1 Csillag csillagra nem talál az éjben...
2 Ha törvényüket mégis megszegik...
3 Közel jutván egymást elégetik...
4 S szétszóródnak a véghetetlen térben...
5 Inkább csak vágyakoznak hát időtlen...
6 Szabott pályájuk járják konokul...
7 De sorsukból az ember nem tanul...
8 Nehéz magányomból én is kitörtem...
9 És könnyű szívvel hagytam elsodorni...
10 Testem-lelkem idétlen, ócska holmi...
11 Mert többet ér, hogy együtt lehetünk...
12 Hogy új lélekben éljünk és új testben...
13 Annak testében, akit szeretünk...
14 Míg szállnak fent a csillagok hitetlen...
15 Csillag csillagra nem talál az éjben...

1

Csillag csillagra nem talál az éjben,
s férfi a nővel nem találkozik,
látják, hallják egymást, de bent a mélyben
egy sérthetetlen gyémánt lakozik,

mely semmiféle tűzben el nem olvad,
körben a mindenség hiába forr,
a szerelmesek egymásra hajolnak,
s mint ki idegen szókat szótagol,

úgy olvassák, s talán meg is tanulják,
amit a másik testének nyitott
könyve ír, de értelmét mégse tudják,

magányra vannak szánva, s a titok
tán elpusztul, de meg nem ismerik,
ha törvényüket mégis megszegik.

2

Ha törvényüket mégis megszegik,
s egyetlen testté válnak reggelig,
elmúlik majd a lázas éjszaka,
ébred a boldogság szörnyállata,

az izzadtan vonagló, két fejű
teremtmény, ráhullnak a keserű
sugarak, és fázósan megremeg
a fáradt ágyék, külön fekszenek

már egymás mellett is, csak egyedül,
míg izzó bőrük lassacskán lehűl,
és kik együtt jajongtak még előbb,

külön várják a nappali időt,
magukba szívják fényét estelig,
s közel jutván egymást elégetik.

3

Közel jutván egymást elégetik,
s főnixmadárként feltámadnak újra,
mert más testében helyük nem lelik,
eltávolodva s vissza-visszafutva,

lehajolva és fel-felmagasodva
próbálják maguk elveszejteni,
és tesznek-vesznek kínban rángatózva,
míg gyermeklelkük bentről figyeli

a felnőtt test ismétlődő csodáját,
ezt a reménytelen kísérletet,
amint ölelik egymást, s várva várják,

hogy a külön idegek, vérerek
elvegyülnek az újjászületésben,
s szétszóródnak a véghetetlen térben.

4

S szétszóródnak a véghetetlen térben
a szerelem makacs kamikazéi,
mert önmagukat lassan, észrevétlen,
mint itt felejtett torpedót, mint régi,

de érintetlenül sunyító bombát,
becsempészik társuk tekintetébe,
tapintásába, rontják, szétroncsolják
egymás érzékeit, egymásért élve,

s ami kívül van, mindent elfeledve,
egymásba zárva, összekeveredve,
így járnak-kelnek szűkülő körökben,

mi bentről élet, kintről pusztulás csak,
a kinti nézők elrémülve állnak,
s inkább csak vágyakoznak hát időtlen…

5

Inkább csak vágyakoznak hát időtlen
a mindig helyben álló fák, füvek,
kiket nem kap fel ilyen szédület,
nem fogóznak egymásba szélütötten,

s nem hajtják össze busa fejüket
már soha, fájdalomban vagy örömben,
megvannak így, s bár vágyaktól gyötörten,
de nem adják fel szűkös helyüket,

ha fúj a szél, az ágon a levél
folyton kering, s mégis egy helyben áll,
társához ér, de társra nem talál,

fordul a föld, s ők is, míg jő a tél,
forognak, s ami hull, a földre hull,
szabott pályájuk járják konokul.

6

Szabott pályájuk járják konokul,
ha nap, ha éj, csak futnak a vizek,
követve medrük, rohannak vadul,
hogy nőjenek s hogy véget érjenek,

s ami kiárad, visszatér hamar,
és megy tovább, mert így rendeltetett,
s ha elakasztják, rögtön belemar
a kőbe is, vergődik, hempereg,

akár a foglyul ejtett állatok,
gyűlöli azt, ki rajta kifogott,
majd látszólag tán le is csillapul,

s rést váj magának közben ravaszul,
mert arra vár mind, hogy kiszabadul,
de sorsukból az ember nem tanul.

7

De sorsukból az ember nem tanul,
száz karjukkal hiába integetnek
a fák, hiába úsznak szótlanul
a fellegek, hiába dideregnek

a bogarak a letarolt mezőn,
hiába változik, hiába múlik,
hiába pusztul figyelmeztetőn
minden, mi utat vált, hiába búvik,

mint éles fényből vaksi odújába,
gyilkos örömből a megtartó vágyba,
ki álmodik, s ki mindig visszahökken,

mert senki másban nem lelhet magára,
ám vesznek inkább, mintsem vágyam öljem:
nehéz magányomból én is kitörtem.

