor a versíró ember is meglelhette a maga értelmét ebben a rossz világban is. Egy ilyen fölismeréssel tán könnyebb volt kitartani. De nem mindenkinek adatott meg a vers mint szellemi ajzó- és nyugtatószer. Persze az a kérdés, hogy metaforák között búj­kál­va nem érzi-e egy idő után gyávának magát az ember. Versben beszélni akkor, amikor üvölteni, jajgatni, tiltakozni kellene, hát ebben is van egy jó adag szkizofrénia. Minden cselekvés pótcselekvés, ha nem úgy cselekszel, ahogy szíved szerint cselekednél. Ezt a szégyent éreztem én is, érezték mások is.

– 1982-es köteted, Az örök halasztás egyik központi gondolata a képek, jelképek kiürülése, a hasonlatok megfogyatkozása. Miért épp a szonett jelentette e konfliktus feloldását költészetedben?

– Hiszem, hogy a költészet egy és oszthatatlan, és teljesen fölösleges mindenféle iskolás címkéket aggatni a versekre: leíró, szerelmes, gondolati stb. Mégis van egy szemernyi igazság ebben a címkézésben, vagy legalábbis a mögötte sejthető és egyáltalán nem mondvacsinált dilemmában. Ami elsősorban a költőké, nem a stilisztikáé. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nehéz a líra törvényein belül maradva elvontabb jelentéseket megfogalmazni. Talán nem is ez a költő dolga. Bár én máig sem tudom pontosan, hogy mi a költő dolga. Mindenesetre kockázatos vállalkozás volt számomra a szonett, hiszen ki kellett lépnem a hasonlatok, metaforák és szimbólumok sűrű rácsa mögül, és ha úgy tetszik, föl kellett fednem az arcomat. Meglehet, ez már kivonulás a költészetből, egy olyan útnak a kezdete, ami az elhallgatáshoz vezet. Szeretném remélni, hogy nem jutok el az út végére. A jó szonett nem tűri a képek halmozását, tulajdonképpen csak egyetlen képet szabad benne kibontani: értelmezni kell, magyarázni, átfordítani a fonákjára, levonni belőle a konklúziókat. Addigi verseimhez képest ezek a szonettek valószínűleg egy közvetlenebb önkifejezés és egy elvontabb gondolkodás igényét mutatják. Nem arról van szó tehát, hogy megfogyatkoztak a jelképek, hanem inkább azt keveselltem, amit általuk elmondhattam. Számomra ezekben az években hasznos volt ez a megoldás, fegyelmet, kitartást, erőt adott, de mostanában ismét sóváran gondolok a költői fantázia önfeledt játékaira.

– Költészeted letisztulása, klasszicizálódása – a Friss hó a könyvön kötetre és a JAK-füzetedre gondolok – időben egybeesik a hazai posztmodern áramlatok felfutásával. Miféle elszánás és megfontolás kell ahhoz, hogy valaki ilyen fokig elutasítsa a korszerűnek tetsző aktualitást? Milyen élmények, hatások folytán érlelődött meg benned az egy korábbi prózai írásodban megfogalmazottak – „A kerek és megbonthatatlan egységű műnek, a groteszk felhangok nélküli, borzongató tragikumot sugalló zárt struktúráknak talán végképp bealkonyodott” – meggyőző cáfolata?

– Kérdésed, ha más megközelítésben is, de az előző kérdés folytatása. Folytatom én is a választ: sohasem képzeltem azt, hogy akár a legerősebb egyéniség is kivonhatná magát a divatos áramlatok hatása alól. Főleg amikor nem csupán divatról van szó, hanem jóval többről.

Bármerre nézek, tétovább lett az irodalom és a művészet. Szépen hangzik a „posztmodern” jelző, de jellemző, hogy a formai jegyeiről szívesebben értekezik mindenki, mint a tartalmiakról. Pedig mindennek valószínűleg eszmei-ideológiai háttere van. A második évezredet különös meghasonlottságban fejezi be az emberiség: szédületes technikai fejlődés és eszmei-filozófiai zűrzavar. A mostani kelet-európai nyitás elfedi előlünk, hogy ami történik, az csak politikai és gazdasági rehabilitáció, de ebben a pillanatban egyetlen érvényes eszme működtethető, egyetlen érvényes filozófia: a kereszténységé! Fáradtabban, kiábrándultabban, szkeptikusabban, mint sok-sok évszázaddal ezelőtt. Ilyen körülmények között a költészet is gyakrabban tekint visszafelé, mint előre. Évekkel ezelőtt még hittem abban, hogy a versformák egyenes vonalú fejlődése áthághatatlan szabály, ma már tudni vélem, hogy mindaz, ami a lírában végbemegy – akárcsak az irodalom egészében – inkább hasonlítható valamiféle ingamozgáshoz. Másképpen máris letehetnénk a tollat, hiszen formai újításban már mindent kipróbáltunk, eljutottunk a lehetséges végpontig: a képversig. Mindezt a tapasztalatot nem szabad ugyan megkerülni, ám egy elképzelt hierarchia csúcsának sem szabad tekinteni. Az újítás és megújulás morális kényszer számomra is, de ma már biztos vagyok benne, hogy nem létezik ilyen hierarchia.

– Pályád máig legutolsó szakaszában – ahová én a két szonett-könyvet és az Égő éveket sorolom – nemcsak a zárt formák felé, hanem egy kevésbé áttételes, vallomásosabban személyes kifejezésmód felé mozdulsz el. Meddig fokozható a közvetlenség abban a sorshelyzetben, melyben élned és írnod adatik?

– A cenzúra markából szabadulni sem így, sem úgy nem lehetett. A szonett viszonylag tényleg vallomásra kényszerít, óhatatlanul meg kell fogalmazni a személyes sorshelyzeteket. Hangot vált­va, a jelképek tömkelegéből egyetlenegy nagy jelkép vonzásába menekültem: a magánélet mindennapos dilemmáit – néha drámáit – írtam makacsul. Ez a hangváltás megadta nekem a közvetlenség elégtételét is, de bizonyos értelemben továbbra is áttételesek maradtak a szövegeim, hiszen ahhoz, hogy a saját közönségében visszhangra találjon, a költő ezekben a nagyon személyes, nagyon vallomásos kifejezésformákban is szimbólummal él: önmagát teszi valamiféle „szimbólummá”.

– 1989-es esszékönyved 23 mélyen beleélő, szubjektív verselemzést tartalmaz, melyek az irodalmi hagyomány évszázadait ölelik föl Balassitól Babitson, Szabó Lőrincen, Adyn át Blaga-ig. Mik voltak a szempontjaid a versek kiválasztásánál? Hogyan hatnak vissza versélményeid, elemző szembesüléseid a lírádra?

