Csatolmány. versek, 2011 - 2013. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013.
A magyar kert
nagyon magyar,
itt legfagya-
labb a fagyal.
Magyar kertben
minden formás,
s mérsékelt a
formabontás.
Magyar kertben
magyar rigó:
magyarnak len-
ni jó, mi jó!
A magyar kert
sosem angol,
benne magyar
tücsök hangol.
A magyar kert
nem francia,
benne él Fe-
hérlófia.
Egyik fele
komédia,
másik fele
tragédia!
Itt ülök már
a hatvanban,
s mögöttem is
csak hatvan van.
Hatvan tavasz
és hatvan nyár,
semmi sem több
a hatvannál.
Csak hatvan ősz
és hatvan tél,
alig jöttél,
s már elmentél.
Hatvanszor nyílt
és csukódott,
ennyiszer tudtam
a kódot.
Hatvan remény
és hatvan bú,
hatvan ló,
hatvan sarkantyú.
Hatvan újbor
és hatvan lomb,
hatvanszor voltam
csak bolond.
Hatvan tél
hatvan ostroma,
hatvanszor voltam
ostoba.
Hatvanszor,
vagyis kevésszer,
s abban bízom,
hogy nem ér el,
ki mindig
utánam lohol,
ha meg nem botlom
valahol.
Hatvanszor bent járt,
majd kiment,
hatvanszor sem lett
happy end.
Hatvan év csak
mint hatvan perc,
tik-tak, tik-tak,
s már félreversz.
Hatvan perc van
egy órában,
élek egy kakukk
torkában.
Marosvásárhely, 2011. szeptember 8.
Nagyanyám fiatal volt,
amikor elcsatolták,
akkor lett nagyanyátlan
s nagyon kicsi az ország.
Illetve: nagyanyátlan?
Talán inkább apátlan,
mert apám ott lubickolt
a nagyanyám hasában.
Hát őt is elcsatolták,
s a húgát meg az öccsét,
hogy később kiegészült
az elcsatolt örökség.
A tehenet tejestől,
a tyúkot kakasostól,
elcsatolt háton csattant
szintúgy elcsatolt ostor.
S persze a malomárkot
és mindenféle dombot,
s ki minden faluban volt:
a köteles bolondot...
Három tenger kiszáradt,
eltűnt a végtelenség,
de maradt nekünk sok más
talanság és telenség.
Maradt az istenálddmeg,
bár inkább csak titokban,
s velünk maradt az Isten,
bár inkább csak szitokban.
Szívünk fölött kokárda,
mint ízes palacsinta,
vagy az is lehet, hogy már
inkább paprikás pizza.
Nagyapám nyugtalan volt,
s miután elcsatolták,
úgy döntött, hogy kezébe
veszi a saját sorsát.
Átkelt az óceánon,
keresett egy zsák dollárt,
és mind-mind hazaküldte,
de azt is elcsatolták.
Igaz, ez később történt,
addig a sok-sok dollár
átváltozott egészen,
szántóföld s erdő volt már.
Nyolc évig Detroitban
ő gyártotta a Fordot,
mégis hazajött végül,
bajuszkötőt is hordott.
Egész Amerikából
egy piros csörgőóra
volt az egyetlen emlék,
s felkeltünk kakasszóra.
Közben egy kis időre
még vissza is csatoltak,
és azóta sem tudjuk,
mit hoz vajon a holnap.
Nagyanyám nem békélt meg,
apámat is leszidta:
fiam, mi lett belőled,
egy büdös kommunista?
Oláhozott is sűrűn,
mindent elvettek tőlünk,
se legelőnk, se marhánk,
se piros-fehér-zöldünk.
Nem volt már gyarmatáru,
inkább kapor vagy menta,
nagyanyám nem ismerte
a szót, hogy irredenta.
Azt is hihette volna,
valamiféle fogpor,
örök esőben ázunk,
mint pohárban műfogsor.
A múltunk fényes pityke,
s hozzávarrva a dolmány:
egy kusza megvalósít-
hatósági tanulmány.
Nagyanyám s nagyapám is
fekszik odalent holtan,
és elrothad a csontjuk
már végképp elcsatoltan.
Anyám s apám is fekszik
drága dolláros földben,
és olcsó lejes gyertyák
égnek fölöttük körben.
Évente egyszer illő
meglátogatni őket,
s nézni, hogy fűben, fában
ismét világra jönnek.
Éltek vagy haltak, úgyis
övék mindig az ország,
amely nem is tud arról,
hogy már rég elcsatolták.
Nem készült DNS-teszt,
mert nem kell igazolvány,
hogy egy számítógépben
éppen hol vagy csatolmány.
S hiába kapsz majd papírt,
hogy ki lettél s ki voltál,
maradsz, akárcsak eddig:
sokszoros álompolgár.
Marosvásárhely, 2012. január 7.
(ballada a hatvanas évekből)
Negyvenvalahány éve
ott élt Amerikában,
s hazajött Anna néni
egy égszínkék ruhában.
Míg itt volt, nem viselt mást,
csak mindig égszínkéket,
ráncos nyakában gyöngysort,
ujjbegynyi hópihéket.
Nagyanyám húga, Anna,
egykor a falu szépe,
ne járj ilyen ruhában,
öltözz át feketébe!
Nevette Bardócz Anna
károgó nagyanyámat,
hogy Bardócz Julianna
egészen belesápadt.
Két ifjú lány, kik sok-sok
éven át leveleztek!
Hirtelen megvénültek,
és csúnyán összevesztek.
Úgy ment el Anna néni,
hogy már nem is beszéltek,
mint gyűrt felhők, lapultak
bőröndjében a kékek.
Szerettem Anna nénit,
hozott nekem karórát,
de a tengerbe szórta
visszafelé a morzsát.
Nagyanyám is szerette
negyvenvalahány évig,
s a felhők közt ruhája
néha még visszakéklik.
Marosvásárhely, 2012. január 9.
Kodály-ország, Csontváry-ország,
Babits-ország, Karinthy-ország
verbénája és rozmaringja
egyfolytában szivárgott hozzánk.
Mint akit egyszer arrébb tettek,
itt voltunk mi, ott volt az ország,
s amikor átment a határon,
a verebet is megmotozták.
Megfoghatatlan végtelenség,
mi ott lakott a rádióban,
recsegett mindig, s alig tudott
késő este kijönni onnan.
Volt egy hazánk a rádióban,
hol minden délben harangoztak,
és éltették a szabadságot,
Kossuth Lajosnak toboroztak.
Pléhvágóval szétvágott ország,
körben mosdótál karimája,
már mindenki belemosakszik,
törülközik, s úgy néz le rája.
Fröccsen a víz a mosdótálból,
hűsít még így is, szappanostól,
kínálják piros paprikáját,
csípős lesz, aki belekóstol.
Leginkább mégis könyvek s könyvek,
mint méz a lépből, kicsorognak,
motorházból, ki tudja honnan,
s a határőrök vicsorognak.
Jön Cs.M. hírekkel, nevekkel,
borral és betűvel is bőven,
jön B.N., Z.M., s hanyattesik
K.Gy. az ítéletidőben.
Összetörik a hátizsákban
s csorog rajta a drága lekvár,
hahotázik a titkosrendőr,
szórakozik, ki rajtunk regnál.
S a többiek mind, T.J., aki
most Pécsett lokálpatrióta,
T.I., D.G., és vajon hány még,
kit elfelejtettem azóta.
Vagy Miska, aki csak levélben,
de nem hagyott soha magunkra,
s tudtuk, csak akkor lennénk bajban,
ha majd egyszer ő is megunna.
És Cs.G.-ék vagy Z.T., minek
sorolnám, tán csak Baka Pistát
teljes nevén, mert gyűrött arcát
már égi angyalok simítják.
Hozták a kolbászt, csokoládét,
folyóiratot s Delikátot,
kipirultunk s úgy szagolgattuk,
mint egy csokor pompás virágot.
