Fűbe nem feküdtem
Balkáni fohász
Mind harsányabban
A világ kép
Nyári röntgenkép
Vers a világ megmaradásának törvényéről
Közös nyilatkozat
Ars poetica
Milyen legyen a vers
Erdélyi utazások
A nagy közös sakk
Túlélés
Enteriőr: a svéd haza
Szajna-parti dal
Interetnikus párbeszéd



FŰBE NEM FEKÜDTEM

Idegen helyen élek, nincsen hozzá közöm,
fűbe nem feküdtem, folyóba nem ugortam,
így lángolnak el fölöttem a legforróbb napok,
elváltam már a földtől, elszakadtam az égtől,
egyedül alszom, egyedül ébredek,
s hiába zsong ezernyi csillag,
akár a méhkas,
hiába izzik köröttem az éjszaka,
nem az enyém belőle semmi,
és én sem vagyok az övé,
a tükör nem szokja meg az arcomat,
undorral befogadja,
s ki is dobja magából,
nem tartozom ennek a nyárnak semmivel,
és ő sem tartozik nekem,
magam után a poharat elmosom,
az ajtót bezárom,
és úgy megyek végig az úton,
hogy ne érjek hozzá
se fához,
se virághoz,
se emberhez.

(Bukarest, 1990. július 12.)


BALKÁNI FOHÁSZ

Balkáni vonatokban
bőröndök sejtjei között alusznak
keserű emberek,
mennyi fullánk egy kaptárban összezsúfolva!
mennyi virágos peron álmaimban!
lecsordul a vér, a könny az ablakon,
muzsikálnak a vonatkerekek,
s kiröppennek majd gyilkos méheid,
olyan vagyok, akár a mézbe mártott kés
egy fehér asztalon,
lángol fölöttem a délelőtti nap,
lángolnak megédesített késeid,
mézzel bekent fullánkjaid,
mire használtál engem, Istenem?
mire használnak engem barátaim?
mire használnak engem szerelmeim?
mire használnak engem gyermekeim?
Veronika kendője a világ:
folyók, hegyek, csillagok, vérnyomok!
fenséges kaptárak zúgnak,
elmocskolódott balkáni vonatok,
mire való vagyok?
nincsen már bennem félelem,
múlik a nap,
múlik a táj,
az éjszaka leszáll,
s köröttem egymáshoz bújva megpihen
százezer halál.

(Bukarest, 1990. július 27.)


MIND HARSÁNYABBAN

A sziklákon még meglapul a hó,
s három betűben elfér még a tél,
míg kint a nyár új s új ruhát cserél,
kicsi a csend, s mind hangosabb a szó,

mind lángolóbban lángol már a nap,
mind harsányabban zöldell már a zöld,
mind gömbölyűbb a gömbölyű gyümölcs,
s már azt hihetnéd, hogy vége szakad

a körforgásnak, elfogy az idő,
s nem szárad el a fű, ami kinő,
nem rothad el, ami életre kel:

ki szólni mert, miért hallgatna el?
ki megszületett, miért halna meg?
s miért siet megnőni gyermeked?

(Bukarest, 1990. július 30.)


A VILÁG KÉP

Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek
vászon, olaj, 386x716 cm

A világ kép: egy bolond festő képe,
és ott lakunk majd mind ebben a képben,
a sivatagi forró napsütésben,
és úgy nézünk az eltikkadt tevékre,

mint most egy lóra, macskára, verébre,
és úgy állunk az egzotikus fényben,
a lázas lombú cédrusok tövében,
és úgy sóvárgunk majd egy másik létre,

mint most ezen a jól ismert világon,
hol táncol a szél a poros akácon,
s hol piros cserép izzik fehér házon,

de felfeslik más Isten sűrű vászna,
és kilátni a sötét éjszakába,
mert ez is csak egy bolond festő álma...

(Pécs, 1990. augusztus 6.)



NYÁRI RÖNTGENKÉP

Magamban hordom ketrecem,
akár a zöld lomb,
mi eltakarja rácsait,
akár a puha tollpihék,
mik eltakarják a forró kalitkát,
így cipeli az égen
rabsága széttörhetetlen kellékeit
a csivitelő fecske,
így alusznak bennem a fényes rudak,
hallgatag pántok és keresztvasak,
fogoly vagyok,
mert beljebb nem hatolhatok,
sóvárogva nézek magamba,
mint börtönőr a nyikorgó priccsre,
a vérrel és szarral bekent falakra,
a lélek kívül van,
a test belül,
a fáról lerothad a levél,
halálomban lemarnak ketrecemről a férgek,
elrángatnak a hideg rácsoktól,
mint beszélőre érkező szerelmest,
utcára löknek,
nézem a csillagokat:
a halhatatlan Fennvaló
fenséges szerkezetét.

(Szigliget, 1990. augusztus 19.)