– Ebben az esszésorozatban a szükségből próbáltam erényt kovácsolni. Az utóbbi években minálunk a középiskolás diákok és tanárok alig-alig jutottak hozzá a megnyirbált tankönyveken kívül irodalomtörténeti vagy stilisztikai elemzésekhez. Az Igaz Szónak volt egy rovata, az Irodalom és Iskola, ezt én szerkesztettem, és akkor merült föl, hogy indítsak egy ilyen sorozatot. Az az igazság, hogy így a magam szerkesztői penzumát is megoldottam, és menet közben derült ki, hogy könyv lehetne belőle. A szerzőket és verseket úgy kellett kiválasztanom, hogy ne térjek el túlságosan a tantervtől, de még így is volt lehetőségem a saját preferenciámat érvényesíteni. Rengeteg tanulsággal járt ez a vállalkozás, hiszen a magyar költészet egészéről kellett vázlatos képet nyújtanom, miközben versről versre kibonthattam azt a „költészetesztétikát”, amelyről addig csak hellyel-közzel, alkalmi kritikákban ejtettem néhány szót. Világossá vált számomra, amit addig is sejtettem, hogy a verset nem lehet súlyos vérveszteség nélkül kimetszeni abból a kontextusból, amelyben született. Az egyéni sors apró-cseprő tényei nélkül is szegényebb a remekmű. Korszerűtlen felfogásnak tűnik ez, de nem tehetek róla, nem hiszek a szerzőjétől, korától és közönségétől független alkotásban. Ez a konklúzió nyilván visszahatott a verseimre is. Ha úgy tetszik: megnyugtatott. Rájöttem, hogy nem érdemes kapálózni a mindenféle aktualitások ellen, mert nem akkor lesz szabad a költő, ha betegesen irtózik, mondjuk, attól a szellemi provinciától, amelyben alkot. Minden költő ilyen szellemi provinciában alkotott, és alkot ma is. Nagy élményem volt a sorozat írása közben a különféle „rokoni kapcsolatok” újbóli felfedezése. Mert igaz a kontextustól való erős függése minden költőnek, de éppúgy igaz az is, hogy eltéphetetlen nyelvi és szemléletbeli szálak fűzik egymáshoz, mondjuk, Balassit és Adyt, Berzsenyit és Vajda Jánost. A hagyományból nem érdemes kilépni. Át kell engedned magad ennek az évszázados áramlásnak, hogy sodorjon „új vizek” felé. Egyébként nekem az is fontos volt, amíg ezeket a versmagyarázatokat írtam, hogy erdélyi különlétünkben elmondhassam: van egy összmagyar hagyomány, és ennek részei vagyunk mi is.

– Neved egyre ismertebb itthon, hosszú évek óta sokat publikálsz a folyóiratokban, JAK-füzeted azonnal elfogyott. Pótolta-e magyarországi jelenléted és népszerűséged a beszűkülő romániai fórumokat?

– Igen is, meg nem is. Az az igazság, hogy én a fiókomnak írni nem tudok. Szeretném hinni, hogy harminc-negyven-ötven év múlva is érvényes, amit leírtam, de ez még nem elég. Az elmúlt évtizedekben sok mindenbe belefásulhattam, ám frissen kinyomtatott verseimet majdnem akkora örömmel veszem kézbe ma is, mint tizennyolc éves koromban.

– Hogyan módosítja az író szerepét, feladatát a decemberben bekövetkezett fordulat? Milyen távlatokat nyitott meg, s mely tennivalókat tartod a legsürgetőbbeknek a magyar kultúra intézményi változásait illetően?

– Talán az lett volna a természetes, hogy a politika végre kivonuljon az irodalomból, és megkezdődjék egy egészségesen rétegzett irodalmi életnek a kiépítése. Hiszen az öncsonkítás elkerülhetetlen volt, de az erdélyi magyarságnak most már teljes kultúrára van szüksége, és erre látszólag meg is nyílt a tér. A folytonosság, hála istennek, nem szakadt meg, van amire alapozni, de mindenképpen az alapoknál kell kezdeni, és teljesen át kell alakítani azt a hagyományos szerkezetet, amely a mi kultúránkat jellemezte, és amelyben a megmaradás, megőrzés, megtartás – tehát a konzerválás – ideológiája dominált. Az író morális kényszer alatt alkotott, és lelkiismeretfurdalása volt, ha individuálisabb vagy akár intellektuálisabb, tehát bizonyos értelemben áttételesebb élményrétegeket dolgozott föl. „Játszani is engedd” – mondta volt a költő. Hát most itt lehetne az ideje a hasznos játéknak is, de én úgy látom, hogy ez az idő még várat magára. Biztató viszont, hogy számos új lap és kiadvány látott napvilágot, és mindenki az intézményalapítás lázában él. Az államilag tessék-lássék fenntartott néhány intézmény helyett most érvényesülhet a fogyasztók opciója. Csakhogy ez mégsem olyan egyszerű. Végzetes tévedés lenne azt hinni, hogy ép érzékkel és ízléssel vészeltük át a diktatúrát. Olvasók voltak ugyan, sokkal többen is, mint másutt, de ezután merőben új értékrendre lesz szükség. A magaskultúrát valakinek majd el kell tartania, mert különben áruvá degradálódik. Erről Magyarországon is sok vita volt, és a megoldás még ott is csak alig-alig körvonalazódik. Az író szerepe egyébként sem változott meg egyik napról a másikra. Nem is változhatott, mert a szókimondás határai egészen mások, de a helyzet sokban a régi. Úgy gondolom, hogy még sokáig a diktatúra éveinek dokumentálása, tanulságainak feldolgozása lesz az írók legfőbb foglalatossága. Csak egy ilyen erős politikai töltettel rendelkező – s ki tudja, meddig tartó – korszak után következhet majd el az a bizonyos egészséges rétegződés.

– Milyen tervekkel, elképzelésekkel kezdted főszerkesztői munkádat a Látónál? Érzékelhető-e a folyóiratnál az áttelepült írók hiánya?

– A Látóvá átkeresztelt Igaz Szó szerkesztői sem vonhatják ki magukat ebből az átrendezésből. Új lapnak tekintjük a Látót, végre szépirodalmi folyóiratnak, amely egyelőre semmilyen szűk irányzatot nem képviselhet, és nem azért, mert az Írószövetség folyóirata, hanem mert ki kell várni, amíg a frissen megalakult lapok is átvesznek egy-egy külön pászmát az irodalmi életből. Lassan-lassan mégis kirajzolódik a Látó arcéle. Szükségünk van a fiatalok jelenlétére, több esszét, intellektuálisabb irodalmat szeretnénk közölni. És helyre kell állítani azt a kritikai értékrendet, amely a leginkább megszenvedte a cenzúrát. Lényegesnek tartom, hogy ott legyenek a lapban a kitelepült írók, akik bizony hiányoznak nekünk, mint ahogy hiányzik általában az a rengeteg eltávozott értelmiségi is. A Látó az erdélyi magyar irodalom folyóirata, de most már valamiképpen az összmagyar folyóiratkultúrában is gondolkodnunk kell, kéziratokat kértünk és kaptunk Magyarországról, Újvidékről, máshonnan is.