Ott van még L.S., konspirálni
együtt másztunk az Istenszékre,
s ma nem ülnénk le megszusszanni
egymás mellé egy kerti székre.
K.T., G.Gy., B.E. vagy D.A.,
s Nagy Gazsi, ki értünk is lót-fut,
aztán megáll, s egy felhőn ülve
nézi, hogy hol van Olga Korbut.
Sz.L., M.B., F.L. és SZ.K.,
de úgysem tudnék teljes listát
írni sok akkori barátról,
a maiakról annál inkább.
Ajtónkon hányan bekopogtak,
összeszorított szájú lányok
bugyijukban vitték a verset,
s hoztak érte fogamzásgátlót.
Egyik hazánk ízesítette
másik hazánkat, hozták, hozták
a jó érzést, hogy reánk gondol
túlfelőlről Delikát-ország.
A fene vágyik már a múltra,
de néha mégis eltöprengek,
hogy ez az egész, mint az inga,
milyen otrombán visszalengett.
Ha most a sok kezdőbetűből
a neveket kicsomagolnám,
hajba kapnának azon nyomban
Delikát-ország papír-romján.
Ki jobbra dőlt, ki balra hajlott,
s lehet, hogy ez rendjén is volna,
csak ne szórnák a sót s a borsot
a leves helyett mind a porba.
Ne zsidózna, ne magyarozna,
ne oláhozna, ne tótozna,
hanem egy kilyukadt országot
legalább így-úgy befoltozna.
Egyik hazámnak nincsen íze,
másik hazámban nincsen fűszer,
megfagyott mutató vagyok csak,
elromlott a szeretet-műszer.
Marosvásárhely, 2012. január 18.
Magyar királyi postán
magyar királyi bélyeg,
anyámék néhány évig
magyar világban éltek.
Alig volt négy esztendő,
mégis sokszor beszélték,
hogy nem messzire tőlük
kettészakadt a térkép.
ők szerencsére éppen
a jó oldalra estek,
apámat besorozták,
s láthatta Budapestet.
Még nem ismerték egymást,
anyámat Kolozsvárott
morzézni tanították,
ő is világot látott...
S hogy beteg volt a lába,
hazaküldték apámat,
sokszor fájtatta később,
és elég könnyen fáradt.
Anyám postáskisasszony?
Nevetni tudnék rajta,
de mostanában már nem
vagyok nevetős fajta.
Régebb sokat kacagtunk,
amikor elmesélte,
hogy milyen különös volt
akkor a világvége.
A sírás nem segített,
hát inkább csak nevettünk,
hogy itt vagyunk még mindig,
s tán máshol kéne lennünk.
Mert légiriadó volt,
és már vonatra ültek,
s a hasadozó égen
nagy bombázók repültek.
Idő előtt kiindult
a vonat Kolozsvárról,
rázkódtak, kanyarogtak,
és féltek a haláltól.
Az állomás már égett,
s az ég le sem szakadt még,
úgy tűnt, megölnek engem,
mielőtt megfogannék.
Nem volt ahova bújni
a rémült szerelvényben,
s a nyílt pályáról nézték,
hogy ördög van az égben.
Mégis megúsztam akkor,
pedig még nem is éltem,
idegen gyermeksírás
volt csak anyám szívében.
S magyar királyi rend volt
abban a szörnyű bajban,
ernyőjét elvesztette
a pokoli zavarban,
de majd Sepsiszentgyörgyön,
mikor végül leszálltak,
bejelentette, persze,
az eltűnt értéktárgyat,
s csodák csodája, néhány
nap múlva hazahozta
anyám esernyőjét a
magyar királyi posta.
Nem a tragédiáért,
csupán ezért mesélte,
s volt a szemében egy kis
magyar királyi béke.
A világ már esett szét,
s még működött a rendszer,
mert meghaltunk talán, de
az ernyőnk nem veszett el.
(Apám egy konyhaszéken
a lábát borogatta,
káromkodott, s attól félt,
valaki kirúgatja.)
Bombáztak összevissza,
bombáztattuk magunkat,
de ernyőnk kinyitottuk,
s a bombák arra hulltak.
Magyar királyi rendből
csak egy király hiányzott,
majd boríték sem volt már,
s a bélyeg is elázott.
Vidám postáskisasszony
morzézik fent a mennyben,
s mint talált tárgyat, úgy néz
most onnan fentről engem.
(Apám egy égi széken
a lábát borogatja,
káromkodik, s attól fél,
egy angyal kirúgatja.
Anyám ha megpihenhet,
ahelyett hogy ledőlne,
inkább egy könyvet olvas:
Szent Péter esernyője.)
Marosvásárhely, 2012. január 24.
Mióta verset írok,
már-már idétlen tréfa,
hogy a keresztapámat
úgy hívták: Költő Béla.
Nagynéném férje volt ő,
és tényleg összehordott
időnként annyiféle
valószerűtlen dolgot.
De mit sem számított ez,
mert úgyis mindenképpen
Költőként szerepelt ő
a keresztlevelében.
És arrafelé volt még
néhány család poéta,
családfájuk is volt tán,
csak nem volt hozzá létra.
Így hát fogadjuk el, hogy
olyan ez , mint a többi,
kovács, szabó vagy borbély,
és ki a verset költi.
Igaz, hogy nem lépett be
sohasem a közösbe,
s csak két ökrével társult,
nem állt másokkal össze.
Néha a két ökörnek
ostorral odamondott,
nézte a falu népe
a magányos bolondot.
Erdőre mentünk ketten,
vacogtam pirkadatkor,
a fák között sötét volt,
de fénylett kint a vackor.
Fanyar idők lehettek,
éppen mint a vadalma,
mégsem magától hagyta
az ellenállást abba.
Jövőnek dolgozott-e?
Vagy inkább csak a múltnak?
Már elrothadt a vackor,
s a vadalmák lehulltak.
Mert végül is megunták,
hogy folyton dirmeg-dörmög,
és elvették a földjét
s a két szomorú ökröt.
A vasútállomáson
takarított naponta,
s mint erdőről a vackort,
onnan is hazahordta,
amit csak elhullattak,
vascsavart, dróttekercset,
s őrizte mindhalálig,
akárcsak én a verset.
Még úgy gondoltam akkor,
hogy micsoda bolondság,
ládában gyűjti össze
egy különc a koloncát.
Pedig lehet, hogy közben
egy mozdonyra valója
kitelhetett belőle,
s azzal ment el dohogva.
Most már beülnék ismét
egy rossz szekérderékba,
de hol van Költő Béla,
s hol van vastartaléka?
Marosvásárhely, 2012. február 23.
(Nemzetti dal)
Hát nemzett vagyok én is,
akár az egész nemzet,
anyám hasából jöttem,
s engem is apám nemzett.
ők akkor láncot hordtak,
képletesen csak, persze,
és Arany-balladákkal
szoktattak rá a versre.
Nekem most nincsen láncom,
de van helyette kardom,
kardjával hadonászik
ma kis- és nagy-magyarhon.
Békavirág és pitypang
feje lehull a porba,
korhű huszárruháját
a nemzet fennen hordja.
S a nemzett sem jobb nála,
de nyilván nem is rosszabb,
mert fából van a kardja,
és mégis masírozhat.
Sarkantyú, pityke, csákó,
olyan valódi minden,
vénasszony könnye csorran,
hogy áldja meg az Isten!
Milyen felemelő ez,
hogy szabadok lehettünk,
és folyton zászlódíszbe
öltözik most a lelkünk.
Naponta felavatjuk
és leleplezzük Erdélyt,
mint élettelen szobrot,
amely élő volt nemrég.
Lassan nem tudja senki,
hogy merrefelé tartunk,
s ha kimegyünk az ajtón,
beleakad a kardunk.
Korhű s egyúttal kardhű,
az élétől kicsordul
a bodza vörös vére,
s az idő visszafordul.
