I
JANUS PANNONIUS

A pannón dombok dermedten feküsznek,
tengődöm itt, és közben messze vágyom,
forró lelkem hideg könyvekbe zárom,
s már nincs értelmük a díszes betűknek,

de írok, írok, írok lankadatlan,
sorsosaimnak érthetetlen nyelven,
Itáliámat lassan elfelejtem,
már nem lelem fel a latin szavakban,

magyarul élek, s most mégsem tudom,
hogy otthonom-e ez, vagy itthonom
csupán a nyers vidék, ahol anyám

édes tejétől édes még a szám?
Ó, pannón tél, te vagy hazám, te vagy!
S nem hűti mégsem véremet a fagy.

 

BALASSI BÁLINT

Nem hűti mégsem véremet a fagy,
nem szegi útját a vad fergetegnek,
mi bennem dúl, s ha kérlek, hogy maradj,
s te futsz előlem, én úgyis szeretlek,

csikorgó düh hajt, rontó szenvedély,
hogy légy enyém, s hogy törjelek meg végre,
de mézes szókkal közelebb a cél,
hát könnyen buktam én előtted térdre,

s ha ló sörényén otthonos kezem
hajad körül pipiske táncot lejtett,
lehettem gyenge, mert a végeken

szablyával írtam azt a véres verset,
hogy igaz ügyért minden csel szabad.
Mennybéli Isten, milyen messze vagy!

 

III
SZENCZI MOLNÁR ALBERT

Mennybéli Isten, milyen messze vagy,
mi nem látunk, de te láthatsz-e minket?
A fűszálakat látja-e a nap?
Ha öl, ha éltet, néki úgyis mindegy?

Méhkas vagy hangyaboly, olyan parány
az embernép, ki csak tebenned bízik,
sárrá omlik szét, teste oly silány,
de lelkében a te szerelmed izzik.

Hallott-e ember hangyaéneket?
Hallott-e Isten emberéneket?
Vagy szavaink a semmiségbe tűnnek?

Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat:
mutasd meg mennyedet, ha poklodat
te látni engedted fájó szemünknek!

 

ZRÍNYI MIKLÓS

Ki látni engedted fájó szemünknek
a dúlást, hogy a régi pergamenre
írt országot morzsákra széjjelszedje
mohó patkány s egér, miféle bűnnek

miféle büntetését kell viselnünk?
Testet s lelket mívelni annyi készség,
a bajt megvívni annyi nagy merészség
miért múlt el ily ostobán felettünk?

Patkány s egér? Szavunk is szerterágja,
s mint jó falattal, fut vele lyukába.
Ha méltó ellenfélre nem akadtam

az emberek közt, jöjjön hát a vadkan,
mert szemtől szembe kell most már fogadni,
mit jobb lett volna setétbe takarni.

V
PETRŐCZI KATA SZIDÓNIA

Mit jobb lett volna setétbe takarni,
átég erővel lehunyt szememen,
s hiába próbálom magam becsapni,
hogy becsaptál te, látom szüntelen,

ha nem szeretsz már, tán sosem szerettél,
s ha szerettél, hát miért nem szeretsz,
szolgálód voltam, s más szolgája lettél,
másért hevülsz, és másért keseregsz,

jaj, adja Isten, fordulj vissza hozzám,
jaj, adja Isten, ne szeresselek,
ne várjalak és ne kérleljelek,

de érted múlik sok magányos órám,
s korán kifosztott kertem hírleli,
hogy romlik minden, s hullnak díszei.

 

VI

BERZSENYI DÁNIEL

Hogy romlik minden, s hullnak díszei,
hogy senyved házam, s korcsul az idő,
hogy szélednek szét kertem színei,
hogy szól a gaz, s hogy hallgat a dicső,

megcsalva nézem sok reményemet,
hóharmat jő rám idejekorán,
pennát kezembe többé nem veszek,
magam vagyok csak verseim torán,

édes szőlőmből már ecet fakad,
pókhálós égen fényes pók a nap,
itt hágy a kedvem, itt hágy jobb korom,

álomképekkel áltat rossz borom,
s hogy lennének még méltó kincsei,
nyugodna már a szív, de színleli…

 

II
KAZINCZY FERENC

Nyugodna már a szív, de színleli,
hogy Kufstein sokszor számlált lépcsei
meg nem gyötörték, s most is lelkesen
lelkendezik az újabb verseken,

feledve az iszonytató bakót,
keresve új elvégezni valót,
ha magadat nem, kushadt nyelvedet
a lenti sorból felemelheted,

új testet gyúrva annak, mi csak lélek,
új szót találva minden új eszmének,
a foghatatlan, illanó anyagból,

törvényt s szabályt szabni a gondolatból,
s tömlöcbe zárt szívedről elhallgatni,
hogy melledből tán éppen most szakad ki…

 

VIII
VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Hogy melledből tán éppen most szakad ki
őrült, meghajszolt, félrevert szíved,
utolsó jajszavával hírül adni
a vészt? Számít-e még valakinek?