– Szeretném, ha végezetül beszélnél arról, hogy neked személyesen mit jelentett a „forradalom” győzelme. Hogyan látod a jövőt? Módosul-e költői programod a bekövetkezett események fényében, hogyan változott meg életed, életetek?

– Fokozatosan kiderült, hogy nem volt igazi forradalom Romániában. Egy tényleg gyökeres fordulatot hozó és remélhetőleg békés, folyamatos, vértelen forradalomnak ezután kell végbemennie. Saját pályám is példázza azt az ellentmondásos helyzetet, amelybe kerültünk. Hiszen írónak, szerkesztőnek bőven elegendő feladat lenne egy új lapot talpra állítani. Én emellett politikai szerepet is vállaltam. December végén az óriási lelkesedést látva, azt reméltük, hogy hamarosan kiválasztódnak azok az értelmiségiek, akik főhivatásban művelik majd a politikát. Nem így történt. A diktatúra lelki-szellemi pusztítását nem olyan könnyű kiheverni. Így hát még egy darabig nekem is „kettős életet” kell élnem, szenátor vagyok és az RMDSZ elnökségének tagja. Általános kelet-európai jelenség ez az író-politikusi szerepvállalás, talán azért, mert az írót hivatása a legsötétebb években is belső ellenállásra késztette. Nem személyes érdem az ilyesmi. Egyszerűen arról van szó, hogy az igazi irodalom mindig ellenzéki. Nagy gondom mégis az irodalom és a politika erkölcse közötti ellentmondás. Vagy a politika falja föl a vele kacérkodó írókat, vagy az írók szüntetik meg a politika immoralitását. A kétfajta gondolkodásmód eléggé összebékíthetetlennek látszik. Bár a mi helyzetünk valamivel összetettebb: kisebbségi érdekképviseletről és nem egy szűk pártideológiáról van szó. Ám semmiképpen sem veszélytelen pályamódosítás ez. Rezignáltan hallgattam múltkorjában a híradást, hogy Havel köztársasági elnök türelemre intette a kommunisták ellen tüntető prágaiakat, és elképzeltem, hogy ellenzéki íróként most ő is ott lenne a tüntetők között, nem méricskélné a szavait, nem lenne higgadt és megfontolt.

Isten óvjon engem attól, hogy ne tudjak többé verset írni. Az utóbbi hónapokban bizony nem írtam. Sejtem, hogy ezután nem szonettet, valami egyebet fogok írni. S ki tudja, mit?

1990

„Nem jó illúziókkal élni”

Kérdez: Érdi Sándor

– Romániában, Marosvásárhelyen él egy 42 éves férfi. Nős, két gyermeke van. Évek óta politizál, jelenleg is szenátor, a parlament tagja. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.

Eredeti foglalkozása folyóirat-szerkesztő. Igazi hivatása szerint viszont költő. Megjelent másfél tucatnyi kötete, s ha csak kevéssé ismerjük őt és verseit, ez kizárólag bennünket minősít. Halk szavú ember, és költőként is kerüli a harsány színeket, az erős indulatokat. Ez a halk szó, úgy vélem, sokáig visszhangzik azokban, akik megismerkednek vele és verseivel.

– Az én választásom gyerekkori választás, egészen kis koromtól, elemistaként, második, harmadik osztályosként verset írtam. Ez aztán végigkísérte a középiskolás éveimet. Kézdivásárhelyi vagyok, háromszéki. Ez a Kárpátok délkeleti karéjában fekvő kis város, földrajzilag a legkeletibb magyar városka. Egyébként szüleim is háromszékiek, anyám sepsikőröspataki, Sepsiszentgyörgy mellőli, apám pedig erdővidéki volt, olaszteleki. Nagyszüleim pedig mindkét részről székely parasztemberek voltak. Azt hiszem, hogy gyermekkoromat mindenképpen meghatározta az, hogy megkaptam ezt a kisvárost és a városélményt, de ugyanakkor megkaptam a székely falu világát is...

– Mikor találkoztál a politikával úgy istenigazából először?

– A politika közvetve nagyon hamar beszivárgott az életünkbe. Úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem sok szempontból szerencsém volt. Szerencsém volt azért, mert a kamaszkorom a 60-as évek második felére esett. Én 1970-ben érettségiztem, akkor voltam 19 éves, és a 60-as évek végén szellemileg sok minden történt Európában és Kelet-Európában is.

Ez még Romániába is beszivárgott. Volt néhány esztendő itt, Romániában 1968-tól úgy 70–71-ig, tehát egy nagyon rövid időszak, amikor egy látszólagos nyitás, egy látszólagos liberalizálás azt az érzést kelthette bennünk, hogy itt valami lényeges változás készül. Ezek illúziók voltak, és nem jó illúziókkal élni. Nekem a késői kamaszkoromat és az egész ifjúkoromat meghatározta egy ilyen remény. Tehát ez a fajta indulás, azt hiszem, hogy nagyon fontos. Fontos az, hogy a 70-es évek legelején, amikor én diák lettem Kolozsváron, akkor már le is számoltunk ezekkel az illúziókkal. Szembesülni kellett a valósággal, bennem is, és azt hiszem, másokban is egyértelműen megtörténtek a döntések. Tehát 19-20 éves koromban valójában én már választottam.

Választani kellett oly módon, hogy ellenzékiként próbálja-e az ember a maga életét kialakítani, vagy pedig hallgat.

– Mit választottál akkor és miért?

– Alternatívák még akkor is voltak. Most nem feltétlenül a személyes lehetőségeimről beszélek, hanem egy egész generáció alternatíváiról. Nagyon érdekes volt az, hogy érdemes-e például ennek a rezsimnek mindenfajta intézményébe – a mi esetünkben kulturális intézményekről beszélek, például szerkesztőségekről –, beépülni, és ezzel a fajta beépüléssel, belülről való megmozgatással, szétfeszítéssel lehet-e eredményt elérni, vagy sokkal radikálisabban kell mindenhez viszonyulni. Kívülmaradással. A kívülmaradással és azzal az eséllyel, hogy ily módon jobban lehet hatni mindarra, ami van és mindarra, amit meg kell változtatni. Az én választásom akkor az volt, hogy kétévi tanárkodás után 1976-ban a marosvásárhelyi Igaz Szó egyik szerkesztője lettem. És hát... sok későbbi részeredménnyel, sok későbbi torz sikerrel és nagy-nagy kiábrándulásokkal haladtunk szépen végig a 70-es évek második felén, a 80-as éveken, egészen 1989-ig.