S milyen szépen vonulnak,
mint egy örökös farsang,
már szinte azt hihetnéd,
valami magyar furfang,
hogy csupa csengés-bongás,
és csupa színes jelmez,
de íróasztalánál
titokban jövőt tervez.
S az újabb színdarabban
puffog a bodzapuska,
sikoltoz cáranyuska,
menekül cáratyuska.
És végre Segesvárnál
majd feltámad Petőfi,
napestig írhat verset,
mert nem fogják megölni.
Még sírdogál a nemzet,
de mosolyog a nemzett,
hogy most már egy vidámabb
nemzeti dalt szerezhet.
Marosvásárhely, 2012. március 4.
Vajon hogyan lehetne
anyámat észben tartani,
tudtam, hogy kéne mégis
kapaszkodónak valami,
már elsüllyedt a földben,
s majd elmerülhet bennem is,
nem elég fogadkoznom,
kellene érte tennem is,
hát itt van ez a password,
vagy jelszó, ha így érthetőbb,
mert úgyis ott hunyorgok
folyton a képernyő előtt,
sehol sincs már az ajtó,
amely hajdan megnyílt velem,
illendő lenne mégis
anyámnak visszaintenem,
persze, mikor kijöttem,
nem volt neki még jelszava,
és nem volt „szezám, tárulj”,
csak kínkeserves jajszava,
de ma ezért cserében
csakis általa léphetek
egy képzelt új világba,
hol verseket és képeket,
időjárásjelentést
és állatövi jegyeket,
imádságot vagy pornót,
s mi kell még, minden egyebet,
múltat, jelent, jövendőt
nap mint nap újra megkapok,
s ha kinyitom az ajtót,
már megint ugyanott vagyok,
ám végre nem felejtem,
hogy ezerkilencszázhuszon-
kettőben Bedő Berta
világra jött, és átúszom
a villámfényes égen,
s talán valahol meglelem,
bár háttal ül nekem most
egy virtuális fellegen,
míg beírom a jelszót,
egy másodpercig hallgatok,
s a sikolyt egybegyűjtöm,
mit vissza úgysem adhatok.
Marosvásárhely, 2012. március 22
Mikor a zsarnokot lelőtték,
egy angyal elrepült felettünk,
s tudtuk, hogy végre valahára
mindannyian újjászülettünk.
Tudtuk, vagy tán csak tudni véltük,
s ficánkoltunk a régi testben,
az idő elnyüvi a csontot,
de közben megújul a szellem,
a gyűlöletből szeretet lesz,
a békából pedig királyfi,
hát érdemes volt tűrni eddig
s a mese végét csak kivárni.
Tudni véltük? Később csak hittük,
de nyilván nem mondtunk le róla,
hogy lánc nélkül vagy láncostól is
miénk lehet a toronyóra.
Arra gondoltam még sokáig,
s titokban kicsordult a könnyem,
hogy szegény apám boldog lenne,
de rég ott fekszik lenn a földben,
anyám viszont élt hálistennek,
s örülhetett az új világnak,
hiszen ilyen nagy forradalmat
végül is nem mindenki láthat,
s hogy egyszer minden jóra fordul,
ezt ő is inkább csak remélte,
de lám, csodák csodája, mégis
igaza lett, mert most megélte.
Megélte? Vagy csupán megérte,
s csak nézte, hogy az új időknek,
mintha egy papírmasé-falnak,
a fiai már nekidőlnek,
leomlik mind, s amit elvettek,
most már hiába kéri vissza,
mert övé lesz a föld, de álmát,
akár a zsarnokvért, beissza.
Egyik fia Amerikában,
másik fia a hiú vágyban,
hogy lehetséges rendet tenni
egy elrendetlenült világban,
s hogy vissza, vissza, mindent vissza,
Erdélyt, szántóföldet, kaszálót,
ámde legeslegjobban, persze,
a gyermekkort s az ifjúságot.
Tettünk-vettünk, és mire volt jó?
Hittünk a revolúcióban,
s ülünk mindjárt Isten ölében,
egy végső restitúcióban.
Marosvásárhely, 2012. április 14.
(curriculum vitae)
Hány táblát lelepleztem,
hány szobrot felavattam,
míg árleszállítás volt
az égi lerakatban,
hősökkel megjelöltük
Erdély ránk eső részét,
és kellőképpen nagy volt
a részvétel s a részvét,
a múltat visszahoztuk
legalább félig-meddig,
bár azért egy-két hófolt
az árnyékból kitetszik,
levett kalappal álltunk
a csattogó hidegben,
és felzengett a himnusz
minden magyar idegben,
s mint esőcsepp a dróton,
szempillánkon a könnyek
kristálytisztán ragyogtak,
mielőtt elpörögtek,
de úgyis volt ok mindig
újabb könnyhullatásra,
egy megható beszédre
és úrfölmutatásra,
már úgy értem, hogy fölnéz
a legvégén a szónok,
és érzi, hogy rábólint
az Úr is: tényleg jó volt!
Jaj, mennyi lelkes ember,
akivel összekapcsolt
egy-egy ilyen ünnepség,
mondhatnám: összetapsolt!
Megint s megint Faustus
voltam, fordítva, persze,
maradj, kérleltem folyton,
s majd szólok, hogy mehetsz-e,
és jött a múlt, s maradt is,
mert attól voltam boldog,
hogy fehér lepedővé
változnak át a foltok,
s ahányszor csak lerántjuk
egy rejtőző szoborról,
annyiszor éljük újra,
hogy Isten ránk is gondol,
mint amikor leolvad
a hó egy fűcsomóról,
s az összegyűrt lepel már
macskaként dorombol,
élünk minden vasárnap
felséges képzavarban,
mikrofonpróbát tartunk,
s köhécselünk, ha zaj van,
a tűző napsütésben
végig fedetlen fővel,
nem értjük, hogy már múlt van,
s a jövő mégsem jő el.
Marosvásárhely, 2012. április 22.
(idill az ötvenes évekből)
Hozzátok bezzeg megjön
minden évben az angyal,
s tele van a fenyőfa
szépséges angyalhajjal,
hozzánk csak télapó jár,
és később van karácsony,
csodálta irigykedve
a korcsolyát barátom,
mert akkor tényleg kaptam
egy komoly ajándékot,
nem pedig gyapjúzoknit
és kirakós játékot,
de utoljára volt ott,
s már hozzánk sem jött többet,
és anyám sápadt arcán
lecsordultak a könnyek,
túl vékony volt a függöny,
meggyújtottuk a gyertyát,
s kint egy télapó-párti
biztosan felfigyelt ránk,
az angyal eltűnt végleg,
valaki csak megleste,
hogy tőlünk épp kiröppent,
s a szárnyát visszanyeste,
anyámék veszekedtek,
s mivel apám leszidta,
elővette a koffert,
és már pakolt is sírva,
majd szólt, vegyek magamra
kabátot, sapkát, sálat,
mert itt hagyjuk örökre
káromkodós apámat,
de könyörögni kezdtem,
kicsomagolt zokogva,
s csak illatozott közben
a bűnös karácsonyfa,
végül együtt maradtunk,
új s új angyalt remélve,
míg hullt az ablakon túl
fehérlő tollpihéje.
Marosvásárhely, 2012. május 2.