8

Nehéz magányomból én is kitörtem
már annyiszor, szerettem és gyűlöltem,
hol szerelemben égtem, hol haragban,
azt hittem mégis, hogy szabad maradtam,

pedig csak az lehet szabad, ki végképp
közömbös, és csak önmaga a mérték
minden tettében, s nem szabad, ki lelkes,
ki kapkod fűhöz, fához, szerelemhez,

de mire jó ilyen szabadnak lenni,
senkit se félni, senkit se keresni,
senkit se várni, senkihez se szólni,

könyvem letettem, ajtómon kiléptem,
sok rossz papírom felrepült a szélben,
és könnyű szívvel hagytam elsodorni…

9

És könnyű szívvel hagytam elsodorni
azt, aki voltam, s aki nem vagyok,
ha végre mással összeforrhatok,
és nem sajnáltam a szemétbe szórni,

mint rossz ruhát, mint vásott lábbelit,
sok tervemet, mit sorra mind kinőttem,
változtam én is változó időben,
s mint kinek tükre végképp megtelik,

már nem tart fogva óvatos tudás,
amíg szédülten zengi kint a rét
lázas, szerelmes tücskök énekét,

jövőnek hűség, múltnak árulás:
mint pillangó a bábot, félretolni
testem-lelkem: idétlen, ócska holmi…

10

Testem-lelkem idétlen, ócska holmi,
a föld örök, s az ég mindig ragyog,
takarj magadba, mert így megfagyok,
ugye nem hagysz el, ugye nem rabolsz ki,

erős voltam, s most itt vagyok erőtlen,
s várom, hogy új életre kelhetek,
benned hunyok ki, benned ébredek,
és férfiként élek tovább egy nőben,

de mit számít az önmegtagadás,
ha elveszítesz, mikor megtalálsz,
engem szerettél volna, nem magad,

nem azt kerested, aki most te vagy,
egymást megleljük, s közben elveszünk,
mert többet ér, hogy együtt lehetünk?

11

Mert többet ér, hogy együtt lehetünk,
s a mindent elborító éjszakában,
mint papíron a toll, mint kulcs a zárban,
új, kettős értelemre ébredünk,

felnyitjuk egymást, de ami hibátlan
volt eddig, most megcsonkul életünk,
mert egymás alkatrészei leszünk,
kettős örömben és kettős hiányban,

egyek vagyunk már, s ismét egyedül
vagyunk, egymásban lassan elmerül
külön-külön világunk, s mint a versben

a betűk, csak kínlódunk elkeverten,
s reménykedünk egy újabb szerelemben,
hogy új lélekben éljünk és új testben.

12

Hogy új lélekben éljünk és új testben,
miért a sóvárgás? miért? miért?
magam feladni most már senkiért
nem akarom, talán a rettenetben

elbújok én is, talán menteném,
mit sok-sok sejtem eddig összegyűjtött,
s az írást is, mit agyam kibetűzött
s zűrzavarból, minden az enyém,

mi átáramlott rajtam, és hiába
menekülnék egy új feltámadásba,
vagyok, ki voltam, s leszünk, kik leszünk,

feltámadtam már, mikor megszülettem,
s nem támaszt fel, de elpusztít az Isten
annak testében, akit szeretünk.

13

Annak testében, akit szeretünk,
lehet, hogy fájdalom, lehet, hogy kín van,
s halál is, és amíg szerettem: sírtam,
de tarts velünk, jövő, ó, tarts velünk,

hogy úgy nézzen majd vissza gyermekünk
reánk, mint fényes bábjára a lepke,
párálló, hűlő sorsunkból kikelve
egy új mezőre, hogyha nem leszünk,

mert meghalunk, de meg nem újulunk,
egymást kívánjuk, s egymástól futunk,
ám fűben, fában, síró gyermekekben

egymáshoz kötve élünk, és a sejtek
megőriznek: halott költőt a versek,
míg szállnak fent a csillagok hitetlen…

14

Míg szállnak fent a csillagok hitetlen,
s csak lángolnak a végtelen hidegben,
te itt vagy mindig nyugtalan szívemben,
veled szegényebb s gazdagabb is lettem,

szétválhatunk, mert hordozom magamban,
amit, míg együtt voltunk, tőled kaptam,
s lehet, mi ránk tört, a forró viharban
magamból ezt-azt én is odaadtam,

lehet, hogy elhagysz, és mások tüzében
égsz majd tovább, s lehet, hogy akkor én sem
szeretlek már, de mindig újraélem

füvekben, fákban, gyermekek szemében,
hogy ember voltam, s szánakozva nézem:
csillag csillagra nem talál az éjben.

15

Csillag csillagra nem talál az éjben,
s ha törvényüket mégis megszegik,
közel jutván egymást elégetik,
s szétszóródnak a véghetetlen térben,

inkább csak vágyakoznak hát időtlen,
s szabott pályájuk járják konokul,
de sorsukból az ember nem tanul,
nehéz magányomból én is kitörtem,

és könnyű szívvel hagytam elsodorni
testem-lelkem: idétlen, ócska holmi,
mert többet ér, hogy együtt lehetünk,

hogy új lélekben éljünk és új testben,
annak testében, akit szeretünk,
míg szállnak fent a csillagok hitetlen…