– Ma hogy látod? Jól döntöttél?

– Nagyon nehéz ezt megítélni, mert nem hiszek igazán abban, hogy a döntéseink, azok csak az egyén döntései, és nem működnek közre mindenfajta kényszerek is. Miután szerkesztőként dolgoztam, mindennap találkoztam a kompromisszumok dilemmájával. Nap mint nap szembesültem azzal, hogy itt mindenfajta erők, minden módon, mindenféle ráhatással meg akarják kötni, be akarják gyömöszölni egy skatulyába az embert, szét akarják roncsolni a belső meggyőződését és a belső ellenállását. Ez az időszak számomra nagyon jelentős felkészülés volt mindarra, ami 1989 után történt. Ez is egyfajta választás volt. Volt más lehetőség is, én tulajdonképpen azt is ugyanolyan jó választásnak tartottam, ha nem jobbnak. Azokra gondolok, akik az én nemzedéktársaim közül vagy a későbbi generációból már ezt a fajta intézményen belüliséget sem vállalták, és minden módon kivonultak egy, az itt még létező, létezgető magyar kultúra hivatalos intézményrendszeréből. Ez viszont egyértelműen azzal a következménnyel járt, hogy ezek az emberek el is mentek az országból. Tehát ez a választás viszont egy út volt, ennek következményei voltak...

...Én a saját generációm tagjaival és a nálam fiatalabb generációkkal, úgy gondolom, de erről elsősorban nekik kellene nyilatkozniuk, hogy jó viszonyban vagyok. Már csak azért is, mert az Igaz Szónál lehetőségünk volt arra, hogy ennek az új nemzedéknek valami módon egy kis keretet próbáljunk biztosítani. Eléggé idegesítette is a hatalmat és megpróbálták rajtunk tartani a szemüket. Ez állandó zaklatást jelentett számunkra.

– Mit jelentett a mindennapokban a zaklatás? Hogy zajlott?

– Ez időszakonként változott. Másképpen nézett ki ez az 50-es években, másképpen a 60-as években, vagy később.

A 70-es, 80-as években ez elsősorban a megfélemlítés és elhallgattatás szándékával történt. Tehát minden módon körülhatárolni, elszigetelni, megfélemlíteni és elhallgattatni az embereket. Ezt próbálták mindenfajta eszközzel megvalósítani. Az értelmiséget, ezen belül a magyar értelmiséget kiemelt módon kezelte a szeku­ri­tá­té, az írókat, költőket, szerkesztőket állandóan figyelték. Hogy ez a mindennapokban mit jelentett? Azt jelentette például, hogy tudtuk, lehallgatják a telefonunkat. Esetleg a lakásunkat is figyelik. Ez később be is bizonyosodott 1989-ben. Akkor néhány napig beszélni kezdtek azok az emberek, akik ezt művelték. Aztán újból lehullt a függöny, tehát most már ezt újból mély titok fedi. Végül is mindenki visszaemlékszik erre, aki itt élt, és átélte ezeket a dolgokat, hogy nem arról van szó, hogy itt állandó, mindennapos, nyílt konfrontáció vagy nyílt szembesülés volt az állampolgár és titkosrendőrség között. Ez egy jóval rafináltabb állapot volt. Viszont jóval szörnyűbb közérzetet eredményezett. Egy kafkai, már-már abszurd világ volt, ahol úgy érezhettük minden pillanatban, hogy mindenki mindenkit figyel, hogy mindenki mindenkinek a lépését ismeri. Talán ezt kellene felidéznem. Ezt a közérzetet, ahogy ezt meg tudta teremteni a titkosrendőrség. Hogyha élni akartunk, akkor minden pillanatban meg kellett szegnünk mindenfajta rendelkezést, mindenfajta törvényt. Aki tisztességgel akart élni, ezt vállalta. Tehát vállaltuk. Ez generálta ezt a bizonyos kafkai hangulatot és közérzetet. Tulajdonképpen bármit, amit tisztességesen teszünk, azzal törvényen kívül vagyunk. Törvényen kívül voltunk akkor, amikor külföldi barátaink eljöttek a lakásunkra és nálunk aludtak, hiszen ezt nem szabad. Törvényen kívül voltunk akkor, amikor a magyar nagykövetségről valakivel találkoztunk, vagy akár egy másik nagykövetségről, és utána nem írtunk erről jelentést, mert kötelesek lettünk volna rögtön jelenteni. Nem a szekuritáténak, hanem az intézményvezetőnek, aki viszont közvetítette volna, mert neki oda kellett közvetítenie a szeku­ri­ta­té­hoz. Törvényen kívül voltunk, amikor a levelet nem a postán küldtük el, hanem barátaink vitték át a határon, amikor folyóiratcsomagokhoz jutottunk Magyarországról titkos utakon. Amikor tiltottnak tekinthető könyveket adtunk kézről kézre. Egy tudathasadásos lét valósult így meg. Ez igaz, tehát az önazonosságát az ember nem teremthette meg, mert volt egy kirakatélete, és volt egy törvényen kívüli élete, és csak így lehetett tisztességes.

– Mennyit rombolt ez az embereken?

– Nagyon sokat. Nem adok igazat azoknak, akik teljesen megrontott és egyáltalán meg nem rontott emberekre osztják azt a közösséget vagy azt a társadalmat, amely több évtized diktatúráját átélte. Azt hiszem, sokkal becsületesebbek vagyunk önmagunkkal szemben, ha felismerjük és elismerjük, hogy ez a kor óhatatlanul hatott ránk, óhatatlanul eltorzított bennünket. Akkor is, hogyha egy pillanatig sem fogadtuk el azt, ami van. Mert nagyon sok ember, a többség nem fogadta el, de hozta magával mégis ezt a viselkedést. Akkor vagyunk becsületesek, ha ezt felismerjük, hogy ezzel számolni kell.

A legnagyobb válságnak azt tartom, amikor emberek kilépvén egy ilyen sötétségből, egy tudathasadásos létet ránk kényszerítő állapotból, tisztán, világosan képesek kijelenteni, hogy őket ez nem érinthette meg. Ez a legveszedelmesebb, mert az ilyen ember nem is fog úgy cselekedni, hogy önmagát ellenőrizze. Én most nem azokról beszélek, akik velejükig romlottan vállalták a képviseletét egy diktatúrának, akik árulók voltak, akik mindent megtettek azért, hogy ez a rezsim tovább éljen. Nem. Mindannyiunkról beszélek, akiket így vagy úgy biztos, hogy megérintett, ami volt.