Persze, mi csak a rádióból
ismerhettük Puskás Öcsit,
de így is jól tudtuk, hogy mindig
félelmetesen működik,
ha gólt rúgott, a hangszóróból
csak zúgott az ováció,
és azt suttogták, hogy miatta
volt már egy innováció,
hiszen úgy fél a magyaroktól
mostanában a nagyvilág,
és úgy megijesztette Puskás
a rúgásával Angliát,
hogy végül a kapuba egy majmot
állítottak az angolok,
de belehalt a szerencsétlen,
mert Puskás akkorát rúgott,
hát mit lehetett volna tenni,
van egy szigorú papiros,
s a bal lábát lepecsételték,
hogy azzal rúgnia tilos,
borzongva képzelődöm most is,
mint bolti húson a pecsét,
kéklik egy futballista combján
az egész magyar büszkeség,
de itthon is még hány legenda
keringett idejekorán,
hogy a két métert átugorta
az a szörnyű Balázs Jolán,
és hogy ezer esztendő óta
legjobb vívók a magyarok,
többek közt Jencsik Katalinra
s Pongrácz Matyira gondolok,
és otthon Kézdivásárhelyen
az atlétika-iskola,
Kalith Attila textilárus
s lelkes futóedző-csoda,
a jégkorong, a kézilabda,
s talán az asztalitenisz,
hogy egyszer mégis győzni tudnánk,
meggyőzött akkor minket is,
Bölöni Laci, Nemes Olga,
Dósa Csaba, Szabó Kati,
milyen boldogan jártunk-keltünk,
hogy meg fogjuk majd oldani,
amit a jövő nekünk rendelt,
mert íme, tényleg jók vagyunk,
míg Puskás betiltott lábáért
titokban bosszút forralunk,
s azt hittük, hogy egy új világban
dugába dől majd Trianon,
de csak egy elszabadult labda
csörömpölt be az ablakon,
és közben kiürült a pálya,
kapunkon pókháló feszül,
s mint ócska versben, még dekázik
egy kisfiú kint egyedül.
Marosvásárhely, 2012. május 5.
Nemzedékem sokáig
vívta szabadságharcát,
jaj, hányszor falhoz vertük
a román király arcát,
ameddig becsengettek,
majdnem minden szünetben,
a sok-sok régi érmét
csapdostuk rendületlen,
persze, nem összevissza,
de rengeteg szabállyal,
próbáltunk boldogulni
császárral és királlyal,
csörrentek újra s újra
a mindenféle pénzek,
megannyi koronás fő,
ki tudja, hogy mit érzett,
küzdöttünk csak kitartón
egy-két monarchiával,
s nem békültünk sehogy sem
Hohenzollern Mihállyal,
mert fiatal király volt,
és mégis alig pattant,
de a vén Ferenc Jóska
többször is megvigasztalt,
jobb volt a százlejesnél
egy réges-régi krajcár,
még mindig bírta szusszal,
ugrott az öreg Kaiser,
végül mi fáradtunk el,
s abbamaradt a játék,
míg megláthattam ismét
a királyt s a királynét,
igaz, hogy közben eltelt
egy egész emberöltő,
afféle régi pénzként
nagyot ugrik a költő
előre, csak előre,
majd később vissza inkább,
előre-hátra s fel-le
taszítom ezt a hintát,
s ki ifjú volt az érmén,
most itt állt meggyötörten,
de visszatértem mégis
valahogy az időben,
csak néztem, csupa ránc volt,
és semmiképp se mertem
elmondani, hogy hajdan
mily sokszor falhoz vertem,
és ott volt körülötte
néhány királykisasszony,
akár egy népmesében,
hogy jókedvre fakasszon,
kilencvenvalahányban,
talán a Genfi-tónál,
rájöttem, hogy a svájci
óra még most is jól jár,
de körbejár örökre,
mint akármelyik óra,
és ugyanaz a nap süt
mindig a Genfi-tóra,
hol király és királyné
s a Hohenzollern-lányok
időtlen idők óta
várják, hogy arra járok
és számot adok nékik
az el nem múló múltról,
mely esténként lebukik,
majd reggel feljő újból,
s mert nálunk a jövőnek
úgysincsen másik arca,
megtartok egy-két érmét
az új szabadságharcra.
Marosvásárhely, 2012. május 8.
Európai nyelveken
könnyű nagyon a győzelem,
széttartott két ujj: V betű,
ugye hogy milyen egyszerű!
De látnátok, egy hű magyar
egész nap mennyit csűr-csavar,
mivel akárhogy tekeri,
a Gy mégsem jön ki neki.
(avagy közéleti vers Annának)
Egy-két vers erejéig
én is voltam erőtlen,
s mint közületi költő
szívesen levetkőztem,
úgy értem, hogy kitártam
képzeletben a testem,
mint egy mélységes tárnát,
hogy végre beleessen,
aki olvas gyanútlan,
s ott ül egy emberöltőt,
amíg végiglapozza
a közellátó költőt,
és szétáradt a lelkem
a nagy közös világban,
mert persze szavaim közt
hálistennek kiláttam,
s éreztem, lelkesülnek
lelkemtől mind a lelkek,
hogy közéleti lettem,
a testem velük telt meg,
és életét a köznek
tettem-vettem magamban,
s reméltem, hogy halálom
labdaként visszapattan
a közről, vagyis rólam,
ki sok vagyok a sokkal,
ha egyikünk kidől is,
legyint a többi, okkal
s ok nélkül is, de úgyis
egyformák lettünk, mindegy,
hogy engem ki pusztít el,
ha nem pusztít el minket,
mivel csak közelléti
verseket írok nektek,
ott vagytok a szívemben,
s tudom, nagyon szerettek,
de mégis kit? vagy bárkit?
s mint egy telefontöltő,
időnként hunyorítok,
hogy föltelt már a költő,
s csak hozzád, nem a közhöz
taszítja lelkes célja,
bezárul, majd beléd hull:
közelítő poéta.
Marosvásárhely, 2012. május 23.
Lehet, hogy mostanáig
csak félálomban éltem,
s a lámpa könnyű lángját
pillangószárnynak véltem,
míg hallgattam a múltat,
a szemem le-lekoppant,
de minden szörnyűségnél
a szívem egyet dobbant,
mert sorra megidéztek
akárhány tetszhalottat,
mielőtt lefeküdtek,
hogy fel kell kelni holnap,
emlékszem nagyanyámra,
milyen szépen mesélte,
éppen úgy szóról szóra,
ahogy akkor megélte,
elmondta számtalanszor,
hogy majdnem kirabolták,
mikor a gyermekekkel
számolták a sok dollárt,
amit Amerikából
nagyapám hazaküldött,
s én mindig úgy képzeltem,
hogy tejben-vajban fürdött,
ha volt ott annyi pénze,
hogy vettek itthon földet,
s egy éjszaka a rablók
nagyanyámhoz betörtek,
de mégis visszanyomta,
majd be is reteszelte
az ajtót, s jajveszékelt
közben, és még szerencse,
hogy felébredt a szomszéd,
a kutya rájuk rontott,
és erre a sok rabló
gyorsan kereket oldott,
de nagyanyám azóta
örökké kulcsra zárja
már nappal is a házat,
és nem marad magára,
s este, amíg lefekszik,
még dörzsöli ecettel
a nyakát és az arcát,
mivel az idegrendszer
megnyugszik az ecettől,
s könnyebben alszik éjjel,
ha már ilyen beteg lett
az idegrendszerével,
kontyos haját kibontja,
ül szótlanul az ágyon,
s csak nézem félig ébren,
nem jön szememre álom,
egyfolytában gurulnak
valahol kint a réten
puha gumiabroncsok,
és fellegek az égen,
amit akkor egy rabló
eloldott valahonnan,
s minden, mi később történt,
elmúlt, ki tudja, hol van?
Marosvásárhely, 2012. május 26.