Te Fennvaló, ki fenn vagy, és napsütésben élsz,
hajtsd félre felhőidet,
s tekints le ránk,
ahogy a fülledt homályban
járunk-kelünk, lótunk-futunk,
meztelenül összeölelkezünk,
s jajgatunk boldogan,
nézd meg virágaidat,
ahogy visszakívánkoznak a magba,
s mint alsószoknyák a rosszul lezárt bőröndből,
kilógnak színes szirmaik,
nem lehet semmit újrakezdeni,
két mosolygó testből nem lesz már sohasem egy,
csak majd egy síró harmadik,
minden mozdulat szaporítja a világot,
minden halál sokasítja
a mennyországot vagy a poklot,
nő a jó, és nő a rossz,
nem lehet semmit elvenni
a földből, az égből, a fűből, a csillagokból,
nekifogtál valaminek, Istenem,
s már nem tudod abbahagyni,
rémületesen telik az idő,
egyre több angyal röpköd fölöttünk,
egyre több ördög ólálkodik körülöttünk,
mintha a száraz levél
nem hullna le a fáról,
s mellette sarjadna a zöld lomb,
mintha temetetlen halottainkkal
egy asztalhoz ülnénk minden este,
amíg az ablakból
megállíthatatlanul ömlik
a villanyfény az utcára,
akár a vér
a felvágott erekből...

(Marosvásárhely, 1990. november 12.)


KÖZÖS NYILATKOZAT

Mint rosszul csukódó ajtón,
kihallszik egy-egy mondat abból, amit álmodsz,
lelepleződik tested és lelked összeesküvése,
s hiába oltod le a villanyt,
mert a réseken
átszűrődik a fojtott suttogás,
a fel-felderengő fények,
a hosszú egyezkedések,
a hajnalig tartó párbeszéd,
hogy megvannak a feltételek egy tartós szövetséghez,
hogy talán még korai lenne
nyíltan támogatni egymást,
s hogy azt kellene megkeresni, ami összeköt,
elfogy a kávé, a cigaretta,
s mint egy utánjátszó moziban,
ismerős minden replika,
egymás nélkül nem megyünk semmire,
keserű kényszerűség,
hogy ne hagyjuk cserben egymást,
milyen könnyű ezt kimondani,
és milyen hamar megbomlik az összhang,
más-más nőket szeretünk,
más-más utazásokra áhítozunk,
nyugtalan így az éjszakám,
gyilkos harc folyik értem, amíg alszom,
de minden reggel hajlandó vagyok
nyilvánosságra hozni
testem és lelkem közös nyilatkozatát:
reménykedünk!

(Marosvásárhely, 1991. január 1.)


ARS POETICA

Állandó izgalommal várom,
hogy kezem elmerüljön a hullámzó sorokban,
hogy föl-fölbukjék fuldokolva,
majd elsüllyedjen örökre,
s hogy testemet magába zárja egy mondat,
és elsodorja messzire,
meztelenre vetkőzve készülök,
hogy körbefogjanak a szavak,
s hogy mint ollót az összevarrt sebben,
egy versben ottfelejtsenek,
de minden zárt, kerek, egész,
és gyűlölködve nézem versemet,
mint életre keltett beteget a kés.

(Bukarest, 1991. május 31.)


MILYEN LEGYEN A VERS

Olyan legyen a vers,
mint bakancsba a vér,
s mint báli cipőben a pezsgő,
olyan trágár
vagy olyan felszabadult,
olyan oda nem illő.

Don-kanyarból menekült katonák
fagyott lábáról lekerült bakancs,
vagy a nemzet csalogányainak
isteni lábfejéről lehúzott cipellő,
egyik az undorodónak,
másik a lelkesülőnek.

Nem tudom, milyen legyen a vers,
csupa vér már az ismerős hegy-völgy,
s néha egy kortynyi pezsgő,
egymással összekeverve,
rendre-szerre kicsorog minden
sok lyukas szonettből.

Bakák tűsarkú cipőben,
s bakancsban gyönyörű dívák:
hintód elé fogva
alázattal meghajtom főmet, hazám,
még mindig józanul
s ide nem illőn.

(Marosvásárhely, 1991. augusztus 4.)


ERDÉLYI UTAZÁSOK

Lebeg a vizek fölött,
a hegyek, a dombok, a mezők fölött,
a zörgő pléhtányérok fölött
az erdélyi macskahűség,
a testétől elválasztott
macskalélek.

Fekszik az éjszakai aszfaltutakon
az elgázolt macskák teteme,
a széttaposott szemgolyók,
a kifordult belek:
átsurranások, átszökellések,
átosonások maradványai.

Puhán szalad a gumikerék
boldog egerek sorfala között,
útszéli fákat fényesítve,
a lassan mindent betakaró,
sárguló kukoricával mintás
erdélyi macskabundán.

Nem a gazdához, csak a házhoz
köt ez az olthatatlan vágy már,
szétfújja a szél a gerendákat,
mint a szalmaszálat,
vissza-visszanézek, lassul futásom:
jó vadászatot, kóbor macskák!

(Marosvásárhely, 1991. október 20.)