– Mennyi kompromisszumot kellett kötni? Mi a véleményed a kompromisszumokról?

– Kellett kötni ahhoz, hogy létezhessen az ember. Eléggé megbízható mércéink alakultak ki, például értelmiségi körben arról, hogy mi az, ami még elfogadható kompromisszum, s és mi az, ami már nem az. Ez nagyon nehezen tapogatható ki, és ebben már valamiképpen válaszoltam arra is, hogy megint nem hiszek abban, hogy itt egy közösség azt állíthatná magáról, hogy bizonyos kompromisszumokat nem kötött meg.

A legnagyobb megalkuvás végül is, amit meg kellett kötni, az sajnos a hallgatás volt. A hallgatás. Tehát, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, amelyeket ki kellett volna mondani. Az írók szerencsésebb helyzetben éltek, hiszen övék a vers, az esszé, a novella, egy-egy szövegben, egy-egy metaforában arról a homályos ablakról, amely mögött éltünk, egy kis, tenyérnyi foltot azért letörölt az ember, és akkor felvillant valami, egy másik világból.

– Az elmúlt húsz évben megjelent vagy tizenöt köteted. Van-e kedvenced?

– Kedvencem nincs, de van olyan művem, amelyet talán a legfontosabbként kiemelhetnék... az 1984-ben megjelent Talanítás című kötetet. Amikor már nagyon komorrá vált körülöttünk a cenzúra, akkor sikerült megjelentetni ezt a Talanítás című verseskönyvet, amelyben én, úgy gondolom, hogy bizonyos dolgokat ki tudtam mondani.

Erre a visszajelzés rögtön meg is érkezett, a megjelenés után tilalom alá került. Nem visszavonták, hanem nem szabadott emlegetni, nem lehetett írni róla, dicsérő kritikát sem engedélyeztek. Többek közt azért is, mert magát a címet, ezt a Talanítás címet rög­tön lefordították oly módon, hogy ez azt jelenti, hogy magyar­ta­la­ní­tás. Nagyon erős politikai töltetet tulajdonítottak a címnek. Ami igaz is.

– Költőként kötöttél-e kompromisszumot?

– Soha semmi olyasmit nem írtam, egyetlen olyan verset sem, amelyet utólag ne vállalhatnék, de azt hiszem, hogy ez a minimum. Tehát most nem erről kellene beszélnünk, hanem arról, hogy költőként ki hogyan kötötte meg a maga alkuit. Én sokszor váltottam utat a versben és költészetben. Lehet, hogy ezek közül egyik-másik értelmezhető kompromisszumként is, hiszen egészen fiatal költőként egyfajta dalszerű, félig-meddig kötött formájú áttetsző verstípust műveltem. Ezek nem ösztönös utak, hanem bizonyos munkának és tudatosságnak az eredményei. Később nagyon bonyolult, zsúfolt avantgárd költészetet csináltam. Két-három kötetemben is ilyen versek vannak. Aztán a 80-as években egészen élesen váltottam, és klasszikus versformában kezdtem írni. Elsősorban szonetteket, legalább kétkötetnyit. Most bárki feltehetné a kérdést, hogy ezek a váltások miért történtek meg?

Egy adott időszakban lehetségessé vált az irodalomban a konvenció rombolása. Az avantgárdnak most már helytől és időtől függetlenül mindig az a szerepe, hogy felmutatja a konvenciórombolás modelljét. Azt a lehetőséget, hogy nemcsak az irodalomban, de a társadalomban is bizonyos megcsontosodott formákat le lehet bontani. Azt hiszem, hogy én is így közelítettem ehhez az avantgárdabb költészethez. Hogy aztán ez később lehetetlenné váljék, mivel a hatalom és a cenzúra is felismerte azt, hogy ez veszedelmes. Ezek a modellek veszedelmesek a maguk közvetett módján és a maguk körében. Bár nálunk az irodalomnak és a költészetnek, éppen azért, mert más funkciókat is felvállal, sokkal nagyobb hatósugara volt. Felismerték ezt, és akkor már ez nem volt járható út...

– A költészet és az irodalom általában az erkölcs szintjéről nézi a világot. A politika nem kifejezetten az ellenkezője, de legkevésbé a morált tekinti alapkövetelményének. Hogyan egyeztethető össze, amikor például egy költő politikussá válik?

– Elfogadom, hogy a politikának más a morálja. Nem fogadom el azt, hogy a politikának nem kell hogy legyen erkölcse, hogy bizonyos erkölcsöt nem kell érvényesíteni a politikában. Ha már prioritásokat állítunk fel, akkor mindenképpen első az erkölcs, mert én másképpen a politikában sem tudnék létezni.

Az író más szemlélettel közelít, mint a politikus. Az író bármekkora közéleti magatartást vállaljon, oly módon teszi a legnagyobb hasznot a maga közösségének, ha megőrzi a saját egyéniségét, a saját eredetiségét és a saját kritikai szemléletét. Ő akkor hajtja a legnagyobb hasznot ennek a közösségnek, ha megmarad eredeti, egyéni, bizonyos értelemben magányos embernek. A politikus ezt nem teheti meg. Aki a politikai cselekvést akarja, az a kívánatos írói attitűddel szemben egy egészen másfajta magatartásformát választ. Tulajdonképpen vállal egy alávetettséget, a közösségével szembeni fegyelmet. Fel nem adva persze az egyéniségét, hiszen másképpen hogyan lehetne valaki markáns politikus. Nagyon nehéz egyeztetni az írót a politikussal.

– Miért vállaltad? Egyetlen pillanatig nem éreztem rajtad azt, hogy vonzana a hatalom.

– Nem is vonz, és nem is hiszem, hogy hatalomról lenne szó. Átvitt értelemben talán igen. Hiszen akik ezt vállalták, azok ebben a pillanatban rendelkeznek azzal a lehetőséggel, hogy ennek a közösségnek a sorsát így vagy úgy befolyásolják. Ez hatalom, ez biztos, de még nagyobb felelősség, az is nyilvánvaló. Nem hiszem, hogy az én egyéni választásom lett volna, hiszen Kelet-Európa-szerte ez történt. Az írók, alkotó értelmiségiek mintha csak erre készültek volna, amikor a különböző országokban a fordulat meg­tör­tént. Ez nálunk is így volt. Itt Romániában általában, és a romániai magyarság körében is. Ezen innen és ezen túl lehetne persze arról beszélni, hogy a mi értelmiségünk óriási vérveszteséget szenvedett. Ezelőtt három esztendővel én azt hittem, hogy ez könnyen pótolható, de nem igaz. Tehát hogy kinek-kinek egyszerre több helyen is ott kellett lennie és be kellett kapcsolódnia a politikába. Kereshetnénk más okát is. Mondhatnám azt, hogy nem voltak politikusaink. Honnan lettek volna? Az, ami azelőtt történt, az nem politika volt, és akik abban részt vettek, azokat nem szabad még csak a közelébe se engedni annak, ami ezután már politika kellene, hogy legyen.