Rosszul volt eltemetve,
hát most újratemetjük,
s előre hull a könnyünk,
hogy olyan jó lesz együtt,
csattognak fent a zászlók,
virágok illatoznak,
s a nagyszerű beszédek
már mindent visszahoznak,
mintha tegnap lett volna
a sok-sok hősi pálya,
s hátha ezúttal nem jön
apály sem a dagályra,
hogy felbukkantak sorra
polipok, rákok, kagylók,
s hiába kiabáltunk,
és tapsoltunk is: hogy volt!
mert ott hevert a pityke,
mint csiga a homokban,
s koldusként kotorásztunk
az eltikkadt romokban,
lassan mindenki sírt ás,
s fel-felzokogva hantol,
ha nincs saját halottja,
temet hozott anyagból,
csak ide-oda hordunk
valami csontot folyton,
mint lelkes szanitécek
egy rég begyógyult fronton,
Petőfit is temetnénk,
csak nem tudjuk, hogy hol van,
lehet, hogy fent a mennyben,
vagy inkább a pokolban,
mert tele van az ég már
császárral és királlyal,
ott ül az ördögök közt
végérvényes hatállyal,
de végre valahára
már talpra állt a nemzet,
és újratemetési
vállalkozásba kezdett,
elég meghalni egyszer,
hogy többször eltemessen,
és sokszor meghatódjon
ugyanazon a versen,
kit csak egyszer temettek,
felkel, akár a vámpír,
hiányzik még egy sortűz,
addig nyugodni nem bír,
s a csúf kozák akárhány
poétát is leszúrhat,
mert nem hagyjuk mi úgysem
elmúlni már a múltat.
Marosvásárhely, 2012. május 27.
(születésnapi vers Balázsnak)
Mivelhogy fittyet hánytál
a rád váró világnak,
anyád hasából végül
éles késsel kivágtak,
akartad? nem akartad?
ez most már édes mindegy,
bujkáltál valamennyit,
de nem csaptál be minket,
s hiába tiltakoztál,
hogy minden fizetetlen,
mert kirángattak onnan
vérben és vizeletben,
ilyen lehet az Isten,
én is ugyanígy ültem
véget nem érő, forró
s nedves körös-körülben,
előttben és utánban,
a kettő közti résben,
vak égi éjszakában
s vakító földi fényben,
de nem tartott sokáig,
hogy napvilágra jöttél,
vödörnyi tengeredből
a parton kikötöttél,
legjobb lett volna, persze,
se itt, se ott, a késben,
ahogy hasad a hajnal,
a vérző repedésben,
mert minket is kitéptek,
vagy inkább csak kinyomtak,
és véget vet az ördög
a mennyei titoknak,
ha poklát megmutatja
egy szörnyű pillanatra,
hogy lelkünkből a testünk
erővel kiszakasztja,
amíg csak lehetőség,
több a kevés a soknál,
úgy nyílsz velünk naponta,
és úgy nősz, mintha fogynál,
a test most már egy újabb
lelket keres magának,
köréje kanyarítjuk
a füveket s a fákat,
virágot, pókot, tücsköt,
esőt, szélfújta felhőt,
hogy sorra rátapadnak,
ebből lett mind, ki felnőtt,
belül került az Isten,
s nem fér az ördög hozzád,
amit csak látsz azóta,
abból van már az orcád,
s míg újratermelődnek,
te sem halhatsz meg többé,
és mi sem múlhatunk el,
veled leszünk örökké,
az már csak részletkérdés,
hogy ki milyen alakban,
egész mondatban, vagy csak
betűkben s félszavakban...
Marosvásárhely, 2012. június 2.
Derékig kihajolva
poéták és vezérek,
nincsen kezük, se lábuk,
mert mellszoborként élnek
a tűző napsütésben
vagy csattogó hidegben,
s a halhatatlanságtól
ellágyuló szívekben,
és fújhatja a szél már,
vagy moshatja a zápor,
ha újratermelődtek
a művész anyagából,
vagyis kőből leginkább,
s időnként fényes bronzból,
függ a megrendelőtől,
hogy mégis mire gondol,
ám kőben-e vagy bronzban,
a hősök élnek újra,
s jelenvaló már minden,
nem emlékszünk a múltra,
állnak vitézkötésben,
hullhatatlan süvegben,
míg torkunkból a szózat
felzendül rendületlen,
térdig, hasig, hónaljig
vagyunk szoborba zárva,
és átérzi a nemzet,
hogy ezer éve árva,
s a hősök köztünk vannak,
de megfagyott az ágyék,
koszorúz meghatottan,
majd hazamegy a gyásznép,
kinéz a kő magából,
s már vissza sose bújhat,
ha áldás és galambszar
csak mind-mind oda hullhat,
kinéz a hős a kőből,
s kinéz a hősből Erdély,
minden egyes talapzat
egy-egy Júlia-erkély,
és mindegyiknek megvan
ezernyi Rómeója,
ki összegyűl, s szerelmét
könnyhullatva lerója,
de úgy tűnik, nem értjük
egymást, hiába nézzük,
Júlia minket bűvöl,
pedig mi őt igézzük.
Marosvásárhely, 2012. június 3.
Járok-kelek csak itt a földön,
akár az ördög feje búbján,
óvatlanul a sűrű fűben,
s úgy teszek, mintha nem is tudnám,
a szöcskék ugrálnak hajából,
mint óriási színes bolhák,
míg Isten fent unottan gyurmáz
néhány művészi felleg-formát,
elheverek párálló testén,
és érzem, ahogy belerándul,
hatalmas, csípős hangyabolyként
kinyílik, aztán összezárul
egy-egy pórusa kénkő-szaggal,
gomolygó, bűzös lehelettel,
ezért vágyik sokszor a mennybe,
s nézi a felhőket az ember,
Isten fent van, és lent az ördög,
közöttük füstölög világom,
és lassan már én sem tudom, hogy
vajon melyiket is kívánom,
ha fent lennék, látnám a lányok
tarkóján a finom pihéket,
s szoknyájuk alá leshetek majd,
ha a pokolból ki-kinézek.
Marosvásárhely, 2012. június 17.
Pedig nyolcvankilencben
döglődött már a rendszer,
hát megvárhatta volna,
hogy összeomlik egyszer,
próbáltam lebeszélni,
és mégis nekivágott,
hogy eljuthasson végre,
hol élni-halni vágyott,
a Volt-Magyarországról
egy Van-Magyarországra,
s ijedten összerezzent
minden szélfújta ágra,
ám éppen pirkadatkor
a zöld határon átért,
hátból tüzelt a nap rá,
s először csak az árnyék
lépett kis-magyar földre,
de ment vele öcsém is,
csorgott a fény a hátán,
s reszkettem otthon én is,
mit is tehettem volna,
futottak mind az árnyak
neki a szögesdrótnak,
neki a szabadságnak,
hogy lesznek jogaink majd,
s a gyermeknek narancsa,
míg itt a határőrnek
nem volt, csak lőparancsa,
bizony, sokat lelőttek,
öcsém viszont megúszta,
élet s halál mezsgyéjét
egy éjjel végigkúszta,
csak mi maradtunk itthon,
s persze, a titkosszolgák,
kik az egész családot
így-úgy végigkóstolták,
nem ízlett egyikünk sem,
mert rágós volt a testünk,
s a tisztesség halálos
bűnébe beleestünk,
de végül is kibírtuk,
alig-alig volt hátra
néhány hónap, s rohantunk
a határra: az átra,
mert: át, csak át, hogy lássuk,
az odaát milyen lesz,
vagy kiegyenlítődik,
és már odaát sem lesz,
az ilyen az olyannal
lassacskán egybefolyhat
közlekedőedényként,
s már nincs sehol a holnap.
Később öcsém továbbment,
hogy tán Amerikában
még egy határon túli
s álmodható világ van.
De vajon miért lenne?
Lassan álmodni sincs mit,
a napkelte s napnyugta
majdnem egyformán izzik,
és már hiába kúszol
megannyi zöld határon,
és hiába repülsz át
a mérges óceánon,
mert előtted az árnyék,
ahogy haladsz nyugatra,
s ha fordulsz, jön utánad,
mint egy véreb, ugatva,
akárhol jársz is, ott élsz
valami határsávban,
s magadra lelsz egy újabb
gyíkságban, madárságban.
Marosvásárhely, 2012. június 28.