Ki-ki magában hallgat elveszetten,
s gyümölcseinket dúlja a vihar,
mindegy mit kiabálsz a fergetegben,
elnyomja hangod villámaival,

de nem lehet, hogy némán, szélütötten
figyeld, míg fájó agyadat a vér
elönti, és hogy semmit se remélj,

ha van remény, hisz vannak még köröttem,
kikben a múlt, mint bennem, úgy feszül,
úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül…

 

PETŐFI SÁNDOR

Úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül
az ébredező nagyvilág, hogy végre
egyazon tűz lobog kívül-belül,
és egyazon szerelmes szenvedélyre,

a rég áhított szabadság nevére
figyelnek mindenek körös-körül,
és annyi hős kiontott, drága vére
nem volt hiába, mert az ég derül!

Az ég derül? Hisz egyre több a felhő,
s ha a vigasság napja mégis eljő,
kié leszen? Ó, mondd, míg elhiszed,

hogy a miénk! Talán kétségbeesve,
de adj erőt s hitet mindenkinek,
hogy verseidnek ritmusát kövesse!

 

 

X

ARANY JÁNOS

Hogy verseidnek ritmusát kövesse
nyugalmas életed? Amit magadtól
megvontál, a meg nem írt fájdalomból
tisztábbra, fényesebbre, édesebbre

hangoltad éneked, s a rettenetből,
mi benned van, mi éjjel-nappal zaklat,
nem adtál semmit átal a szavaknak
az egyedül viselt nehéz teherből,

mert fáj, mert jaj, mert kín, mert bírhatatlan,
mert tűzzel bélelt pokolbéli katlan
a múlt, amelyről kerek mondatokban

beszél a költő, s másra vágyik lelke:
Sikoltozzék! Nyugalmát tűzre vesse!
S egy fázó ország gyúljon föl a versre!

 

XI

VAJDA JÁNOS

Egy fázó ország gyúljon föl a versre,
s olvassza el a csüggesztő jeget,
mi elsivárult Mont Blancom belepte,
és lelkemre is rátelepedett,

ezt vágytam, ezt akartam, ezt reméltem
én is, mint más, ki élt, s ki rég halott,
s nem lobbant lángra még Ginám sem értem,
ó, mily szegény, mily nyomorult vagyok,

mert versem címzettjét is énnekem
kell egy cédából megszépítenem,
hogy ne maradjak végképp egyedül,

s hogy ismerje meg bennem önmagát
a szerelmétől fosztott sokaság:
szabad lehessen, éljen emberül!

 

 XII
ADY ENDRE

Szabad lehessen, éljen emberül,
polipkarú, alantas ingoványok
ne fojtogassák a távolba látót,
ne rettegjen, hogy ő is elmerül

a bűzös sárban, míg a szemhatár
már tág mezőt, már friss eget mutatna,
ne lépjen mérges, úttalan utakra,
ki múltba néz, de eljövőkre vár,

s Jövőt keres, Szerelmet, Életet
a Gorgó-fejű halottak felett,
ki gőggel él, és mást is gőgre lázít,

feledje végre volt alázatát,
kóstoljon bort, nőt, verset és hazát,
s szólhasson, hogyha jobb Tavaszra vágyik!

 

JÓZSEF ATTILA

Szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik
költőd, míg hideg csillagot virágzik
az ég, s a csíra megvakul a földben,
és szalmát rág a bárány elgyötörten,

pedig lehetne fű, lehetne fény is,
pedig szeretnék még szeretni én is,
hű szószólója lennék a reménynek,
s már nem lehet, hiszen csak tücsökélet

az életünk, meghozza s messze fújja
a szél, de addig is, de újra s újra
legyűrném mind a hallgatag mezőket,

másoknak énekelnék jobb időket,
hogy ellássanak házuktól hazáig,
dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig.

 

XIV
RADNÓTI MIKLÓS

Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig,
s halál után is nőj a föld alatt,
a férgeknek utálatos falat
a hexameter, s dúsan lakomázik

a kínzott testből valahány, időtlen
időkig megmarad a keserű
irónnal írt, ehetetlen betű,
míg édes húsunk szétmállik a földben,

és romló szájunk végképp elfelejti
az otthon nyelvét, honnan messze űztek,
a lelkét mennybe, versét sírba rejti,

ki menne még, s már nem tud tovább menni,
az este jő, a társak ködbe tűnnek,
s a pannón dombok dermedten feküsznek.

 

XV
MESTERSZONETT

A pannón dombok dermedten feküsznek,
s nem hűti mégsem véremet a fagy,
mennybéli Isten, milyen messze vagy,
ki látni engedted fájó szemünknek,

mit jobb lett volna setétbe takarni,
hogy romlik minden, s hullnak díszei,
nyugodna már a szív, de színleli,
hogy melledből tán éppen most szakad ki,

úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül,
hogy verseidnek ritmusát kövesse,
s egy fázó ország gyúljon föl a versre,

szabad lehessen, éljen emberül,
szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik!
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!


1987. május–szeptember