Biztos vagyok benne, hogy tíz esztendő múlva már nem írók fogják csinálni a politikát. Mert ez a természetes. Tehát kinevelődik egy új politikusgárda. Én az eredeti hivatásomat nem adtam fel. Az a kérdés, hogy meddig és hogyan tudom ezt hasznosan csinálni, ha már vállaltam. Nagyon sok fontolgatás és habozás előzte meg a döntésemet.

– És mi lesz Markó Bélával, a költővel?

– Én abban reménykedem, hogy azért előbb-utóbb visszatér.

1993

„A forma maga is üzenet”

Kérdez: Erdélyi Erzsébet és Nóbel Iván

– Markó Béla lassan negyedszázados pályára tekint vissza, hiszen első versei még gimnazista korában, 1970-ben jelentek meg, első kötete, amit tucatnyi követett azóta, 1974-ben. Lehet-e negyedszázad után valamiféle összegzést adni?

– Mindenképpen szükség van visszatekintésre, s erre alkalmat is adott nekem az, hogy nemrég jelent meg a válogatott verseimből összeállított kötet, a Kannibál idő, amely a kezdetektől 1989-ig tartalmazza az általam fontosabbnak tartott verseket. De ez legfeljebb csak ürügye lehet a visszatekintésnek, a valódi ok az, hogy 1989-cel számomra is lezárult egy bizonyos korszak. Általában is szükséges lenne az, hogy az 1989 előtti évtizedek irodalmi termését – most már, remélem, valamennyire más szemmel, friss szemmel – újraértékeljük.

– Indulása – mint annyi kortársáé – az avantgárd jegyében történt. A szürreális vonások, a szabadvers, a központozás eltűnése merőben új gondolatiságot takar.

– Nem tartom – és annak idején sem tartottam – magamat avantgárd költőnek. Megérintett engem is huszonéves koromban az a neoavantgárd, amelynek valamelyes visszhangja Erdélyben is volt, de most, összegezve azt, amit eddig leírtam, úgy érzem, hogy ezekben a versekben az uralkodó vonás mégiscsak egyfajta rendteremtő szándék volt. Ezt fejezik ki a klasszikus, kötött formához ragaszkodó szövegek, elsősorban a szonettek. Persze ez lehet alkati vonás is, és lehet egy pálya természetes iránya. A fiatal költő konvenciórombolással kezd, és ez mindenképpen szükséges, hiszen az új generációra hárul az a feladat, hogy felülvizsgálja, s ha kell, tagadja is meg mindazt, amit az elődei alkottak. S ahogy telik az idő, ez a konvencióromboló szándék módosul. Szinte minden szerzőnél megfigyelhető a letisztulás, klasszicizálódás. Ez tehát nem csak az én személyes pályámra vonatkoztatható. És Erdélyben különleges helyzet alakult ki.

Az 1970-es évek elején, amikorra az én indulásom is esett, mindenképpen szükségessé vált az addigi keretek feszegetése, sőt szétfeszítése. Ennek megvoltak a politikai vetületei is, egyébként is nehéz a politikát és az irodalmat szétválasztani a kisebbségi sorban élők kultúrájában. Az is igaz, hogy a neoavantgárd évek fiatal költői előtt a közlési lehetőségek bezárultak, mert a cenzúra nagyon erősen beszűkítette ezeket a kereteket.

– Ez a formára is vonatkozott?

– Igen, nagyon érdekes az, hogy abban a lefojtottságban, amely­ben éltünk, az irodalomnak fölfokozott szerepe volt. Sokkal nagyobb, mint amilyen egy természetesen rétegződött közéletben és kultúrában. Mindig jobban odafigyelt a közvélemény arra, hogy mi történik az irodalomban. Én magam is modellértékűnek tartom a formát. Valamilyen értelemben a forma maga is üzenet. A cenzúra is nagyon hamar fölfedezte, hogy egy neoavantgárd formájú vers, egy grafikai játék, egy képvers – egy, a megszokott formákat romboló alkotás – az olvasó és a közvélemény számára, áttételesen természetesen, modellértékű lehet olyan értelemben, hogy a létező rendet is ily módon kellene szétfeszíteni. Erőltetett következtetésnek tűnik ez, de mégsem az, és ezt bizonyítja, hogy a cenzúra valóban tiltotta ezeknek a szövegeknek a megjelenését.

– De nem ezért tért át a szonettekre és egyéb klasszikus formákra.

– Nem, ennek, véleményem szerint sok összetevője van. Először is: nem hiszem, hogy egy szerző elvonatkoztatna azoktól a tendenciáktól, amelyek általában érvényesek egy irodalomra. Jelenleg világszerte érvényes egyfajta klasszicizálódás, az, ami egy fiatal generáció tudatában néhány esztendővel ezelőtt retróként jelent meg, így fogalmazódott meg, ezzel a szóval. Ugyanakkor számomra valószínűleg alkatilag is fontos volt az, hogy fölfedezzem a kötött formát, például a szonettet. Ami pedig ennek az erdélyi üzenetét illeti, a szonett mintája lehet egyfajta rendteremtésnek.

– A Babits Mihályról és Arany Jánosról írt tanulmányai már ezt az utat jelzik, a klasszicizálódás iránti vonzódását?

– Igen, és egyáltalán nem véletlen, hogy miközben szonetteket kezdtem írni, ezzel párhuzamosan születtek meg ezek a tanulmányok és azok a verselemzéseim, esszéim, amelyek a magyar költészetnek ezt a vonulatát mutatják be.

– Gyergyai Albert írja a babitsi szonettről: „forma egy formátlanul széthulló világban, eleven klasszicitás”. Ez a megállapítás igaz Markó Béla szonettjeire is?

– Egy eszmék, elvek, erkölcs és emberi rend nélküli világban föl kellett és föl kell mutatni például a szonett nagyon zárt, ugyanakkor a szerzőnek mégis egyfajta szabadságot biztosító modelljét. Hogy ez nem feltétlenül előremutatás, hanem visszautalás – hiszen egy hagyományt elevenít föl az ember általa –, ez igaz, ily módon értelmezhető úgy is, hogy konzervatív, hagyományközpontú szemlélet érvényesül annál a költőnél, aki fölújít ilyen formákat. S amikor a jövőt nem lehet pontosan megfogalmazni, fölmutatni a lehetséges új modelleket, akkor erre a visszautalásra van szükség.

– Egyik szonettsorozata a Költők koszorúja. Ebben tizennégy arcot, egyéniséget villant föl. Hogyan történt a választás?