(epitáfium)
Elöl a lába közé kapta
a rikácsoló tyúkot,
s hiába szorítottam hátul,
ha egyfolytában rúgott,
lehet, hogy rosszul fogtam én is,
de ellökött magától,
miközben anyám belevágott,
s vér folyt csupasz nyakából,
éppen olyan volt az a tyúknyak,
hogy felmeredt fehéren,
mintha egy péniszt tartott volna
vérrel fröcskölt kezében,
persze, már nem tudom, hogy akkor
gondoltam-e ilyesmit,
vagy csak néztem tágra nyílt szemmel
az elernyedő semmit,
s csupán utólag jut eszembe,
hogy ott álltam mögötte,
és mégis összekarmolt lábbal
jár-kel már mindörökre.
Marosvásárhely, 2012. július 19.
(erdélyi szomorújáték)
Én is nagyon vigyáztam,
hogy nehogy megharapjon
egy halhatatlan vámpír
vagy egy halandó asszony,
állig betakaróztunk,
s fel-felriadtunk éjjel,
álmodtunk Drakulával
és vérengző menyéttel.
Menyéttel? Denevérrel?
Végül is szinte mindegy,
hogy odakint miféle
szörnyek strázsáltak minket.
Denevérszárny suhant-e,
vagy menyét foga roppant?
Rémülten hallgatóztunk,
s a szemünk le-lekoppant.
Amikor megébredtünk,
hogy éjfélt üt az óra,
már egymást is figyeltük
lélegzetvisszafojtva.
Nem halt-e meg a másik?
S nem lett-e közben vámpír,
aki ezer bűbájjal
mégis mindenre rábír.
Fiúk, lányok fogadták,
s még virágot is hoztak
a helikopteréből
közénk lejött gonosznak,
s már többé nem felejtik,
hogy jéghideg a teste,
lehet, hogy nem is ágyból,
de sírból száll ki este,
rád fekhet s beléd marhat,
és nincs ellene gyógyszer,
míg annyit ér a törvény,
akár a lyukas óvszer.
Kamaszként álmodoztunk,
hogy egy hegyes karóval
átszúrhatnánk a szívét,
s az örökkévalóval
végeznénk mindörökre,
mert elvinné az ördög,
cipelné vigyorogva,
mint egy teli bőröndöt,
de kilátszott a pisztoly,
hogyha a titkosszolga
galambszürke zakóját
időnként kigombolta,
aztán mégis megölték,
vagyis inkább megöltük,
mert akkor még a vámpírt
mindannyian gyűlöltük,
a testét átütötte
a sok-sok ólom-szemfog,
s azt hittük, feltámadni
vagy kísérteni sem fog.
Kár volt kalasnyikovval,
jobb lett volna karóval,
s körös-körül a helyet
mind-mind beszórni sóval.
Nappal respublikában,
éjjel Vámpíriában,
hideg van éjjel-nappal,
didergünk nagykabátban,
a napok rövidebbek,
és hosszabbak az éjek,
respublikára vágyom,
Vámpíriában élek,
mert nem halt meg a zsarnok,
de vérátömlesztéssel
kint a sötétben paktál
menyéttel s denevérrel,
és kiegyezünk lassan
már mi is a halállal,
férfiak s nők sietnek
nyakukban vastag sállal.
Marosvásárhely, 2012. július 27.
(műdal)
Amerikában Ignác bácsi
folyton a nőket hajkurászta,
ki tudja, hány apátlan jenki
maradhatott végül utána.
Valószínűleg eggyel többször
bújt ágyba, mintsem kellett volna,
s hanyatt esett dermedt szemében
New York sok égigérő tornya.
Papírzacskóba rejtett késsel
egy bosszúálló ír megölte,
a jéghideg kövön sugárban
folyt el a piros vér belőle.
Vagy mégsem Ignác bácsi volt az?
Nem is tudom, olyan rég történt,
de valamelyiket közülük
egy nő miatt akkor megölték.
Kár volt ezért kivándorolni
az óperencián is túlra,
mert nagyanyám szerint itthon is
akadt volna, aki leszúrja.
Marosvásárhely, 2012. július 29.
Jobb lenne, hogyha én is
valahol erre laknám,
akár a fecske télen,
a Márvány-tenger partján.
Rodostó vagy Tekirdag?
Legalább mindegy lenne,
hogy mit minek neveznek,
és hogy ki kit szeretne.
Lehet, boldog volt mégis,
kit száműzött a német,
s mikor a tengert nézte,
persze hogy délre nézett,
néha északra gondolt,
sóhajtott egyet-kettőt,
s megkönnyebbült titokban,
hogy úgyis minden eldőlt
már réges-rég az égben,
s akinek nincs hazája,
nem nyomja már a lelkét
ezernyi nyavalyája,
nem számít hősi múltja,
mi semmire sem volt jó,
mert kelendő az ország,
ha ilyen nagyon olcsó.
Miért kell hazamenni?
És hova hazamenni?
A Márvány-tenger mellett
nem lázít soha semmi,
nem lelkesít, ha dúsul,
s nem rendít meg, ha korcsul,
mert megérint a hullám,
majd mégis visszafordul,
nem megy a víz semerre,
apállyal és dagállyal
egy helyben jár örökké,
s beszél saját magával.
A haza csak folyóvíz,
folyton jön valahonnan,
és nagy ritkán kiárad,
de aztán visszaloccsan,
folyik tovább nyugatra,
vagy éppenhogy keletre,
hol szűkül, hol kitágul,
vajúdik csak a medre.
S a vége? Márvány-tenger?
Álmomban visszaúszom
tán egészen hazáig
a nyüzsgő Boszporuszon.
De itt mások nyüzsögnek,
gyűlölnek és szeretnek,
nekik van csak hazájuk,
mit olykor elfelednek.
Nekem van is, de nincs is,
jön-megy, akár egy hullám,
mert tudom, hogy lehetne,
és mintha mégse tudnám...
Tekirdag – Marosvásárhely,
2012. augusztus 9 – 21.
Még hogy Drakula gróf volt,
nem pedig oláh vajda?
Hiszen nem élt Erdélyben
ilyen vérszívó fajta.
Ránk kenték végül ezt is
a nyugati regények,
elég lett volna bőven
egy Báthory Erzsébet.
Fekszünk csak a sötétben,
s ha elalszik a villany,
és hallgatnak a tücskök,
denevér szárnya villan.
Hát mit ki nem találnak
éjfél utáni elmék,
a hulladékból raknak
fészket balkáni gerlék.
Vámpírt hozott nyakunkra
a trianoni kényszer,
mosolyog napvilágnál,
s belénk mar minden éjjel.
Hogyha magunkra volnánk,
olyan nyugodtak lennénk,
csak egymás vérét szívnánk,
s egymást ennénk, ha ennénk.
De lassan nem izgat már,
hogy sírból felkelt lélek
vigyázza alvó testem,
amelyben alig élek.
Elhasznált minden részem,
s ha elbukom a tesztet,
legalább keresek majd
egy jól működő testet.
Drakulát ránk grófolták,
vagy mindig a miénk volt?
Csak vérzik reggelente
a lágy erdélyi égbolt.
Marosvásárhely, 2012. szeptember 8.
Az egész csak egy
táncterem,
amíg az ember
ránctalan,
a verse is még
rímtelen,
s mindene van, mert
nincstelen,
ha kínlódik is,
kíntalan,
nem fél, hogy meghal
hirtelen,
nem sóhajtozza:
Istenem,
engedd hazámat
értenem,
miért lesz végül
cinterem,
hol csakis magyar
bú terem,
pattog a lakk a
bútoron,
s csorog a könny a
púderen.
Azt mondják, most már mindenképpen
ideje lenne összegezni,
hogy mit is tettem maradandót,
mielőtt elnyel majd a semmi.
Látszólag, persze, ellentmondás
rejlik ebben a javaslatban,
hogy lehetséges folytatódnom,
amikor már abbamaradtam.
Felleltároztam mégis ezt-azt,
s végig reménykedtem titokban,
hogy lesz valami múlhatatlan,
ha a múlandót mind kivontam.