A NAGY KÖZÖS SAKK

A gordiuszi csomót
nyilván ketté kellett vágni,
és előbb-utóbb a sakktáblát is
ketté kell vágni,
hogy a fényes fekete ruhások
békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak,
s hogy a fényes fehér ruhások
ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni
a fényes fekete ruhásokat,
tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval
kell őket szétválasztani,
az ilyen futókat az olyan futóktól,
az ilyen lovakat az olyan lovaktól,
az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól,
be kell vezetni az áramot
a sakktábla két fele közé,
vizesárkot kell ásni
vagy magas falat emelni,
hogy a fehér ruhások
és a fekete ruhások
tehetetlenül vicsorogjanak egymásra,
de az az igazság,
hogy egy fél sakktábla is alkalmas
egy jó kis játszmára,
mondjuk, az egyik bástya
a másik bástya ellen,
az egyik futó a másik futó ellen,
hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni,
persze, az a helyzet, hogy
egy negyedtábla is,
sőt, egy nyolcadtábla
vagy egy tizenhatodtábla is
veszélyes lehet,
tűzzel, vassal,
vizesárokkal,
fallal,
atombombával
kell darabokra verni
ezt az átkozott sakktáblát,
hogy végre ki-ki a maga kockáján:
parasztkocka, királykocka,
vezérkocka, lókocka,
Istenkocka,
hullakocka stb.

(Marosvásárhely, 1991. december 7.)


TÚLÉLÉS

Rémülten látom, hogy változom,
és egyre közömbösebb leszek,
kezem kihűl a rácsokon,
s úgy nézem, mint egy idegen kezet,

testem mind csúnyább s nehezebb,
ahogy állok a betonon,
s hogyha valaki elvezet,
a mosoly ott marad az arcomon,

tudom, hogy mit tesznek velem,
s hogy mint egy állat, szenvedek,
de ez csak gondolat, nem érzelem,
hallom, ahogy lélegzetet veszek,

s ahogy rázza egy kéz a rácsokat,
püffedt, véres, reménytelen,
szívesen elvágná a nyakamat,
és én szótlanul figyelem...

(Marosvásárhely, 1991. december 28.)


ENTERIŐR: A SVÉD HAZA

Cigarettáznak a betűk: parányi
fehér karikát fújnak, míg a szürke
ég szürke esőt szór a szürke fűre,
hát most kellene hirtelen megállni

egy ház előtt, hol bent a szőke svédek
újságot olvasnak, vagy járnak-kelnek
régi bútorok közt, kenyeret szelnek,
és csorgatják reá a szőke mézet,

nézném őket a növekvő homályból,
hogy szinte csak szőke hajuk világol,
s hogy szikráznak a mézeskenyér-morzsák,

majd elnyugosznak: önmaguk kioltják,
mert késő virrad és korán sötétül,
s a kinti táj sosem tanul meg svédül.

(Stockholm, 1992. szeptember 9.)


SZAJNA-PARTI DAL

A Szajna partján
jó amnéziában
a Szajna partján
régi könyveket

a Szajna partján
eláramló szoknyák
a Szajna partján
fekete-fehér

a Szajna partján
japánok s Gioconda
a Szajna partján
hosszan nézik egymást

a Szajna partján
érintetlen testtel
a Szajna partján
mégis ismerős

a Szajna partján
néhány napig hűtlen
a Szajna partján
én is francia...

(Párizs, 1992. november 30.)



INTERETNIKUS PÁRBESZÉD

Nagyanyám, Bardócz Julianna
leélte egész életét Transsylvaniában,
nagyapám bátyja, Bardócz Lajos
leélte élete javát Pennsylvaniában,
Beaver Fallsban,
Pittsburg felé menet a sztrádán
láttam az útjelző táblát,
de le sem tértem, fel sem hívtam a már csak
angolul beszélő rokonokat,
minek?
Bardócz Julianna
semmit sem tudott a transzszilvanizmusról,
Bardócz Lajosnak fogalma sem volt
a pennszilvanizmusról,
a megmaradás és az elvegyülés
arányait sem latolgatták,
nem töprengtek azon, hogy
Bardócs Julianna miért maradt magára
Transsylvaniában,
miközben Bardócz Lajos megvénült Pennsylvaniában,
nagyanyám öccsét, Bardócz Györgyöt
eltemették Detroit-ban,
nagyanyám kishúga, Bardócz Anna
égszínkékruhás öregasszonnyá változott Arizonában,
nagyanyám másik öccse,
Bardócz Árpád
talán nyomdász lett Budapesten,
nálunk ez volt az arány:
egy a négyhez,
Transsylvania a gyökerekből van,
azokból, akik valamiért itt maradtak,
Amerika a szélfújta levelekből van,
azokból, akiket eltéptek az ágtól,
lomb a gyökeret nem érti,
egyik angolul szárad,
másik magyarul revesedik,
pedig egyazon fához tartozunk, uramisten,
meghaltak mind a nagyvilágban,
és Bardócz Julianna egyedül halt meg
Transsylvaniában.

(1995. február 21.)