– Nem egy általánosan elfogadott értékrend szerint válogattam ki ezt a tizennégy költőt. A szerzők között ott van Janus Pannonius, Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti. Ugyanakkor belekerültek olyanok is, mint például Petrőczi Kata Szidónia. Ez fölfedezés is akar lenni, nyilván. Ennek a szonettkoszorúnak nem irodalomtörténeti illusztráció a szándéka, bár úgy is lehet értelmezni. Megpróbáltam enyhe archaizálással érzékeltetni a költők hangjának egyéni jellemzőit, föleleveníteni arcukat, az életükből és művükből a lényeget megragadni. Ennek a kettőnek a viszonya, remélem, végigvonul az egész szonettkoszorún. A magyar költészet fősodra mutatja azt az állandó dilemmát, hogy élet és mű hogyan viszonyul egymáshoz.

– Széles Klára hívja fel a figyelmet ezeknek a szonetteknek kettős arcélére: „Monológok ezek a szonettek, mesteri tömörítésű pszichikai pillanatképek a gondosan megformált szerep és a nem kevésbé gondosan megszólaltatott (s a történeti díszleteket kiváló alkalommá változtató) legszemélyesebb vallomás szavai.”

– Remélem, hogy valóban így van. Számomra a lényeg az, hogy ezek a szonettek összeállnak-e szonettkoszorúvá, vagy nem. És persze itt nem a formai bravúr a lényeges.

– Bizonyíték a Mesterszonett, és ez nem csak a formára értendő.

– Formailag nagyon nehéz egy szonettkoszorút fölépíteni, hiszen maga a szonett is komoly követelményeket támaszt a szerzővel szemben. Ebben a formában éppen az az izgalmas, hogy elveszíti-e arcát a költő, miközben alkalmazkodik egy olyan formához, ami nem az ő leleménye. A tét tehát az, hogy egy ilyen általános, egyébként kitűnően kitalált formában a költő tud-e egyénit teremteni, vagy pedig úgy igazodik a formához, hogy ezáltal elveszíti az arcát. Ez a küzdelem zajlik le ebben a versformában. Amikor már rutinosan születnek a szonettek, az már nem is fontos, nem is érdekes. A szonettkoszorú tehát többletkötöttség, mert tizennégy szonettet úgy kell összefűzni, hogy azok kapcsolódjanak egymáshoz, s aztán összeálljon belőlük a tizenötödik, a mes­ter­szo­nett. De ezt nem azért vállalják a költők, hogy bebizonyítsák, jól tudják a mesterséget, hanem azért, mert ezzel a formával valami fontosat akarnak elmondani. Itt tizennégy költő életművét próbálom felmutatni, drámát, feszültséget, ami mindegyiküknél kimutatható. Ezeknek ürügyén nyilván a saját ars poeticámat is megpróbáltam megfogalmazni.

– Megtudhatjuk-e, hogyan születik egy szonettkoszorú?

– Én nem félek ezeket a műhelytitkokat elárulni. Megszületett a szonettkoszorú ötlete, tehát az a gondolat, hogy végig kellene kísérni a magyar költészetet, számomra valamilyen szempontból fontos szerzők segítségével. Az irodalom folytonosságát is bizonyítani szerettem volna. Kapcsolódnak egymáshoz a szerzők, és nemcsak úgy, hogy az egyik szonett első sora átveszi az előző szonett utolsó sorát, hanem ez a valóságban is, az irodalom áramában is így van. Az igaz, hogy egy műnek önmagában is teljesnek és egésznek kell lennie, tehát az irodalomtörténeti, sőt a valóságbeli kontextusából kiragadva is teljes üzenetnek kell lennie. De ez csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy Ady Endre például nem érthető meg mélyen és igazán Petőfi Sándor, Arany János vagy Berzsenyi ismerete nélkül. Az irodalomban a szerzők az időben is egymás kezét fogják. Megszületett tehát az ötlet, felvázoltam magamnak, hogy mely szerzőknek ajánlanám ezeket a szonetteket, majd utána a mes­ter­szo­nett született meg, s ezt bontottam vissza szonettekre. Nem tudom, hogy mások hogy csinálják, de azt hiszem, ez a műhelytitok nem is fontos, a lényeg az, hogy jó vagy nem jó a szonettkoszorú. Más az olvasás és más a megírás logikája.

– Géczi János 1989-ben azt írta, hogy Markó Béla eljutott a szonett lehetőségeinek végére. Valóban így van ez?

– Számomra lassan kimerül ez a forma. Más korszakban élünk, másfajta indíttatásokkal. De maga a forma más költőknek természetesen mondhat újat továbbra is.

– Ugyanakkor Markó Béla költészetében újjászületett a szapphói versforma is. Nem volt elég a szonett kötöttsége?

– A formának is van tartalma, gondolathordozó szerepe, üzenete. A szapphói versek másfajta klasszikumot hordoznak, más árama van a gondolatnak a szapphói versben, mint a szonettben. Ám mégsem szigorúbb ez a forma a szonettnél, hiszen azt semmiképpen sem a jambikus lejtés kötelezettsége adja, hanem a négysoros és háromsoros strófákból való fölépítettség és a csattanós lezárás. A szonett szinte kötelező módon megkívánja a szerzőtől, hogy fölmutassa egy helyzetnek, képnek, gondolatnak a színét és fonákját. Tulajdonképpen egy drámát, amelynek az első négy sora a fölvezetése, a két tercina pedig az átfordítása, lezárása, remélhetőleg csattanóval. Ettől igazán eltérni nem érdemes, ez a lényege. Nem lehet például egy szürrealista látomásokkal, villózó képekkel telezsúfolt szonettet írni. A szonett kényszeríti az embert arra, hogy egyetlen képre építsen rá egy gondolati drámát.

– A szapphói formájú költemények mintha derűsebb lélekállapotról tanúskodnának.

– Ezek a versek lezárják az 1989 előtti korszakot. Ekkor már nyiladoztak a képzeletbeli ablakok. A Kannibál idő és a hozzá hasonló szabadversek és szapphói versek közötti különbség okát én abban látom, hogy az utóbbiak semmiképp sem a költőről, költészetről, az alkotásról, tehát arról a menedékről, ablakról szólnak, amit a versírás jelentett, hanem magáról az élet perspektíváiról és reményeiről, a bizalomról.

– 1993-ban jelent meg válogatott verseinek gyűjteménye Kannibál idő címmel. A cím valamiféle állásfoglalás?

– Ebből az emberevő időből ugyan még nem léptünk ki, de ez a válogatás az 1968–89-ig terjedő korszak verseit tartalmazza, a kannibál idő ez a korszak.

– A címadó költemény szabadvers. A gondolat vonzotta ezt a formát?