Tettem-vettem sok régi tücsköt,
s a nőket is, kiket szerettem,
egymás alá írtam sok versem,
kétségbeesve összegeztem.
Egyik tücsök a másikból lesz,
és nem férnek meg egy marokban,
ahogy cirpelni kezd az egyik,
a másik rögtön összeroppan,
illetve nyilván több tücsök van
most is körös-körül a kertben,
de csak Istennek sikerülhet
látni őket abban az egyben.
Mit adjak össze? Hogy ki voltam
s ki lettem végül? Lehetetlen.
Mintha az előzőt szeretném
valami újabb szerelemben.
Számon tartja a jót az ördög,
fent pedig megjegyzik a rosszat,
és nem tudhatok megfelelni
se jóságosnak, se gonosznak.
Összegezni? Ennyi vagyok csak,
s rémülten nézek a keresztre,
hogy Jézust a fával Pilátus
mégis-mégis összeszegezte.
Marosvásárhely, 2012. november 20.
(commedia dell’arte)
Olyan a világ, mint egy takaró,
alatta alszik a mindenható,
érezni olykor egy-egy hajlatán,
hogy ott van egy térd vagy könyök talán,
s ha követem a gyűrődéseket,
kitapinthatom az ujjperceket,
néha a csípő széles íveit,
s ahogy egy-egy ránc kitüremkedik
a dombok alján, mert nagyon öreg,
pokróca virágmintás göngyöleg
vagy folyton csak hullámzó tengerek,
lélegzetvételétől megremeg,
felduzzad, aztán újból elsimul,
s mit számít, hogy egy-két csillag kihull
a gyéren szőtt, végtelen szöveten,
amíg hatalmas testét ölelem,
vagy legalább a rücskös anyagon
újból meg újból megtapogatom
itt-ott kitetsző, már-már mozduló
forró tagjait, amit csak a hó
és tavasszal a zöld fű rejthet el,
s nyújtózik is, aztán tovább hever,
és ami van, az úgysem ő maga,
se földje, se fája, se csillaga,
hiszen a világ csak egy takaró,
hogy jól aludjék a mindenható.
Marosvásárhely, 2012. november 21.
Hol volt, hol nem volt ez az ország,
mindig a múlt s jövő között,
s akárhogy is volt, állandóan
csak másodkézből öltözött,
mert emlékszem jól, igazított
anyám a csendőrköpenyen,
és egy viseltes síbakancsot
vásárolt télire nekem,
bár nem voltunk nagyon szegények,
ilyen egy second hand világ,
ahol szidollal tisztították
Krisztus fején a glóriát,
de ezt inkább csak kitaláltam,
mert akkor még a templomot
nem illett sűrűn látogatni,
s hazudni most már nem fogok,
ha eddig így-úgy elkerültem,
túl hosszú volt a nagykabát,
s a könnyeimet visszafojtva
hordtam a másodkéz-hazát,
mivelhogy ezt is örököltük,
úgy értem: gyűrött, de örök,
s nagynéném mellől elbujdostak
a kakastollas csendőrök,
vagyis csak egy tulajdonképpen,
néhány évig a férje volt,
majd később írt Magyarországról,
ennyi volt, s ezzel vége volt,
és mindhiába melegített
ez a rézgombos cifraság,
könnyek közt szégyelltem miatta
a láthatatlan nincs-hazát,
amely olyan volt akkor is, mint
egy újnak mondott ócskasor,
beszédhibás a szónok, s mégsem
dadog, hanem csak: szótagol,
minden darabja foltozott már,
s belőle így is jön haszon,
kakastoll vagy tán árvalányhaj,
vitézkötés a sörhason,
hol volt, hol nem volt az az ország,
meg sem születtem s itt hagyott,
de testált mégis rám egy nyelvet,
amelyen verset írhatok.
Marosvásárhely, 2012. december 7.
(mellékdal)
Igen, másodkézből van minden,
és újrahasznosítható,
mint szennyes víz a fürdőkádban,
vagy éppen kint a tiszta hó,
amely second hand akkor is, ha
Isten kezéből származik,
hiszen pelyhenként tépi széjjel
egy használt angyal szárnyait.
Az éjszaka sem makulátlan,
mi újra s újra ránk szakad,
s a lelkendező tücskök sem a
sokszor kizöldült fák alatt.
Hiába rothadnak a lelkek,
mert ismét testet öltenek,
s úgy képzelem az öröklétet,
hogy mindig minden körbemegy,
és ez mentség is lehet arra,
hogy így vagy úgy, de félúton
kell majd előbb-utóbb megállnom,
míg egy világnyi facebook-on
folyton-folyvást előugornak
molekulányi részeim,
valaki ül a képernyőnél,
s tűnődik régi képein.
Marosvásárhely, 2012. december 8.
(újévköszöntő)
Úgy elkopott a régi,
az újat kétszer vártuk,
kétszer nyitottunk ajtót,
és kétszer be is zártuk,
mert volt erdélyi éjfél,
és volt magyarországi,
kétszer kellett zokogni,
és két urat szolgálni,
csillagszórók szikráztak,
és zúgtak a harangok,
magyar éjfélkor sírt csak,
aki nagyon magyar volt,
mi megalkuvók voltunk,
kétszer nyitottunk pezsgőt,
míg elfogyott az óév,
s az új egészen megjött,
vagy meg sem jött egészen,
kissé használtan kaptuk,
s viseltük még egy órát,
míg végül továbbadtuk,
használt erdélyi újév
jutott Magyaroszágnak,
és szürke fellegekből
viseltes pelyhek szálltak,
keletről ment nyugatra
mindig az új esztendő,
ott még szorongva várták,
mi tudtuk már, hogy eljő,
és olyan lesz, mint eddig,
megkóstoltuk előre,
hogy van-e benne méreg,
s hogy mi lehet belőle,
mivel ide születtünk,
tán előkóstolónak,
hogy megmondhassuk mindig,
mit is hoz majd a holnap,
próbálgattuk a himnuszt,
hogy úgy szól-e, mint hajdan,
s hogy a szomszéd ne hallja,
énekeltük, de halkan,
hatalmas szerkezetként
csillagképek forogtak,
odaát készülődtek,
ideát már toroztak,
csak szállt az új esztendő,
mint egy repülőszőnyeg,
s még sírtak ott, de itt már
felszáradtak a könnyek.
Marosvásárhely, 2012. december 25.
A világ egy hatalmas műterem,
tesz-vesz benne az Isten szüntelen,
de esténként, ha lehull a setét,
beletörli irdatlan ecsetét
fűbe, fába, mi kezébe akad,
és reggelre a lomb mind leszakad,
s festékfoltos rongyok közt didereg,
pedig ő hozta ránk a hideget,
az állványokon vásznat ő cserél,
világ-festmény és világ-költemény,
világ-zene és világ-színdarab,
hűlnek, hevülnek, fáznak, izzanak,
ő mérgelődik, ő gyönyörködik,
s ő ijed meg, hogy egyre ördögibb
minden, miről azt hitte, isteni,
és megpróbálja kideríteni,
hogy hol van a hiba, s kezdi megint
elölről, összerakja részeink,
veréb is, ember is tökéletes,
csak éppen újra s újra vége lesz,
ha működik, hát el is rontható,
s ha él, hát nyilván nem mindenható,
éppen olyan, mint Isten, mégsem ő,
hiszen múlandó, vagyis érthető.
Marosvásárhely, 2012. december 31.
Nekünk csak egy volt!
(Tompa Mihály: A gólyához)
Az ám,
Hazám!
(József Attila: Születésnapomra)
Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
(Kemény István: Búcsúlevél)
Hozzád, hazám, most verset írnék,
mert látom, újabban divat,
de ehhez nyilván tudnom kell, hogy
egészen pontosan ki vagy.
Ki vagy? Mi vagy? Vagyis melyik vagy?