– Ennyire közvetlenül nem lehet társítani a szabadvers formáját a vers mondandójával. Amit ma szabadversnek gondolunk, az versformák sokasága, minden költő maga alakítja ki esetenként, versenként azt a formát, amelyben legjobban meg tud nyilvánulni. Nekem az a véleményem, hogy szabadverset sokkal nehezebb írni, mint szonettet, mert a szabadvers esetében sötétben tapogatózik a költő, a formát magát is neki kell megtalálnia. Az csak látszat, hogy könnyedén mozoghat az ember akkor, amikor nem kell vers­lá­bakhoz, sorhosszúságokhoz igazodni. Minden szövegnek van egy lejtése, ritmusa, még akkor is, ha az nem zenei, hanem gondolatok lüktetéséből fakad.

– Mikor írta a Kannibál idő című verset?

– Érdekes módon én 1985-ig nem datáltam a verseimet. Szinte nevetségesnek éreztem, hogy költők kötni próbálják szövegeiket helyhez és időhöz azzal, hogy keltezik őket. Később azonban kiderült, hogy egyáltalán nem mellékes, helytől és időtől nem választható el igazán egy szöveg. Meg kell állnia a lábán persze anélkül is, de ugyanakkor kötődik ahhoz a helyzethez, is, amelyben megszületett. A Kannibál idő 1988 körül keletkezett. Az ilyen erős politikai verseknek van töltetük, közéletiségük és erről beszélni kell. Sokszor, amikor verset értelmezünk megpróbáljuk mereven elkülöníteni a „tiszta irodalmat” az olyanfajta irodalomtól, amelynek motivációi nem tisztán esztétikaiak, Az eredmény szempontjából nem érdekes, hogy milyen a motiváció. Nem hiszem, hogy egy szöveg értékelésében ez szempont lehetne. Talán nincs is tiszta irodalmi motiváció. Az irodalmi művek születése mögött mindig ott áll egy élet, ott vannak a helyzetek és korok. A Kannibál idő esetében is így van ez. Egy torzító, eltipró, szétszaggató időben a költő – de az abban a helyzetben élő ember számára általában is – csak egyfajta menekülés létezett: a befelé való elmenekülés. Tehát önmaga belső, lelki, gondolati, szellemi integritását akarta valami módon megőrizni. Ez nem volt könnyű. Egyfajta visszavonulást is jelentett ez egy műhelybe, az alkotómunkába, amelyet a külvilág nem tudott igazán szétverni. Nem tudott, nem akart ezzel a kettősséggel létezni. A Kannibál idő azt az állapotot próbálja jelezni, amikor már ezek a lehetőségek kifogynak, hiszen a belső ellenállásnak ez a formája sem gyakorolható túl hosszú ideig, egy egész életen át. Amikor a külvilág roncsolása, torzító hatása, mocska, kavargása kezd behatolni, a belső szabadság is kezd meginogni. Ezt a pillanatot próbálja rögzíteni a Kannibál idő.

– Az RMDSZ elnöke esetében megkerülhetetlen a kérdés: a politikai szerepvállalás nem szorítja-e háttérbe a költőt?

– Nincsen lehetőség egyszerre politikusként és költőként létezni. Ez az én személyes tapasztalatom. Nem idő- vagy energiakérdés ez. Másfajta magatartás és gondolkodásmód jellemzi a költőt és a politikust. Egy félóra, óra alatt meg lehet írni egy verset, de csak akkor, ha az a vers a nap többi huszonhárom vagy huszonhárom és fél órájában is íródik. Másként szemléli a világot az, aki ebből politikai konklúziókat kíván levonni, s másként az, akinél e szemlélet egyik finalitása a vers. Persze a világ egy és oszthatatlan, de sokféleképpen lehet látni. Írónak, költőnek, általában alkotónak lenni azzal a kötelezettséggel jár együtt, hogy az ember mindvégig őrizze meg a függetlenségét, a szabadságát. A saját közösségének is akkor tesz jót, ha a lehető legegyénibb látásmódját mindvégig megtartja és erre törekszik. Igaz, a politikus esetében is szükség van a markáns egyéniségre, de ugyanakkor olyan alázatra is, hogy közösségi érdekeknek és döntéseknek minden pillanatban kész legyen alávetnie magát. Költőnek ilyesmit nem ajánlok.

– A mostani politikai élet néhány kiemelkedő személyisége mintha cáfolná ezt a véleményt, hiszen olyan jelentős írók, mint például Václav Ha­vel, Göncz Árpád, Csoóri Sándor fontos politikai szerepet vállalnak. Az írók hitelesebbek a politikusoknál?

– Ez kelet-európai jelenség, amelynek egyik oka valószínűleg az, hogy '89 előtt az irodalom szerepvállalása sokkal nagyobb volt, mint amilyennek általában egészségesen rétegzett kultúrákban kell lennie. Ez a szerep erkölcsös írók esetében ellenzéki volt. Az irodalomra olyan közéleti funkciók hárultak, amelyek '89 után közvetlenül áttevődtek a politizálásba. Ily módon az értelmiségiek közül is talán az alkotó értelmiségiek voltak a leginkább felkészülve a változásra. Másrészt ellenzéki politikusaink nem voltak; akár lágyabb, akár keményebb diktatúrára gondolunk, egyik sem adott az ellenzéki politizálásra lehetőséget, csak az ellenzéki magatartásra. És ez a magatartás tette az írókat politikussá.

1993

* Eljövendő évek dokumentumai között bukkantam rá, félig-meddig illetéktelenül, erre a levélre (1981).

** Elmúlt évek dokumentumai között bukkantam rá erre a kis torzóra, amely talán arra lehetne bizonyíték, hogy miért nem írok prózát. De mert a Jelenkor szerkesztői fölkértek, vendégeskedjem egy másik műfajban, íme, itt van: csapongtam én is hajdanán. Sem azelőtt, sem azután nem vállalkoztam egy kitalált történet elmondására. Ebbe is csak azért kezdtem bele valószínűleg, mert úgy éreztem, hogy nem mi mondjuk a történetet, hanem minket mond a hangyák, méhek és darazsak királynője. Azóta mégis minden megváltozott. És semmi sem... (1992).

*** A kézirat itt megszakad. (1981)

**** Se virág, se méz címmel előadásként hangzott el Bécsben, a Lindengasse utcai evangélikus templomban egy Magyar Est keretében, a PEN 56. Kongresszusa alkalmából.

*****  Elhangzott Nagyváradon, az Arany János születésének 175. évfordulójára rendezett megemlékezésen.

****** Elhangzott 1992-ben egy Keszthelyen megrendezett írókonferencián.

******* Elhangzott előadásként Hagyományőrzés és modernizációs törekvések Erdélyben címmel Szegeden az Értelmiség '94 Nyári Egyetemen.

Ugrás az oldal tetejére