Aki ellenünk konspirált,
és dúlva-fúlva kirángatta
a fogamzásgátló spirált
a lányok rémült ágyékából,
mindig utánunk szimatolt,
s utólag is csak annyit mondott,
bocsánat, talán hiba volt?
Melyik haza? Amelyik elvett
nyelvet, elvet, és nem adott,
csak virtuális boldogságot,
de az is végképp lefagyott?
Te vagy hazám? Ki hallgatóztál?
A füled ott volt a falon,
s már alig-alig emlékszel, hogy
volt valami forradalom.
Forradalom? Igazad is van,
maradt minden a régiben,
mint aki nem is bátorságból
üt minket, inkább féltiben.
Hozzád írjak? Ki nem akartál?
De úgy tettél, mintha nagyon
s egészen tiéd lennék mégis?
Kiugrottak az ablakon
fiaid, lányaid, de úgyis
mind a te földedre zuhant,
és végképp elhihette már, hogy
pótolja itt a hont a hant.
Ki vagy tehát? Szólítanálak.
Aki ránk küldte vérebét,
s beleszagolt a lábasunkba,
hogy túl sok lesz a délebéd?
Vagy nem te vagy, hanem a másik?
Aki odaát ragyogott,
s ha eljött, hozott nekünk csörgőt,
és gügyögött meg gagyogott?
Aki tényleg szeretni látszott,
s mi is szerettük szüntelen,
míg ideát szibériáztunk,
száműzetésben, bűntelen?
Könnybe lábadt attól, hogy borvíz,
pityóka, s fent a Hargita,
gurul a hold a hegyek élén,
múlhatatlan romantika?
Csakhogy, Svejket parafrazálva,
az istenért, ne nézzetek,
hiszen itt emberek is vannak,
nem csak szempontok s nézetek.
Az a hazám? Ki láthatásra
jelentkezik hétvégeken,
s utána meg sóhajtozik csak,
milyen szép ott a végeken.
Valóban szép itt, és szép ott is,
de kihez írjam versemet?
Ez is riszál, az is riszál már,
és végül egyik sem szeret.
Annyi hazám van, hogy már egy sincs,
tényleg a bőség zavara,
s lassan-lassan be is sötétül,
menjünk haza! Haza? Haza!
Marosvásárhely, 2013. február 20.
(exegi monumentum)
Még messziről sem látszik újnak,
csak vásott térd, elnyűtt könyök,
és rázkódik a bőr az arcán,
ha éppen tüsszög vagy köhög.
A keze is a ritkás fényben,
mint gyűrött kesztyű, pont olyan,
ahogy fogja a kávéscsészét,
és belekortyol boldogan.
Lötyög az anyag itt is, ott is,
rosszul csukódik már a száj,
s túl bő a szemgolyón a szemhéj,
mert lassan semmi sem talál.
Közben kifeslik bent a bélés,
mindjobban csikorog a csont,
és elgurul egy-egy szó végleg,
akár a kabátról a gomb.
Konfekció tulajdonképpen,
s mégis tartott elég sokat,
de mint a száraz lomb a fákon,
előbb-utóbb csak szétrohad.
Sosem illett százszázalékig,
mivel ilyen a készruha,
visszaadom testem az Úrnak,
és leszek a magam ura.
Marosvásárhely, 2013. február 24.
(passió)
Állandóan csak újratermel
pillangót, sündisznót, kutyát,
s világnyi homlokán időnként
gondterhelt felhő vonul át,
derül s borul, hullámzik folyton,
szeretne újat mondani,
mert ő az Úr, s munkája mégis,
akárhogy vesszük, szolgai,
minden évben ugyanolyan lesz,
virágzik változatlanul,
s hiába rothasztja el ismét,
hogy hátha valamit tanul.
Mit is tanulna? Minden ott van
abban, mit eddig kitalált,
Júdásnak a harminc ezüstöt,
saját fiának kínhalált,
és nem Heródes, nem Pilátus,
ki újra s újra elítél,
mivel csupán a rothadással
lehetsz majd több a semminél
vagy senkinél, vagyis az Úrnál,
ha látszólag mindenható,
de úgy éli csak túl az embert,
mint széthullt mondatot a szó,
s már ismét kell neki egy Mester,
mert egyébként világtalan,
tehát nem lát, nem hall, nem érez,
míg szállni vágyik szárnytalan.
Krisztus teste talán fehér bot,
és Isten tapogat vele,
végigsimítja a keresztet,
hogy véres lesz a tenyere,
aztán a tanítványok arcán
bukdácsol, s végül megpihen,
hiszen úgyis magára ismer
mindenhol és mindenkiben,
talán veréb, talán kabóca,
de mindig itt van valahol,
ahogy megérint észrevétlen
egy szélfújta jázminbokor,
lehet, én is fehér bot voltam,
ki csak egy vakot vezetett,
nem látsz engem, de érezném bár,
Istenem, hűvös kezedet.
Marosvásárhely, 2013. március 3.
...és megfordulván végignézett rajtuk.
(Karinthy Frigyes: Barabbás)
Hogy köpenye szakadt szegélyét
s karján a kötélizmokat
végigsimítják, most az egyszer
úgy érzem, engem simogat,
nem Barabbást viszi magával,
de értem ujjong a tömeg,
és végül engem szabadít ki,
engem szeret, engem követ,
csak nézem, ahogy körbefogják,
s hozzá beszél már mindegyik,
reád szavaztunk, én is, én is,
csókolgatják, ölelgetik,
alig látszik a forgatagban,
ágaskodnak a gyermekek,
azt képzelem, hogy ő maradt itt,
és én vagyok, ki elmegyek,
megkívántam egy pillanatra,
míg hasogat a fájdalom,
s csorog a vér a tövisekből,
hogy inkább egy forradalom,
inkább egy lázadó, mint Krisztus,
inkább egy békétlen lator,
ki messze jár már a tömegben,
és el is tűnik valahol,
a többiek is vele mennek,
és én itt állok egyedül
Pilátussal s a katonákkal,
de aztán ismét egybegyűl
s el is kísér megkönnyebbülten
a lökdösődő csőcselék,
miközben nagyokat röhögnek,
hogy vánszorgok elébb s elébb,
nyilvánvalóan nincs közöttük,
mégis minden arc Barabbás,
s már azt sem tudom, hogy miért lesz,
ha tényleg lesz feltámadás.
Marosvásárhely, 2013. március 11.
Rágtam a plajbász végét én is,
körmöltem új meg új beszédet,
és megidéztem évről évre
a győzelmet s a vereséget,
hogy tanuljunk mi is a múltból,
építhessünk vígabb jövendőt,
s ne higgyük, hogy Fehéregyházán
vagy Világosnál minden eldőlt,
s hogy mindig ki kell vívni újra,
mert nekünk semmi sem ajándék,
keményen megharcolt a nemzet
hajdanában a szabadságért,
nagymajtényi síkon a zászlót
nem hagyhatjuk ismét letörni,
ezt üzeni lentről a sírból
lánglelkű poétánk, Petőfi,
persze, ha kérdik, ma sem tudjuk,
hogy pontosan hol van a sírja,
a képzelt gödröt körbeálljuk,
és egymást vigasztaljuk sírva,
leverték sok-sok lázadásunk,
hol van Rákóczi? Merre bujkál?
Azóta vár kihallgatásra
a mennyországban fent az Úrnál?
Hol van Kossuth? A tengeren túl?
Amerikában fundraising-el,
s mielőtt szónoklatba fogna,
a tükör előtt hosszan sminkel?
S hol a szabadság mostanában?
Tücskökben? Fákban és füvekben?
A tavasz minden évben megjön,
s ott állunk mi is rendületlen,
de nem írok már több beszédet,
nem mondok Trianont s Mohácsot,
a márciusi záport nézem,
arcom előtt a hűvös rácsot.
Marosvásárhely, 2013. március 15.
